Lily Brooks-Dalton: Az éjféli égbolt | Benedek Szabolcs kritikája
Kevés menőbb dolgot képzelhetünk el egy kezdő író esetében annál, minthogy mindjárt a második regényéből George Clooney filmet forgasson. Márpedig Lily Brooks-Daltonnal ez történt. 2016-ban megjelent, nagy feltűnést keltett könyvének adaptációját december végétől láthatjuk a Netflixen. A filmet Clooney rendezte, és ő játssza az egyik főszerepet is.
Régóta szezonja van az apokaliptikus alkotásoknak, az emberiség huzamosabb ideje kollektíven retteg, sőt igazából már el is könyvelte és be is árazta a horizonton föltarthatatlanul közeledő, totális megsemmisüléssel fenyegető pusztulást. A végítélet persze messze nem mai fogalom, a Gilgames-eposzban és a Bibliában is jelen van, az utóbbi években azonban érezhetően fölerősödött a mostanra egyfajta várakozásba átfordult para, miszerint végtére úgyis mindegy, nekünk már lőttek, jöjjön, aminek jönnie kell. Már csak az a kérdés, hogy mikor – nyilván belátható időn belül –, illetve milyen formában: klímakatasztrófa, környezetszennyezés, kozmikus csapás, vírusok, a kormányzatok összeomlása. Van bőven választék az étlapon.
Lily Brooks-Dalton Az éjféli égbolt című regényében is történik egy elementáris erejű, a civilizáció végső pusztulását magával hozó globális kataklizma. Az, hogy pontosan milyen, nem derül ki, még csak utalás szintjén sem. A szereplők is jobbára találgatnak, mindent és mindenkit elpusztító háborút emlegetnek leglehetségesebb okként, de járvány vagy természeti csapás is szóba jöhet. A könyv végére se tudjuk meg, hogy mi történt, és ez két dolgot sejtet. Az egyik, hogy nemcsak a regény cselekménye szempontjából nem volt fontos, de talán a szerző maga sem döntötte el. A másik, hogy Lily Brooks-Dalton nyitva hagyta a folytatás lehetőségét, így a könyv valós és a film remélt sikere okán a befejezést akár amolyan cliffhangernek is tekinthetjük. Ily módon egy esetleges második felvonásban majd minden kiderül.
Legalábbis az egyik olvasatban. A másik az, hogy bizonyos kérdéseknek szándékoltan nincs ebben a regényben valódi súlyuk. A besorolás szerint sci-fit olvasunk, ám a szerző viszonylag keveset használ föl a tudományos-fantasztikus irodalom eszköztárából. Valamikor a nem annyira távoli jövőben vagyunk, ám erre egyedül az a tény utal, hogy az egyik cselekményszálban egy űrhajó legénysége tér vissza többéves kiküldetéséből, miután megszondázta a Jupiter holdjait. A párhuzamos szál az aggastyán tudós mindennapjait meséli el egy sarkvidéki kutatóállomáson, ahol magára maradt, mivel a személyzet többi tagját a meg nem nevezett globális katasztrófa miatt pánikszerűen evakuálták. Augustine is elmenekülhetett volna a többiekkel együtt, ám ő inkább a magányt választotta, na meg az éjféli Napot. Régebben az ilyen figurákra mondták, hogy bogaras, különc tudós, manapság inkább azt, hogy antiszociális, de az is lehet, hogy a pszichiátriai vizsgálat autizmust állapítana meg. Akárhogy is van, hamarosan kiderül, hogy a férfi még sincs egyedül, fölbukkan ugyanis egy Iris nevű, ugyancsak – bár más módon – furcsa kislány, és innen kezdve kettesben telnek a napjaik az Északi-sarkon.
Ufók és más idegen lények nincsenek a történetben, a technika ábrázolása is meglehetősen szűkszavú, úgyhogy amennyiben eltekintünk attól, hogy a jövőben járunk, nem is kellene föltétlenül ezt a könyvet (és majd a filmet) mindenáron a sci-fi skatulyájába beleszuszakolni. Az apokalipszis lehetősége ugyanis manapság sajnos már messze nem tudományos-fantasztikus elem.
Az éjféli égbolt lassan csordogáló, melankolikus, sőt egyes elemeiben egyenesen depresszióba hajló regény, részletekbe menően precíz és kimerítő tájleírásokkal. Valamint olyan, aprólékos sztorielemekkel, amelyek magát a fő cselekményt nem viszik előre, és a történet szempontjából akár el is hagyhatóak lennének, amennyiben nem világítanák meg a szereplők személyiségét újabb és újabb nézőpontokból. Az összkép kicsit az ugyancsak a Netflixen futó Away című sorozatra emlékeztet, amelyben szintén mindössze annyi a sci-fi elem, hogy egy expedíció elindul a Földről a Marsra, és miközben párhuzamosan követhetjük nyomon az űrhajóban és a Földön történteket, egyre több minden villan fel a szereplők előéletéből, egyúttal pedig a személyiségüket is alaposabban megismerhetjük. A helyzet itt is hasonló, az Aether űrhajó hazafelé tart a Jupitertől, és bár meg kell javítani az antennát, amelynek kapcsán halálos baleset is történik, a fókusz itt is az egyes figurák jellemére és viszonyrendszerére irányul – különös tekintettel egy Sully nevű nőre, aki a regény másik megkerülhetetlen alakja –, beleértve azt is, amit a Földön maguk mögött hagytak.
És ahova épp készülnek visszatérni. Vagy lehet, hogy nem is annyira készülnek, elvégre egyikük se boldog múltat hagyott hátra (ezt is lehet már az apokalipszis előszelének tekinteni), ám landolni muszáj.
És itt futunk bele abba a problémába, hogy vajon jót tesz-e a regénynek az elvarratlanság.
Nem árulunk el meglepetést, ha elmondjuk, hogy a két párhuzamos szál a végére összecsavarodik, és nemcsak oly módon, hogy Augustine (és Iris) az egyetlen a Földön, aki veszi a hazatérő Aether jeleit. Szpojlerezni nem fogok, az utolsó lapokon még megjelenik két, legalábbis az eddigi lassúdad hömpölygést tekintve meglepő csavar. A lényeg, hogy nagyon kell figyelni, hogy ne bóbiskoljunk el a hómezők és az űr végtelenjében, mert a végkifejlet szempontjából fontos információk vannak elrejtve az időnként Jókait idéző tájleírások hosszas mondatai között.
A hiányérzet ugyanakkor mégis megmarad. Nem is föltétlen amiatt, hogy nem tudjuk meg, pontosan miféle apokalipszis után is vagyunk. Lehet, hogy ennek most nincs releváns értéke. Hanem azért, mert itt-ott talán még elfért volna pár öltés. Egy helyütt például azt hisszük, hogy Iris érkezése nyomán valamiféle Maugli-történet bontakozik ki, ám itt is csupán utalásokkal és sejtető célzásokkal találkozunk a kislány és az állatok nem hétköznapi viszonyára. Mindenesetre aki szereti, ha az író minden elérhető információt megoszt vele, könnyen lehet, hogy csalódni fog. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy Lily Brooks-Dalton maga se tud az olvasóinál sokkal többet szereplői sorsáról.
Egyébként meg amit kapunk, a hangulat át- és megéléséhez bőven elég. Mert az nem kérdéses, hogy ennek a regénynek különleges atmoszférája van. Kíváncsian várjuk, hogy George Clooney mit hozott ki belőle.
