Mérgezett bőségtál

Jón Kalman Stefánsson: Ásta | Kácsor Zsolt kritikája

Ebben a nagyregényben az a jó, hogy miközben ízig-vérig izlandi szülemény, nem teng benne túl a neoviking egzotikum. A magyar olvasók számára már jól ismert író nem rothasztott fókahúst és nem is füstölt birkafejet tálal elénk, hanem emberi életeket, amelyek történetesen Izlandon fogantak. Irodalmi bőségtál ez, de jó nagy adag méreggel fűszerezve, hogy halálos legyen.

Egy minden tekintetben átlagos, közönséges, egyszerű izlandi család sorsát bontja ki Jón Kalman Stefánsson nagyregénye, amelynek fókuszában az átlagos, közönséges, egyszerű Helga és az átlagos, közönséges, egyszerű Sigvaldi lánygyermeke, az egyáltalán nem átlagos és nem közönséges, de egyszerű Ásta áll. Aki olvasta Izland egyik leghíresebb írójának, Halldór Laxnessnek a Független emberek című regényét, annak az Ásta név ismerős lehet, tőle jön a főhősnő neve.

Ezen nem kell csodálkozni, Izlandon ugyanis az átlagos, közönséges és egyszerű emberek folyamatosan olvasnak, még a birkalegelőn is olvasnak, és alighanem olyan Nobel-díjas írókat, mint Laxness. A forrásra nem magamtól jöttem rá, rögtön a regény elején maga az elbeszélő árulja el, pontosabban kotyogja ki, hogy honnét jön a regénycímmé lett név, és ennek a műnek éppen ez az egyik (nem túl komoly) baja: a mindentudás és a mindentudás részletezése.

Jón Kalman Stefánsson mintha megrészegült volna attól, hogy erre a történetre és erre a regényszerkezetre rátalált, írás közben ugyanis olyannyira lubickol az írás örömében, hogy a szövegben egész bekezdéseket találni, amelyekben nem spórolt a szavakkal, így mintha túl lennének írva – ami másrészt nagy dicséret részemről a fordítónak, Egyed Veronikának, aki ezt a túláradó elbeszélőtechnikát szép és élvezetes magyarsággal adta vissza.

S hogy mi jellemzi ezt a regénystruktúrát? A váz három merevítőpontra van felfeszítve. Az egyik merevítőpont maga a narrátor, aki egy tengerparti, szél- és esőverte házban ülve egyes szám első személyben közvetíti a regényírás különböző fázisait. A második merevítőpont a regénybeli Ásta öregkori, kései levelei fiatalkori szerelméhez. A harmadik pont pedig Ásta édesapja, Sigvaldi, aki lezuhan egy létráról, és bénultan fekve a földön újra lepereg előtte az élete filmje. Az elbeszélésnek ebből a három „tartóoszlopából” szerintem a legutóbbi a legsikerültebb, aminek az lehet az oka, hogy Sigvaldi nem papírízű regényfigura, hanem hús-vér karakter, akinek az élete csupa küzdelem. Eleinte a puszta létfenntartásért küzd, később pedig Helgával és Helgáért. A párkapcsolati csatát azonban, miképpen magát Helgát és vele Ástát, elveszíti. Remekül megformált alak.

Ugyanilyen plasztikus Ásta figurája, akit nemcsak a narrátorként (is) felbukkanó író elbeszéléséből ismerünk meg, hanem a már említett levelekből is. Figyelemreméltó, hogy az író által ábrázolt Ásta és a levelekből megismert Ásta között nem sok hasonlóság van, ami talán azt akarja jelezni, hogy a külvilág egészen más képet fest rólunk, mint amit mi képzelünk önmagunkról. Márpedig ez az Ásta bizony nem egy szerethető alak. Ellentmondásos személyiség, aki időzített bombaként jár-kel a férfiak életében, amely férfiak közül kettőt tönkre is tesz. Közülük az egyik az a fiú, akivel kamaszként ismerkedik meg a fjordvidéken, a civilizációtól távol, és akihez öregkori leveleit írja.

A történet íve több mint hetven évet fog át, és aki szereti a szociografikus irodalmi leírásokat, az ebben a regényben kedvére csemegézhet a szigorú, szikár, vad földön született szigorú, szikár, vad emberek életének leghétköznapibb pillanataiból.

Ha eddig azt hittük, hogy életre-halálra kaszálni csak Móricz parasztjai képesek, hát rosszul hittük: ebben a regényben is úgy takarítják be a szénát, olyan állatias ösztönnel az életben maradásért, mint nálunk az Alföldön.

A legszebb természetesen a szerelem (akár Móricznál), hiszen a szerelem itt is tragikus, életre szóló és halálos: nem csupán érzelem és szex, hanem emberi életeket és sorsokat évtizedekre eldöntő és meghatározó, paradigmatikus életjelenség. A szerelem ebben a regényben nagyjából olyan óriási jelentőségű az életben maradást tekintve, mint a rövidke izlandi nyáron lekaszált széna minősége és mennyisége az adott évben: ha kitart a széna tavaszig, akkor túléljük a telet, de ha nem tart ki, akkor beledöglünk mi is, meg az állatok is.

S mire utaltam akkor, amikor túlírtságról beszéltem?

Például azokra az írói megnyilvánulásokra és kiszólásokra, amelyekhez ennek a történetnek, azaz magának Ástának, ennek az elátkozott nőnek semmi közük. Amikor Sigvaldi az írói és költői ambíciókat dédelgető testvérével beszélget, elhangzik kettejük közt ez a mondat: „De akár tetszik, akár nem, ez az átkozott irodalom néha az egyetlen, ami képes leírni a létet úgy, amilyen valójában”. Majd az „író” a nyomaték kedvéért hozzáteszi: „Az egyetlen…” Három pont az eredetiben. Nem akarok több ilyet idézni, mert fölösleges, de elég sűrűn találkozni efféle kínos kijelentésekkel.

A túlírtság körébe sorolom a bölcselkedő és okoskodó sorokat, amelyek néhol úgy hatnak, mint a legócskább kocsmafilozofálgatások. Csak példaként a sok közül: „A halál nem ért semmit. Ezért olyan könyörtelen.” Ami ráadásul fejezetzáró, azaz kiemelt pozícióba került. Ennek a két mondatnak semmi, de semmi értelme, viszont tagadhatatlanul regényesen hangzik.

Ám az Ásta sokkal jobb regény annál, semhogy az utóbbi megjegyzéseim alapján ítéljék meg, ezek csak aprócska hibák, sőt, inkább hibácskák. A túlírtságtól és bölcselkedéstől eltekintve ez egy sűrű, tömény és izgalmas nagyregény Izlandról. Olvassák csak el, örömüket lelik majd benne.

JÓN KALMAN STEFÁNSSON korábbi művei: Menny és pokol trilógia; A mindenséghez mérhető; A halaknak nincs lábuk.