Kollai István: Szlovákia királyt választ | Pető Iván kritikája
Vajon hogyan festene a fehér ló legendája szlovák szemszögből? És miért használnak a szomszéd ország történelemkönyvében két elnevezést is Magyarországra, illetve miért nem szerepel a Felvidék kifejezés? Kollai István izgalmas munkájában azt vizsgálta meg, milyen eltérések találhatók a két ország nemzeti narratívájában. Mi táplálja az előítéleteket, a mítoszokat, és mi ad termékeny alapanyagot a mindenkori politikának, amikor kultúrfölényt és ősi múltat emleget.
A könyv tárgya a szlovák történelemszemlélet, közelebbről pedig az, hogy miként gondolkodnak a szlovákok arról, amit mi magyar történelemként ismerünk. Annak érzékelésére, hogy milyen izgalmas a téma, idézze csak fel az olvasó a közismert, évszázadokon keresztül őrzött mondát a fehér lóról. A magyarság Kárpát-medencei honfoglalásának legitimitását az teremtette meg, hogy Árpád a Szvatopluknak ajándékba adott lóért kért jelképes mennyiségű földet és vizet az ország átengedésének tekintette. Most képzeljük el ugyanezt a mesét szlovák aspektusból. Legendáik szerint Szvatopluk és az általa vezetett Morva Birodalom az ő dicső múltjuk része. Innen tekintve az eset szimpla rablás, erővel fedezett átverés, a sok évszázados magyar elnyomatásukkal szinkron történet.
A tudományos, ismeretterjesztő munkák szerzőiről könyvük borítóján a kiadók gyakran közölnek rövid életrajzot. Ezúttal ez valamiért elmaradt, pedig a meglehetősen kényes témájú, ugyanakkor igen-igen tárgyilagos hangvételű, érdekes mű alkotójára talán még a szokásosnál is kíváncsibb az olvasó. Nos, az 1980-as születésű Kollai István 2004-ben végzett a Budapesti Corvinus Egyetem Európai Integráció és Világgazdasági Alkalmazkodás szakirányán, 2005-ben az ELTE történelem szakán. A Nemzetközi Bankárképző Központban, majd 2008 és 2010 között a Nemzeti Fejlesztési Ügynökségnél dolgozott, 2010 és 2015 között a Pozsonyi Magyar Intézet igazgatója, jelenleg a Corvinus Egyetem Nemzetközi, Politikai és Regionális Tanulmányok Intézet adjunktusa, az azonnali.hu rendszeres publicistája. A mű csak áttételesen érinti a mai kormány által képviselt politikát, de a szerző alkalmi írásain túl e könyv alapján is bizton állítható: Kollait ma már nem bíznák meg a Pozsonyi Magyar Intézet vezetésével.
A kötet kimondottan szép címlapján a stilizált magyar korona látható, csak éppen a feje tetejére állítva. A szokásos helyen hiába keresi az olvasó az alkotó nevét, csak a szöveget egyébként jól kiegészítő ötven kép jegyzékének élén tüntetik fel, a borító: Fero Guldan A magyarok kitelepítése című munkája. Mint Kollai egy máshol tett megjegyzéséből kitetszik, az alkotás a festő Exodusok című képsorozatának darabja.
A könyvnek három rétegét indokolt megkülönböztetni. Egyrészt, bár a szerző nem szisztematikus történelemkönyvet ír, egy-egy vizsgált esemény, korszak, folyamat tárgyalásakor igyekszik jelezni a „történeti valóságot”, a bizonyosan tudhatót, azt, ahol az értelmezés szűkebb pályán mozog. Másrészt bemutatja a témája szempontjából központi kérdést, hogy a szlovák és a magyar interpretáció miben tér el, és mi lehet a nézetkülönbség forrása. Az elemzés harmadik rétegeként, didaktikai szándék nélkül is felmutatja, hogy mivel a történetírás jelentős részben értelmezés, mi ad ennek teret. Ebből a szempontból természetesen fontos a szándékok feltárása, hogy a történetírókat sem feltétlenül a tudományosság vagy holmi öncélú krónikás tevékenység motiválja, a középkorban például eleve többnyire valamilyen legitimációs cél vezérelte munkálkodásukat.
