Rodrigo García: Búcsú Gabótól és Mercedestől | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Bár minden porcikánk berzenkedik a híres írók halálának kiárusítása láttán, Rodrigo García könyvének egyetlen bulvárgesztusa sincs. Ez a memoár valóban megrendítő búcsú, miközben feleleveníti az utolsó napokat, a temetést, és ezzel együtt a saját gyermekkorát is. A mindennapokat. A mindenen nyomot hagyó apát és az őt mindenhová elkísérő feleségét. Egy regénybe illő életet.
Magvető, 141 oldal, 3699 Ft
Félsz, kérdezte a nyolcvanéves Gabriel García Márqueztől a fia. Pontosabban a kérdés eredetileg arra vonatkozott, hogy milyen érzés belépni a kilencedik évtizedbe, és milyen érzés ebből a korból szemlélni a világot. Lenyűgöző a látvány, érkezett a válasz, de már közel a vég. És ekkor jött a félelemmel kapcsolatos kérdés. Kegyetlen és fontos kérdések ezek, mégis a legfontosabbak, amelyeket fiú csak feltehet az apjának, ha a pillanat engedi és van elég bátorsága. A válaszhoz is.
Gabo, ahogy a család és a barátok becézték, ekkor már legyőzte a nyirokrákot, és túljutott azon a koron is, amikor az írók már nem tudnak hosszabb regényeket írni. Ekkor kezdett el küzdeni egy jóval nagyobb rémmel, a demenciával, amely előbb memóriazavarokat okozott, majd elorozta az emlékezetét. És vele az íráskészségét is. Hiszen az emlékezet, a múlt mélyéből felhozott tapasztalatok adták legfőbb írói eszközét, a „furcsa mesék” erejét. Már sem regényei, sem életének „csalóka tájait” nem tudta úgy bejárni, ahogy szerette volna.
De nem félt. „Csak végtelenül elszomorít”, válaszolt végül a fia, Rodrigo García kérdésére. A vékonyka memoár az utolsó napok, a temetés, a búcsúk emléke. Előbb Gabótól, majd Mercedestől, aki ötvenhat évig volt a Nobel-díjas író társa, és akit a demencia rosszabb időszakaiban nem ismert meg. A Búcsú… viszont ugyanúgy szól a halálról, mint az életről. Hiszen a fiú emlékeiben az apa alakja mit sem fakul.
Ráadásul a világ minden tájáról összegyűlő család, rokonok és barátok történetei még azt is megvilágítják, milyen forrásokból táplálkozott Márquez színes, fantáziadús prózája.
„Ezek a történetek eszembe juttatják, hogy apám családja milyen szenvedélyesen szereti a túlzásokra épülő, túlcifrázott anekdotákat. Ragadd meg a hallgatóság figyelmét, és ne engedd el többé. Egy jó történet mindig érdekesebb, mint az igazság. Egy jó történet maga az igazság.”
Két fia társaságában – jobb oldalt Rodrigo
A legmegrendítőbb rész mégis az, amikor a valóság és a fikció összeér. Az író halála napján egy madár tetemét találják meg a házban, nekirepült a befedett terasz üvegének, és oda zuhan a kanapéra, ahol Márquez üldögélni szokott. Ráadásul nagycsütörtök van. Csak másnap hívják fel a család figyelmét arra, hogy a Száz év magány egyik leghíresebb szereplője, Úrsula Iguarán szintén ekkor hunyt el. Ráadásul nem sokkal a vég után bódult madarak repültek neki a falaknak, és zuhantak a földre holtan… Lehet, hogy a sors keze volt a dologban, így adott elégtételt az egyik legnagyobb írónak? Hiszen „apám sokszor panaszkodott, hogy a legjobban azt utálja a halálban, hogy ez az élete egyetlen olyan eseménye, amelyet nem tud megírni”. Lehet, hogy mégis sikerült neki?
Szintúgy felkavaró az is, hogy Márquez, aki világéletében tartott attól, hogy nem megfelelő minőségű művek kerültek ki a keze alól – ezért nem is olvasgatta régi regényeit –, idős korában, amikor az emlékezete már cserben hagyta, elővette őket. Honnan a fenéből jött ez, kérdezte meglepetten egy-egy rész után, mert olyan volt, mintha akkor és ott olvasná először népszerű regényeit. „Néha, amikor becsukott egy könyvet, meglepődött, hogy a hátsó borítón az ő fényképe díszeleg”, ám legtöbbször már csak nagyon keveset fogott fel belőlük. Árulás volt ez, amelynek súlya szinte felfoghatatlan.
Márquez és Mercedes
Már az is érdekes, hogy miért angol nyelven írta meg a jegyzetei alapján Rodrigo García a visszaemlékezését, aki filmrendezőként kétlaki életet él, egyszerre otthonos Mexikóvárosban és Los Angelesben, vagyis mindkét kultúrában. Az angol nyelv kellett ahhoz, hogy kilépjen apja sikerének bűvköréből, hogy távolságot tartson a Márquez név jelentette hírnévtől. S bár rendezőként nem sikerült az apja életművéhez fogható filmet forgatnia (A nő ötször és A 109. utas talán a legismertebb mozija), ám a tévésorozatok direktoraként, illetve producerként és forgatókönyvíróként igencsak hosszú lista áll a neve mögött. Ezek között számos népszerű sorozat epizódjai is feltűnnek.
A könyvből kiderül, hogy Márqueznek is nagy álma volt a filmrendezői szék, és csak a kudarc után kezdte eladni a maga furcsa történeteit. Egy alkalommal pedig az is felmerült, hogy közösen írjanak forgatókönyvet.
Már meg is volt a történet váza, ám a részleteket az apa memóriazavarai miatt már nem lehetett kidolgozni. Parttalan veszekedésekbe torkollt a páratlan lehetőség, így Rodrigo kénytelen volt hagyni, hogy a közös munka feledésbe merüljön. De megnéztem volna ezt a filmet!
A búcsú pillanatai
Visszafogott, érzelmekkel teli és nem tolakodó könyvecske Rodrigo memoárja, amelyet néhány kedves és eleddig ismeretlen fotó tesz még intimebbé. Leginkább az apró részletek miatt lehetünk hálásak, amikor apja kedvenc zenei stílusáról (vallenatos), vagy arról a pillanatról mesél, amikor közösen megnéztek egy Elton John-koncertet, amely után kijelentette: „Carajo, ez a fickó fantasztikus bolerista”. Vagyis igazi bolero énekes. Vagy hogy latin popslágereket hallgatott a Szerelem a kolera idején megírásakor, mert sokat lehetett tanulni az énekesektől a „technikáról, amelyekkel érzelmeket lehetett kelteni”. És beszél az íróról, az apáról, a családról, a látszólag szenvtelen anyáról, amely szenvtelenség mögött azonban csak úgy dúlnak az érzelmek, a kapott jótanácsokról és arról az örökségről, amit neki és a világnak maradt.
Nagyon olvasmányos és igen gördülékeny próza ez (Totth Benedek fordítása). Eléri, hogy olyan megrendülten álljunk a haláleset előtt, ahogy Márquez és felesége gyászolta el Aureliano Buendía ezredes halálát 1966-ban. Mercedes tudta, hogy az ezredes végzete mit jelentett a férjének, így hát „csak ültek, és csendben szomorkodtak a történtek miatt”. Rá egy évre jelent meg a Száz év magány…
