Magyar ügy – ENSZ-ügy

Nagy András: Halálos együttérzés | Pető Iván kritikája

Az 1956-os magyar forradalom és leverésének ügye 1956-tól, formálisan 1957-tól 1963-ig szerepelt az ENSZ napirendjén. A november 4-én hatalomra került Kádár-kormány, valamint a szovjet csatlósállamok, ez jól ismert, arra hivatkozva, hogy ez beavatkozás a magyar belügyekbe, nem voltak hajlandók tárgyalni az ENSZ jelentéséről.

Szintén tudott volt eddig is, hogy az 1963-as magyarországi amnesztia részben ellentételezése volt annak, hogy az ügyet az ENSZ érdemi döntések nélkül levette a napirendjéről. Nagy András, a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének vezető kutatója a sokévi anyaggyűjtés után közzétett munkájában mások által még sosem látott levéltári forrásokra is épít. Eddig nem vagy alig ismert részleteket világít meg a történet feldolgozásakor, értve ezen az ENSZ különbizottság működésének, jelentésének, utóbbi „kezelésének” részletes tárgyalását, illetve a Kádár-kormány ezzel kapcsolatos politikájának bemutatását. Az impozáns, rendkívül adatgazdag kötetet közel nyolcvan, szöveg közé tördelt kép teszi teljessé.

A szerző már 15 évvel ezelőtt megjelent előző művében (A Bang–Jensen-ügy – ’56 nyugati ellENSZélben) is a témával foglalkozott, az ENSZ-jelentést összeállító különbizottság gyanús körülmények között elhunyt dán másodtitkárának állított emléket. Azóta kutatott egyebek között a világszervezet korábban zárt irataiban, a budapesti Vera and Donald Blinken Open Society Archivesban (OSA), ahol Héderváry Klára, korábbi ENSZ-tisztviselő, a különbizottság munkatársa gyűjteményét őrzik, valamint az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában is.

A könyvből világosan válik ketté a történet, amennyiben a forradalom idején és a november 4-i szovjet intervenciót követő néhány napban az ENSZ-ben lehetetlen volt pontosan követni a történéseket, viszont ezt követően – amikor az ENSZ erre felhatalmazott különbizottsága készítette jelentését, illetve később, amikor formálisan is napirendre vették a magyar ügyet – már világossá vált a kép. A kezdeti zavaros viszonyok jellegzetes részeként írja le Nagy András: a magyar ENSZ-képviseletet október 23. előtt ellátó washingtoni követ, Kós Péter Magyarországról kapott utasítás szerint járt el a következő néhány napban, amíg nem kezdte terjeszteni róla a hazai sajtó – egyébként alaptalanul – hogy szovjet állampolgár. Ennek nyomán visszahívták megbízatásából, ezt követően helyettese, a kommunista rendszer mellett nem kevésbé elkötelezett Szabó János lett a magyar képviselő, aki aztán végig a forradalom napjaiban – és még egy ideig – ellátta a feladatot.

Október utolsó hetében az ENSZ-ben kitűnt, hogy pontos információk hiányában a kommunista tömbbel szembenálló országok diplomatái sem lelkesedtek az utcai politikacsinálásért, magyarul a forradalmakért. Ahogy Nagy András írja, a forradalmárok akkreditációja a Kína nevében ENSZ-tag Tajvannak, a Ciprussal bajlódó briteknek vagy az algériai forrongásokra figyelő franciáknak precedens veszélyét jelentette, akkor is, ha persze tiltakoztak a magyar forradalom eltiprása miatt.

Nagy Imrében az amerikai politika november 4-ig szinte csak a kommunistát látta, és kormányát is ennek alapján ítélték meg.

Mindszentyre tettek, aki – Nagy András szavai szerint – nem túl széles látókörű konzervativizmusával és felkészületlenségével hátborzongatónak mutatkozott.

