Milyen országban élünk?

2021. 10. 29. | Történelem

Gyurgyák János: Elvesztett illúziók – megtalált történelem | Pető Iván kritikája

Keletkezését tekintve több mint harminc évet fog át az a negyven, különböző műfajú és terjedelmű szöveg, amelyet Gyurgyák János gyűjtött össze új könyvében. Az írásokat szinte egyöntetű intenzitással hatja át a nemzet, az ország sorsa, vagy ahogy a szerző olykor nevezi, a nemzeti sorskérdések iránt érzett felelősség. És a legfőbb kérdés vizsgálata: vajon hogyan lehetne meghaladni a magyar társadalom vészes megosztottságát.

Osiris, 618 oldal, 4980 Ft
25% kedvezmény a TERASZ5 kuponkóddal

Gyurgyák János ad arra, hogy tekintélyes művekkel álljon a nyilvánosság elé. Válogatott írásainak gyűjteménye már a fizikai terjedelmét tekintve is – a maga hatszáznál több oldalával – figyelmet érdemel. A méretnél azonban fontosabb a szerző szándéka. Célja, hogy – miként írja – első és „minden bizonnyal utolsó” gyűjteményes történeti tárgyú tanulmánykötetével üzenjen „az elkövetkező nemzedéknek, akik [inkább: amelynek tagjai – P. I.] remélhetőleg szerencsésebbek és bölcsebbek lesznek”, mint az ő generációja.

A pozíció egyértelmű: úgy érzi, műveivel teremtett tekintélye indokolja, hogy generációs üzenetként tegye közzé írásait. A kötete súlyát természetesen nem a mű remélt státuszával, méretével, hanem elsősorban tartalmával kívánja biztosítani. A dátum szerinti első írás 1990-ből való, az utolsó 2021-ből, de a keletkezésük szerint több mint harminc évet átfogó, különböző műfajú és terjedelmű, összesen negyven alkotást szinte egyöntetű intenzitással hatja át a nemzet, az ország sorsa, vagy ahogy a szerző olykor nevezi, a nemzeti sorskérdések iránt érzett felelősség. A dolgozatokat nagyjából tematikus rendbe tagoló részek címei már önmagukban is jelzik Gyurgyák emelkedett szenvedélyességét – röviden: a pátoszt –, ahogyan a témáit tárgyalja, egyúttal írásait is tekinti: Édes honi lég; Európa, óh Európa; Nemzet által világosan; Magyar konzervativizmus – mi végre?; Zsidók és magyarok – zsidó magyarok; Közéleti illúziók – és ezek vége.

Szándékáról, érdeklődéséről Gyurgyák ezt írja: a történeti nézőpont foglalkoztatja, hogy jobban értse, tisztábban lássa kora kérdéseit, a magyar társadalom problémáit.

Vagyis „mi következik a magyar históriából a mára nézve, melyek a rendszerváltás kori Magyarország lehetőségei, melyek voltak a legfontosabb nemzeti csapdáink a múltban, milyen kérdések osztották meg leginkább a magyar társadalmat és politikai-intellektuális elitet, végül pedig lehetséges-e elkerülni ezeket a kelepcéket a jelenben és a jövőben”. Tanulmányaiban, rövidebb, napi- és hetilapokban megjelent esszéiben, de még a vele készült interjúkban is az említett pátosszal, ugyanakkor filológusi akkurátusággal járja körül témáját, akár a pillanatnyi politikai helyzet megítéléséről, akár a múlt értékeléséről legyen szó.

