Little G Weevil: Játssz tovább | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Magyar bluesrajongó menni Amerika. És ha már ott van, naná, hogy megcsinálja a szerencséjét. Little G Weevil nem kis szerénységgel jelenti ki: ennél hitelesebb 21. századi zenészsztori nincs a világon. És tényleg: pia, szerelmek, válások, küszködések, botrányok és zene, zene rogyásig. A legjobb fajtából.
Szégyen ide, szégyen oda, de én Little G Weevil (civilben Szűcs Gábor) nevével akkor találkoztam, amikor a magyar sajtó hirtelen tele lett a hírrel, hogy a blues hazájában egy magyar zenész nyert meg egy igen rangos versenyt. A blues X-Faktorát, ha nagyon profán akarok lenni. Az International Blues Challenge 1984-ben indult útjára, és akkor még inkább amolyan tehetségkutatónak számított, amatőr zenészek dobbantójának, azonban csakhamar az egyik legrangosabb versengéssé nőtte ki magát, ahová a világ minden tájáról özönlenek zenészek és zenekarok. Két kategóriában osztanak fődíjat: együttesek és akusztikus szóló/duó. Ez utóbbiban diadalmaskodott 2013 januárjában Little G.
A kínálkozó lehetőségre persze az RTL Klub is lecsapott, így lett a zenész egy évadon át az X-Faktor mentora, ami az országos ismertséget is elhozta neki (hiába, senki sem lehet csak úgy, tévéműsor nélkül próféta még a saját hazájában sem). Erről egyébként – gondolom a titoktartási szerződés miatt – elég szűkszavúan beszél, pedig szívesen bepillantottunk volna a műsor kulisszái mögé, főleg az ő szemüvegén keresztül. Azóta koncerteket is adott itthon, lemezt is felvett (Something Poppin’), és lemezbemutató koncertet is adott a MÜPÁ-ban, hogy szokják a népek az igazi, tősgyökeres bluest.
És most már itt is a megjelent életrajz, igen biztató alcímmel: Egy magyar blueszenész kalandjai a világban. Vagy ahogy már odabent beszél róla: „Ennél hitelesebb 21. századi zenészsztori nincs a világon, itt meg aztán volt minden: szex, pia, dutyi, bluesfesztivál. Vazze, mekkora filmet lehet ebből csinálni??? Még gondolkodni sem kell!”
A könyv jó érzékkel azzal indít, ami a leginkább érdekli az olvasót: a karriert betetőző, egyben más szinten be is indító versengéssel. Azzal, hogy megérkezik Memphisbe, a Beal Streetre, ami olyan a bluesnak, mint amilyen a Bourbon Street a dzsessznek New Orleansban. Bár akkor már több éve él Amerikában (már lemeze is van), mégis kiszúrják az akcentusát, és az egyik versenytársa kissé lenézően is fogadja a csodabogarat és a „magyar bluest”. Aztán ő bekerül a középdöntőbe, a kétkedő meg nem. Végül az Orpheum legendás színpadán találja magát a döntőben, ahol „királyok és királynők” léptek fel, Gladys Knight, Tony Bennett, „a szerencsétlen Elvis”. Rövidre fogja a konferálást, nehogy bárki is rájöjjön: magyar zenész játsza nekik a tradicionális bluest. Aztán megkapja a legjobb gitárosnak járó díjat, majd a kategóriájában meg is nyeri a versenyt.
És még véget sem ér a fejezet, amikor egy korábbi kalandjának folytatása miatt („gyönyörű, afroamerikai csajszi, jelentős mellmérettel és violinkulcs testtel”) máris komoly vádakkal – szexuális zaklatás vagy nemi erőszak – kell szembenéznie, miközben elvileg a diadal érzetével hagyná el az államot az autópályán. Egy ártatlan és kalandos éjszaka fordul át hirtelen rémálommá, amely könnyen kettétörheti bármilyen zenész karrierjét. És már meg is szólal mögötte a sziréna…
Ügyes húzással itt félbe is szakad a történet, majd csak jóval később vesszük fel újra a fonalat, mert hirtelen visszaugrunk az időben, és a nyolcvanas évek közepén találjuk magunkat Rákoskeresztúron.
Tizenhárom évesen itt kezd dobolni és csajozni, miközben Metallicát és egyéb kemény zenéket hallgat.
De egy nap a bátyja megajándékozza egy John Lee Hooker kazettával, az egyik barátnője/kalandja pedig a Hobo Blues Band felé tereli. Innen pedig már majdhogynem egyenes út vezet az első gitárig, az első bandáig, és az első komolyabb konfliktusokig. Mert nem lehetett könnyű érzés kitenni a saját alapítású együttesből a basszusgitáros tesóját, amikor rájött, hogy a blueshoz kevés a tudása, és hirtelen felszabadult az ország első számú basszerosa. (Véget is ért a zenész karrierje, és üzletember lett belőle.)
Igen érdekesek az amerikai kalandjai is: szerelmek, veszekedések, válások, kalandok, dutyi ittas vezetésért, küzdelem a fiaiért, hullámhegyek és -völgyek, lemezfelvételek, amikor szinte mindent elölről kell kezdeni, és az is jó sztori, amikor az albérlőjéről kiderült, hogy drogot árul a garázsban. A legérdekesebb, hogy a kiérkező rendőrt a dolog nem hatotta meg különösebben, nem is intézkedett. Amíg nincs életveszély… Szóval, igen érdekes látni egy valódi boldogulástörténetet, az „amerikai álmot” emberléptékben, a maga árny- és napos oldalaival, és persze nagyon sok zenével, engem valahogy mégis jobban felvillanyoztak az otthoni sztorik.
Például amikor a kereskedelmi oktatási rendszer kamasz tanulójaként Pesterzsébetre osztják be egy közértbe, ahol penészes kolbászt mosnak át ecetes vízzel, a romlott juhtúrót pedig összekeverik a tehéntúróval, mert úgy még el lehet adni.
Vagyis megtanítják, hogyan kell „lopni, csalni, hazudni”.
Csakhogy ő fellázad az egész rendszer ellen. Vagy az első koncertek a kilencvenes évek közepén, a ki nem fizetett gázsik, az első sikerek, haverkodások, a nagy találkozás Finnországban Robert Planttel, a legendával, a Led Zep énekesével. „Evriting iz olrájt.” De legalább rájön, hogy jó lenne megtanulni angolul.
Valódi kalandregény tehát a Játssz tovább, néhol igazi magyaros ízekkel. Hiába a kárörvendés, végül mégiscsak azzal a jó érzéssel csukjuk be a könyvet, hogy igenis van hamisítatlan magyar blues.