Ami az 1957 és 1963 közötti időszakot illeti, a mai magyar olvasó, némileg rálátva az Európai Unió működésére, elvben már ismerheti, hogy egy nemzetközi szervezet közösen megfogalmazott és elfogadott ideáinak és jogi normáinak gyakorlati képviseletét milyen kusza szempontok keresztezhetik. A képviselt országok nemzetinek vélt vagy valódi érdekei, a kormányok belpolitikai – egyebek között választási – szempontjai, az egyes politikusok pártszempontjai, esetleg személyes ambíciói vagy éppen megélhetésinek vélt megfontolásai, a hivatalnokok mérlegelésének következményei stb. Mából visszatekintve, a hivatalos magyar EU-politikát látva, nem példátlan az egykori magyar álláspont, amely – mint Nagy András elmarasztalóan megállapítja – elfogadta az ENSZ alapelveit (az országot 1955-ben vették fel a szervezetbe), de felháborodottan, a belügyekbe való beavatkozásra hivatkozva utasította el ezen elvek számonkérését.

A magyar ügy időszakában az Egyesült Nemzetek Szervezetének működését mindezeken túl, mint a könyv is érinti, további, az EU-ból ismertnél sokkal súlyosabb megosztottságok és érdekellentétek is meghatározták.

Egyrészt ott voltak a hidegháború időszakában egymással szemben álló két világrendszer összeegyeztethetetlen szempontjai.

Az akkor el nem kötelezettnek nevezett országok nézetei; a nagyhatalmak vétójoga; a kémek és ügynökök által átszőtt, elvben a nemzetközi szervezetet szolgáló, de saját hazájára is figyelő, sokszor onnan érkező utasításokat követő apparátus (a könyv pl. hétszáz szovjet alkalmazottról tesz említést) és mások mellett a pillanatnyi érdekellentétek is.

Az már 1956-ban is jól látható volt, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael úgynevezett szuezi kalandja mennyiben terelte el Magyarországról a figyelmet, és az is ismert, hogy az Egyesült Államok és az említett két nyugati nagyhatalom ekkor elég élesen került szembe egymással. Arról ritkábban esik szó, de a könyv erre is kitér, hogy az akkor még jelentős részben meglévő gyarmati országok és az európai gyarmattartók ügyei könnyen felhánytorgathatók voltak a magyar ügy analógiájaként. (Az ENSZ-nek csak független országok lehettek tagjai, tehát a gyarmatok nem.) Franciaország nem éppen finom eszközökkel Algériában próbálta pozícióját stabilizálni, Portugália a maga afrikai gyarmatain, Belgium Kongóban.

Dél- és Közép-Amerika országainak képviselői jórészt ott ültek az ENSZ-ben, de akkori belső berendezkedésük ismeretében a kommunista országok vezetői, köztük Kádárék, nem érezték úgy, hogy amit tesznek, azért az ENSZ tagországai felelősségre vonhatják őket. Ugyanakkor, amikor a magyarországi szovjet beavatkozást, a Kádár-kormány megtorlásait állították pellengérre, amikor a magyar kormány a belügyekbe való beavatkozás szándékának tekintett egy esetleges magyarországi ENSZ-vizsgálóbizottságot, akkor – és ezt Nagy András szintén említi – a nyugati országok evidensen utasították vissza a gyarmataikon folyó ügyleteik minden nemzetközi megfigyelését, igaz, szemben Magyarországgal, a szuezi kalandba keveredett államok végrehajtották az ENSZ határozatait.

A könyv meglehetős részletességgel foglalkozik az 1956. november 4. után gyorsan újjászerveződő magyar elhárításnak és politikai rendőrségnek a témát érintő tevékenységével.

Szó esik az emigrációba beépülő ügynökökről, természetesen a külügyi fedésben tevékenykedő belügyesekről is, az ENSZ-különbizottság által meghallgatott magyar menekültek személyazonosságának felderítésére tett erőfeszítésekről. Kitűnik, többek között az is, hogy az ENSZ-hez delegált, a Kádár-kormányt, annak legnehezebb időszakában képviselő külügyeseket, köztük a világháború előtti kommunista párttagokat is megfigyelték, róluk is dehonesztáló jelentéseket írtak.