A szövegek hangulatának, stílusának meghatározó eleme az írott, nyomtatott szó súlyának, fontosságának átélése, mondhatnánk, semmi léha könnyedség. Kis túlzással, mindig az örökkévalósággal való szembenézés. Aki akár csak részben is ismeri a szerző eddigi munkásságát, mondjuk a zsidókérdésről, a magyar nemzeteszméről, a magyar fajvédőkről írt műveit, ahogy ő nevezi, eszmetörténeti sorozatát, az Európa alkonya? című kötetét vagy más munkáit, az pontosan tudja, hogy ez a nagyrahivatottsági tudat, ugyanakkor a magával szemben támasztott igényesség minden munkáját áthatja. Részben az említett stiláris vonásai miatt, de még inkább a szerző 1989–90-es reményeiben való csalatkozásának ismétlődő, rendkívül keserű felidézése, a nagyszabásúbbnak látott múlt és a felelőtlen – Orbán Viktort nem számítva –, kisszerű jelen szembesítése, illetve nem utolsósorban a szinte kilátástalannak látott magyar jövő okán a kötet kimondottan komor hangulatú.

Az ilyen, különböző időpontban keletkezett munkákból összeállított gyűjteményeket másként forgatja egy kritikus, recenzens és másként az „egyszerű” olvasó. Utóbbi nyilván egy-egy írást vesz elő, ha kíváncsi mondjuk arra, hogy mit írt a szerző Szekfű Gyuláról, Tisza Istvánról, Bethlenről vagy a magyar múlt eszméiről, a konzervatív, a népi és a szabadelvű hagyományról, Adyról stb. Míg az előbbi, mint egy regényt, szinte egyhuzamban olvassa végig.

Ha valaki alkalmanként csak egy-egy szöveget vesz a kezébe, annak nem tűnik fel, hogy a szerző különböző időpontokban keletkezett írásaiban sokszor jóformán ugyanazokkal a szavakkal ismétli meg a csalódásai, az illúzióvesztése és a bajok okait. Nem veszi észre azt sem, hogy újra meg újra előkerülnek a szerző kedves fordulatai, mint mondjuk, hogy a szekértáborokkal szemben ő – Bocskait idézve – a dolgot önmagát nézi, a nemzet javát, magunk megmaradását; a magyar szellemi közeg inkább sárkányfogvetemény, mintsem oxfordi intellektuális élet; a történetírásnak számos típusa létezik, akkor is, ha eltekintünk az antikvárius érdeklődésű futóbolondoktól, a műkedvelő orvosok elmeszüleményeitől, a mindenkori politikai hatalom kiszolgálóitól stb.

Mindezek természetesen apróságok az írások érdemi tartalmához képest, ráadásul annak a vállalásnak a következményei, hogy Gyurgyák változtatás nélkül közli külön-külön megjelent írásait. Ez utóbbi előnye viszont, hogy az olvasó, ha érdekli, figyelemmel kísérheti, mi változik a szerző nézeteiben – ennek vállalása Gyurgyák nem mindenben erős önreflexiós bátorságát jelzi.

Például jó ideig úgy látta, hogy az 1990 utáni időszak bajainak jó része az úgynevezett hatalomátmentők, közvetve a hatalomátmentést lehetővé tevők számlájára írható, na persze a minden csalódás legfőbb okozóján, az úgynevezett népi–urbánus ellentéten túl.

Ez utóbbi avíttnak látott megosztottság meghaladása egyébként az ő és Bibó-kollégista társai, a Századvég című folyóiratot vele együtt szerkesztők (Orbán Viktor, a Kövér testvérek, Szájer József, Simicska Lajos és mások, vagyis Gyurgyák értelmezése szerint a generációjuk) egyik legfőbb törekvése volt 1989–90 táján.

Későbbi írásaiban ezzel szemben egyre erőteljesebben jelenik meg a determináltság, az örökölt nemzeti vonások ereje. Jacques Rupnik francia politológus metaforáját három helyen is említi a könyvben. Eszerint kérdés, hogy a kommunista rendszer hűtőszekrényként vagy purgatóriumként működött-e, befagyasztotta a régi, rossz eszméket, amelyek a rendszerváltás után kiolvadnak, újra életre kelnek, vagy tisztítótűzként elégette őket? Utolsó, érvényes véleményét az Előszóban mondja ki: „Ma […] – látva egy autokratikus rezsim kiépülését, valamint egy ebbe belenyugodni látszó társadalmat – […] Magyarországot a »hűtőszekrény effektussal« lehet jellemezni, ha nem is minden ott folytatódik, ahol abbamaradt egykor.”