A historizáló „felhasználókat”, köztük a politikusok jelentős részét nyilvánvalóbban nem a múlt feltárása, megismerése, hanem „használati értéke” foglalkoztatja. Döntő jelentőségű, hogy a fogalmak, kategóriák jelentése koronként változott. A könyv témája szempontjából az egyik kulcskifejezés például a nemzet, amelynek etnikai, nyelvi tartalma nem öröktől fogva létező. Amikor a nemzeti öntudat megteremtése a 18. század utolsó harmadától meglódult, mást értettek nemzeten, mint mondjuk a középkorban, amikor nyelvtől, származástól függetlenül az uralkodó szabad alattvalóit tekintették a nemzet tagjának.
Érdemes azzal is számolni, hogy írásos források hiányában a régészet és a nyelvtörténet kevéssé alkalmas a modern kori nemzeti múltszemlélet kiszolgálására, segítségükkel sokkal inkább feltárható az egykori életmód, a nyelvi, kulturális kölcsönhatás. Mindenesetre e Kollai által szem előtt tartott szempontok jóval túlmutatnak műve tárgyán, a történelem szlovák és magyar interpretációja közötti különbségeken, érvényességük általában is figyelembe veendő az egymással érintkező népek történetírásában mutatkozó nézetütközések megértéséhez.
Kollai idéz egy neves szlovák történészt, aki megemlíti: a szlovák mítoszokra erős hatást gyakorolt a magyar „elnyomatás” időszaka. Közbevetve: az elnyomatás idézőjeles használatát az indokolja, hogy e szó tartalma is változó, hiszen a szláv nyelvű alattvalók feudális terheinek jellege nem vethető össze a nemzeti ébredés korának nyelvi, etnikai diszkriminációjával. Itt említem, hogy a könyv külön fejezetet szentel az asszimiláció szlovák interpretációjának, érintve a magyarosodás, magyarosítás megkülönböztetésének jelentőségét is. Mindenesetre, az említett vélemény szerint a feudális eredetű magyar múltértelmezés arra tolta a szlovák történeleminterpretációt, hogy a történelmi elsőbbség témájában saját érveket adjon elő.
Innen vezethető le az elmúlt száz év tankönyveiben, politikájában, köztéri szobrain, sőt a szlovák alkotmányban is megjelenő, a magyar honfoglalás korában létező szlovák kultúrfölényt hirdető eredetmagyarázat.
Eszerint a szlovák nemzetnek, az 1918 utáni államnak Szvatopluk Morva Birodalma az előzménye. Ez a legenda nagyjából háromszáz éve, a mai nemzeti identitás kezdetei óta épül. A nemzeti ébredés korában, de még 150 évvel ezelőtt is – írja Kollai – az ősiség kérdésének valóban komoly súlya volt a természetes emberi jogokkal szemben. Az ilyesmi nélkül nem létezett nemzeti mozgalom, hiszen dicső múlt nélkül nincs dicső jelen. Mára azonban – véli – ezek az idők elmúltak, az emberi jogok és a közösségek jelenlétéből fakadó természetes jogok váltak döntővé.
A túlhevült történelmi viták ennek ellenére továbbgörögnek – mondja, és hozzátehetjük –: mert a mai állampolgári öntudat, ismeret szemszögéből irracionálisnak tetsző nacionalizmus, a historizálás, a nemzeti emóció jelentős részben évszázados legendákra, történelmi jogokra, vélt kultúrfölényre építő változata mindkét oldalon használható politikai eszközként. Kollai így fogalmaz: „a közép-európai térségben az »ezeréves államiság« megléte alapvető toposz a cseh, lengyel és magyar közbeszédben is.” Mindez Szlovákiát is az erőltetett historizálás felé sodorta. De, teszi fel a kérdést, érdemes ebben a versenyben jól szerepelni? Mert ez bonyolult kulturális polgárháborúkhoz nyújt szimbolikus matériát, „belső meghasonlásoknak ad történelmi távlatot és kulturális kódrendszert”.