Az olvasó a könyvből megérti, hogy milyen részérdekek mozgatták a történéseket, hogy a segélyezésen túl végül is miért csak szavakban mutatkozott meg az együttérzés a magyar üggyel. A szerző úgy látja, mint a mű címe is jelzi (Halálos együttérzés), hogy az ENSZ tehetetlenkedése, sokszor bürokratikus beállítódása emberáldozatokat is követelt. Nemcsak az említett Beng Janssen esetében, de a magyarországi megtorlások elhúzódása következtében is, sőt talán – bár erre konkrét bizonyíték nincs – a különbizottságnak anonim nyilatkozó, több mint száz magyar egy részének titkosszolgálati felderítése következtében is.

Nagy András sokoldalúan mutatja be a tényeket, elemzi a folyamatokat, forrásait pontosan megadja (a könyv harmada jegyzetanyag, benne az érdemi szereplők főbb életrajzi adatai), így bőségesen szolgáltat ismereteket ahhoz, hogy az olvasó eldöntse: volt-e esélye az ENSZ ismeretében más karakterű vizsgálóbizottságnak, mint amilyen a magyar ügyben a jelentést készítette?

Volt-e esélye annak, hogy a bizottság jelentése több legyen, mint ami lett, a Magyarországon 1957 előtt történtek leírása? Volt-e esélye annak, hogy az ENSZ határozottabban lépjen fel?

Megáll-e a feltételezés, hogy a kádári megtorlás a nemzetközi szervezet keményebb magatartása, büntetőintézkedései esetén kevesebb áldozattal járt volna?

Ez utóbbinak például sok minden ellentmondani látszik. Mások mellett Nagy Imre és társai pere, az ott született ítéletek, amelyek részben a nyugati és az ENSZ-ben megjelenő vélemények, elmarasztalások negligálásaként is értelmezhetők. Nem annyira a megtorlások gyorsabb lezárásában, mint inkább annyiban lehetett volna talán kedvező következménye az ENSZ másféle fellépésének, amelyre egyébként eleve igen szerény esély mutatkozott, hogy a magyar társadalom kevésbé érzi cserbenhagyva magát.

Nagy András művén visszatérően átütnek az indulatai. A könyv lapjain aljasságokra, hazugságokra, rágalmakra, felelőtlenségekre derül fény, illetve az ENSZ működése, az akkori magyarországi rezsim viselkedése és a Szovjetunió szerepe egészében jócskán indokolja a felháborodást. Mégis, tudományos munkákban szokatlan ez a hang.

Mintha az elemző kutató nem bízna a felvonultatott tények leleplező erejében, szenvedélyes szavakkal is megerősíti a következtetéseit.

Az indulatot jeleníti meg a „rosszakat” jellemezni hivatott, többnyire minősítő jelzők halmozása. Ha az olvasó nem lenne máshonnan tájékozott, például aligha igazodna el azon, hogy a kádári apparátus hol sztálinistának, hol neosztálinistának minősül, de szó esik a Kádárékat pipogyának, árulónak tartó Rákosi-féle szovjet emigrációról is, amelynek tagjai szintén sztálinisták.

Voltak jó néhányan, akik lelkiismeretük szerint végezték a magyar ügyben munkájukat, mint az említett Bang-Jensen is, és számukra morális problémaként jelent meg mindaz, amit Nagy András az ENSZ körül bemutat. Ugyanakkor maga a szervezet, struktúrája, szereplői révén eleve korlátozott lehetőségekkel rendelkezett, és ennek elemeit a könyv korrektül jelzi. Természetesen indokolt lehet az ideákat szembesíteni a történtekkel, de nem áll, amit a szerző úgy fogalmaz meg: kényszerű pragmatizmusba ágyazott morális krízis jellemezte az ügyben a világszervezetet. Kényszerű kompromisszum, és ennek megfelelő pragmatizmus igen, de morális krízis, megrendülés csak egyes személyeknél mutatkozott. És persze csalódás a levert forradalom hívei, a megalapozatlanul valamiféle igazságtevésben reménykedők számára.

NAGY ANDRÁS korábbi művei: Szöveg / színház; Az árnyjátékos; A Beng –Jansenn-ügy – ’56 nyugati ellENSZélben