Wisinger István: Pulitzer | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Tizenhét évesen egyetlen angol szó ismerete és egy fitying nélkül érkezett meg Amerikába a makói Pulitzer János. A többi már (sajtó)történelem. Wisinger István ez ízben is élvezetesen dolgozta fel a regényes élet minden fontos fordulatát.
A James Bondot alakító Daniel Craig jutott eszembe. Ő is azt nyilatkozta a Spectre után, hogy inkább felvágja az ereit, hogy még egyszer eljátssza a brit titkosügynököt. Aztán persze volt az a pénz, hogy az ér is megmaradjon, és a rajongók is jóllakjanak. Wisinger István is gondolkodás nélkül rávágta kiadója tapogatózó kérdésére (Mi lesz a következő?), hogy: „Nem lesz következő, befejeztem.” Vagyis Neumann Jánosról és Szent-Györgyi Albertről írt dokumentumregényei után nem akar többet írni, és a váratlanul nagy siker sem siker tántorítja el.
Aztán lomtalanítás közben talált a polcon egy fekete táskát tele érdekes dokumentumokkal Joseph Pulitzer, vagyis Pulitzer János életével kapcsolatban. És eszébe jutott egy beszélgetés még 1980-ból, amikor 17 amerikai ösztöndíjtársa közül még a Pulitzer-díjas újságíró, Joel Schultz is tőle tudta meg, hogy az egykori sajtómágnás, a díj alapítója Magyarországon, Makón született. És – legalábbis így szól a legenda – 17 évesen egy fillér és az angol nyelv ismerete nélkül érkezett meg az Ígéret földjére. Majd lett a nyomtatott sajtó megkerülhetetlen alakja…
A szakma minden grádicsát bejárta: volt újságíró, szerkesztő, laptulajdonos, majd ahogy az lenni szokott, politikus is. Laptulajdonosként és családfőként is a teljes szigor jellemezte (közel a zsarnoksághoz), és tipikusan illett rá a munkamániás meghatározás.
Állítólag a portás után ő érkezett elsőként a szerkesztőségbe és az utolsók között távozott. És a tempót a szembetegsége majd a megvakulása után sem csökkentette.
Titkárait olykor éjnek évadján vagy hajnalban is magához rendelhette, hogy lediktálhassa aktuális üzeneteit. Figyelmét (vagy inkább hallását) nem kerülték el sem a lapjában (St. Louis Post-Dispatch és a The World) előforduló gikszerek, érvelésbeli döccenők vagy pongyola szófordulatok.
És ami a legérdekesebb – derül ki mindez a dokumentumregény egyik mellékletéből –, hogy az amerikai lappiacra jellemző titkolózás miatt kódolt üzenetekben fogalmazta az utasításait. Magára például Andesként hivatkozott (bizonyos értelemben még szerény is volt, hiszen ez a Föld második legmagasabb hegysége), s ha a levelet a monogramjával zárta, akkor az azt jelentette, hogy jó a kedve. A teljes név viszont már a jogos vagy jogtalan haragját jelezte…
Az élettörténetet sem akárhogy meséli el Wisinger. A keretet két szobor adja: Auguste Rodin 1907 tavaszán busás megbízást kap, harmincötezer frank fejében egy bronz- és egy márványszobrot (ezt a képmellékletben meg is nézhetjük) kell készít az immár teljesen vak Pulitzerről. A regény ezzel a zseniális jelenettel indít: két makacs, ellentmondást nem tűrő művész (a laptulajdonos is szeretett a szavak művészeként tekinteni magára) csap össze. Rodin a szobor érdekében látni akarja a mágnás meztelen felsőtestét, aki dörgedelmesen adja a francia tudtára, hogy az öltöztetőjén és a feleségén kívül még senki sem látta a pucér vállát. Végül megegyeznek, ám ehhez az is kell, hogy Rodin felajánlja, hogy miközben Pulitzer modell ült, elmesélhetné az életet történetét. A laptulajdonos végül beleegyezik, csak még egy utolsó kérése van: „Kérem, hogy vak emberként ábrázoljon.” Mire Rodin csattanós válasza: „Úgy fogom ábrázolni az arcát, ahogy én látom, és nem úgy, ahogy ön képzeli.”
Ez bizonyos értelemben Wisinger ars poeticája is: bár a könyv hiteles adatokra támaszkodik, megtörtént eseményeket dolgoz fel valós személyekkel, az apró részletek (dialógusok) már a képzelet szüleményei. Viszont szinte mindenre kitér a családi háttértől az emigrációig, a nagy riválissal, William Hearsttal folytatott konkurenciaharcra, a Szabadság-szobor felállítása érdekében indított gyűjtésre, fellebbenti lapok és az újságírás megannyi szakmai titkát (még a rikkancsok életébe is belepillantunk). Miközben a háttérben dübörög a történelem – az újságírás a történelem első, nyers vázlata, mondta egykor a Washington Post alapítója, Philip Graham. De mindent megtudhatunk az általa alapított elismerésről, illetve a magyar Pulitzer-emlékdíjról is (1991-ben adták át először).
A Pulitzerről és nem kevésbé az újságírásról szóló könyv testhez álló feladat volt, hiszen Wisinger István élete java részében is ezt a hivatást űzte, 1997 és 2004 között a Magyar Újságírók Országos Szövetségének elnöke is volt a riporterkedés, szerkesztői munka és a tanítás mellett.
Az immár harmadik dokumentumregény is épp oly élvezetes stílusban mesél nekünk, mint a társai: részletes és informatív, ám a sok adalék és tény nem nyomja agyon a könyvet, szinte egy lendülettel kiolvasható. Miközben segít abban, hogy színes, pontos tablót és portrét kapjunk a korról és egy nem akármilyen kvalitású emberről. Így csak annyit mondhatunk Bondot parafrazálva: Soha nem mondd, hogy soha. Vagyis jöhet a negyedik.
WISINGER ISTVÁN legutóbbi művei: Egy elme az örökkévalóságnak; A Nobel-díjas kém; A fel nem robbant csecsemő