A historizáló múltteremtéssel nemcsak az a gond, hogy a történelmi múlt, ahogy Kollai olykor nevezi, vagyis az ősiség nem teremt jogot, hanem az is, hogy az összeegyeztethetetlen múltképek egy részénél nincs feltétlenül „igazi”.
Nemcsak az egyértelmű például, hogy a dualizmus korának nemzetiségi politikája, nevezetesen a szlovák nemzeti törekvések elleni fellépés, a magyarosító oktatáspolitika nem terjeszthető ki folyamatos elnyomásként a honfoglalást követő évszázadokra, hanem azt is érdemes számontartani: bizonyos, hogy a szláv nyelvek és népek között a szlovák kialakulása viszonylag kései fejlemény, Szvatopluk birodalmának nemcsak nyelvi, de pontosabb etnikai és földrajzi lokalizálása is bizonytalan.
Kollai könyvének fejezetei sorra veszik az ezeréves magyar–szlovák együttélés értelmezési eltéréseit, kezdve a honfoglalás korával, folytatva a Magyar Királyság alapításával, majd magának a királyságnak az időszakával, ezen belül olyan érdekességekkel például, hogy miként lett Csák Máté egyes utólagos beállításokban magyar ember egy önálló szláv/szlovák ország élén, vagy hogyan jelenik meg a szlovákság mint a török hódoltság időszakának keresztény védőbástyája stb.
Természetesen a mű részletesen kitér a nemzeti mozgalmak időszakára is, így az 1848–1849-es magyarellenes szlovák légiók működésére, nem mellékesen arra a tényre, hogy a Kossuth családnak szlovák ága is létezett, és ez a kétfelé ágazó identitás messze nem páratlan eset. A „többnyelvű családok történetének megismerése a magyar közgondolkodásba is frissességet hozhat – írja a szerző – mert gyengítheti az esetleges idegenségérzetet, a mély etnikai különbség érzetét…” Evidensen foglalkozik a könyv Trianon szlovák olvasatával, a bécsi döntéssel, a Beneš-dekrétummal és a második világháború utáni kitelepítésekkel is.
Külön fejezet tárgyalja annak következményeit, hogy a történelemmel foglalkozó magyar és a szlovák szókészlet számos ponton teljesen eltér egymástól.
Itt nem csak olyasmi érdemel figyelmet, hogy a Monarchia utáni helyzetet szlovákul soha nem a Trianon tulajdonnévvel idézik fel, és nem használják a reformkor kifejezést. Ennél fontosabb, hogy amit mi Magyarországnak hívunk, így-úgy ezeréves államalakulatnak tekintünk, arra a szlovák nyelv két külön kifejezést használ, mintha az 1918 előtti és utáni korszak államai között éles választóvonal lenne. A történelmi Magyarországot többnemzetiségű államként, némi előzmény után 1918 óta Uhorskónak nevezik, a Trianon utáni Magyarországot mint a Monarchia egyik utódállamát Maďarskónak.
Hasonló súlyú nézetkülönbséget jelenít meg, hogy a magyar Felvidék kifejezés szlovák megfelelőjét nem használják, bár a könyv nem említi, de elég nyilvánvalóan azért, mert akarjuk, nem akarjuk, az magyar aspektust jelenít meg, Magyarországról nézve felső vidék. A szlovák nyelv e területre a Slovensko kifejezést használja, amely szlovákul egyszerre jelent egy pontos határokkal nem rendelkező, a mai Szlovákiával jórészt egybeeső, történelmi korszakoktól független földrajzi egységet és az 1918 utáni Szlovákiát.
Mit lehet tenni a terhelt viszonnyal – teszi fel a kérdést Kollai. Nem kíván illúziókat táplálni. Kölcsönösen felmerül az igény bocsánatkérésre a történelminek nevezhető bűnökért, vétségekért. Az ilyen gesztusok azonban eddig igen szerényen hatottak. „[…A] múltbeli kérdéseket újra és újra felforgathatja – írja – az, ha a jelenbeli kapcsolatokat nem sikerül nyugvópontra juttatni.”
