Deborah Feldman: Exodus | Falusi Dóra ajánlója
Igazi modernkori memoárirodalom Deborah Feldman érdekfeszítő története, a nagy sikert elért Unortodox folytatása, amely a földrészeken átívelő identitáskeresés nyűgjeivel és értékeivel szembesít. Tanúi lehetünk egy elszánt, az önálló életéért küzdő anya kálváriájának, aki nem fél utánamenni múltja kényes kérdéseinek, amelyek közül a legfontosabbnak magyar vonatkozása is van.
A New York-i születésű, ma már Berlinben élő Deborah Feldman nem egészen úgy valósította meg az amerikai álmot, ahogy azt elsőre gondolnánk. Az Unortodox – A másik út című könyv szerzője egy brooklyni ultraortodox haszid zsidó közösségben látta meg a napvilágot 1986-ban, nagyszülei holokauszttúlélők voltak, ő maga azonban házasságkötése és gyermeke születése után sem érezte azt, hogy közéjük tartozna. Ebben a – ma már első résznek is tekinthető – könyvben meséli el, hogy milyen volt az élete a közösség tagjaként, és miért döntött úgy, hogy kisfiával együtt, bármi áron is, de elhagyja ezt a zárt világot.
Az Unortodox váratlan, ám annál nagyobb sikerének okát a kritikusok az amerikai kultúra jellegzetességeiből eredeztették. Az ottani közvélemény ugyanis egyfajta szabadságtörténetként tekintett Feldman életére, ahogy a szerző maga is írja: „A kitörés a zárt közösségből szintén az amerikai hagyomány része, de csak azért, mert Amerika olyan csoportoknak is otthont ad, amelyekből muszáj elmenekülni.” A világsikerhez pedig már nagyban hozzájárult az is, hogy a Netflix Emmy-díjas filmsorozatot készített belőle A másik út címmel. Más kérdés, hogy mind a könyv, mind a sorozat a haszidok szokásai közül a – külső szemmel nézve – legnehezebben tolerálható jellegzetességekre fókuszál.
Nem sok könyv foglalkozik a közösség életével, ezért viszonyításképp érdemes megnézni Agnieszka Traczewska tavaly megjelent A rekindled world című albumát is. A lengyel fotós kivételes helyzetbe került, mivel 2006-tól kezdődően szoros bizalmi szál szövődött közte, mint kívülálló, és több haszid csoport tagjai között, akik végül, bár nem egyöntetűen, de megengedték neki, hogy fotókat készítsen róluk többek között Lengyelországban és az Egyesült Államokban. Tapasztalatai szerint, akik el tudják fogadni az ultraortodox közösség elveit, azok közül számára meglepően sokan örömtelien élik meg a mindennapjaikat. Feldman viszont azok közé tartozott, akiket ez a behatárolt és kontrollált világ egzisztenciális válságba sodort. És azok közé, akik úgy döntöttek, hogy tenni fognak ez ellen.
Ugyanakkor a memoár második részét olvasva (fordító Getto Katalin, szerkesztő Ferenczy Zsófia, a zsidó vallásra vonatkozó átírásokat pedig Vince-Schweitzer Judith ellenőrizte) érdemes megpróbálni elkerülni a haszidok kapcsán felmerülő sztereotípiák csapdáját. Már csak azért is, mert Feldman történetének van egy másik, jelentőségét tekintve univerzálisabb tartalmi vonatkozása, amely ráadásul az Exodusban már sokkal nagyobb hangsúlyt kap.
Az első kötettel ellentétben, amely javarészt a haszid közösségben töltött éveit és az onnan való kiugrását mutatja be, a most megjelent folytatásban már jobban érvényesül egy olyan pszichológiai szál, amely nagy valószínűséggel mindenkit érint valamilyen formában.
Feldman élete ugyanis iskolapéldája azoknak a transzgenerációs történeteknek, amelyek mindenki életében jelen vannak, és nagyon sokféleképpen képesek meghatározni hol időszakosan, hol egy életre szólóan a személyiséget és a vágyakat. (A témáról itt olvashat bővebben.)
Tisztában van ezzel a szerző is, épp ezért tudatosan viszonyul a kérdéshez. Az Exodusban az ő és kisfia sorsát követjük a kilépés utáni hónapokban és években, amikor a nehézségek kis híján maga alá temették őt mind egészségileg, mind lelkileg. Nem fél bemutatni a legmélyebb pillanatokat (amikor azért, hogy ételt tudjon vásárolni, petesejtdonornak jelentkezik, ez azonban beláthatatlan egészségügyi következményekkel jár, vagy a sürgősségi gyermekpszichológiára kell rohannia), ám ügyesen elkerüli az érzelgősség csapdáját.
Bár a gyermekéről mesél a legkevesebbet, minden mondata mögül – hol kimondva, hol kimondatlanul – kiérződik az a megalkuvást nem ismerő motiváció, amit egy gyermek tud jelenteni egy anya életében.
Ez az erő kapcsolódik össze egy határozott és bátor női szívvel. Szimpatikussá teszi őt az is, hogy az élet mindennapi dolgaiban (a 2008-as gazdasági világválság utáni álláskeresés, óvodai konfliktusok, a magány kezelése) az abszolút kezdőből küzdi fel magát rutinos túlélővé. Könnyű vele azonosulni.
A megoldás keresése egy ideig talán még parttalannak tűnhet, de miután Németországba költözik, és a családfakutatás eredményeként múltjának minden részletére fény derül, végül összeáll a kép. Sok érzelem és tett kerül más megvilágításba, és hirtelen – minden pszichologizálás nélkül – olyan, generációkat meghatározó sorsdrámákkal találjuk szemtől szemben magunkat, amelyek következményei még „hetedíziglen” is meghatározóak. Feldolgozásuk pedig nagyban hozzájárul az élet újraértelmezésében.
Ahogy már említettük, igen izgalmas magyar vonatkozása is van a történetnek, amelynek okán a szerző személyesen is ellátogatott hazánkba, és erről hosszasan be is számol. Útkeresésének egyik leginspirálóbb alakja ugyanis a magyar származású nagymamája volt, akinek szellemisége „mintha újjáéledne bennem, és mint az iránytű reszkető mágnesnyelve, egyre csak a helyes, a valódi irányt keresi”.
Feldman családtörténete olvasmányosan irányítja rá a figyelmet arra, hogy a legsötétebb pillanatban is megéri szembenézni a múltunkkal. Ma már ekképp jellemzi önmagát: „Személyiségem két fele, amely egy időben, mégis egymástól elválasztva bontakozott ki, végre összefonódhatott.” Az Exodus ezt az utat járja be: megtalálni önmagunkat úgy, hogy közben integráljuk a múltunkat is. Azért ez a téma is megérne egy netflixes feldolgozást.
DEBORAH FELDMAN korábbi műve: Unortodox – A másik út.