Megemlíti, hogy korábban inkább a purgatóriumot vélte igaznak. Valóban, a kötet egyik 1994-es keltű cikkében, az MSZP választási győzelme utáni keserűségében azt mondta: a purgatóriumelmélet igaz, nem lehet azt folytatni, ami a kommunista rendszer előtt abbamaradt. Egy 1997-es írásban viszont úgy látta, egyik említett metafora sem érvényes, tudniillik a kommunista rendszer kohóként égette el a magyar történelem jó és rossz hagyományait.

Mindenesetre a 2010 után kiépülő rendszert, amelyet kívülről és elutasítóan nézve centralizált, vezérelvű, autokráciába hajlónak nevez, már nem magyarázhatja az övét megelőző generációt képviselők mulasztásaival, bűneivel, mivel azt a Bibó kollégiumban – vele együtt – egykor közös reményeket szövögető korábbi barátai építették ki.

Egy helyen úgy fogalmaz, nemzedéke három kulcsterületen is kudarcot vallott, a polgárosodásban, a nemzetegyesítésben és a közjó mindenek fölé helyezésében.

„Ez nem polgárosodás, hanem az állami és európai pénzek erkölcstelen megcsapolása”, mondja egy interjúban. Ugyanakkor minden lehetséges alkalommal kiemeli Orbán tehetségét, ezt elválasztja politikája átfogó elmarasztalásától, ahogy nevezi, rezsimkritikájától, sőt ki is mondja: mindez nem jelenti azt, hogy nem ért egyet bizonyos célokkal, ne örülne az elért eredményeknek.

A történelmi tárgyú írások analitikus tárgymegközelítése itt megtörik az érzelmeken, az egykori szoros barátság emlékein, hiszen elvben Gyurgyák is tudja, ha egy rendszer erkölcstelen, a fékeket és ellensúlyokat felszámoló, önmagát bebetonozó autokrácia, akkor az ilyen egyrészt-másrészt megközelítés igencsak félrevezető.

Bár Gyurgyák önmagát angol értelemben vett liberális konzervatívnak látja és írásaiban jelentős helyet kap a konzervatív hagyomány felmutatása, illetve ahogy egyik cikkének címe fogalmaz, annak vizsgálata, hogy Miért nincs Magyarországon liberális konzervativizmus?, a kötet alapján a magyar társadalom megosztottsága, „a szekérvárakba zárkózó politikai csoportosulások” léte az őt talán leginkább izgató ügy. Hogy ez változzon, mondja visszatérően, ahhoz (bár nem így nevezi) nemzeti minimumot kellene teremteni, amelyet a legalább alapvonalaiban egyező közös múltszemlélet biztosíthatna, másrészt „valamifajta közös akarat a jövőre nézve”. Egykori reményei, illúziói ebben a tekintetben is elvesztek, ami nem jelenti azt, hogy ne foglalkoztatná őt, hogy miből ered a megosztottság, illetve ne fogalmazná meg különböző formában, adys hangvétellel a magyar társadalom múltban gyökerező rossz beidegződéseit.

Ami a megosztottság eredetét illeti, véleménye szerint a 20. század elején indokolt keresni a forrásokat, amikor a megjelenő szociáldemokrata, polgári radikális nemzetfelfogás alapjaiban tagadta a liberális magyar nemzetkoncepció egészét. Nem mellesleg, a kötet egyik írásában (A magyar szabadelvű hagyomány) Gyurgyák éppen azt emeli ki, miért indokolt a liberálistól megkülönböztetni a többnyire szinonimának tekintett magyar szabadelvűséget. A trianoni tragédia után a nemzetfelfogás szétesése tovább folytatódott – mondja –, s bár történtek kísérletek az egységes magyar nemzeteszme helyreállítására, a folyamat alapvetően kudarccal végződött.

Itt nyilván nincs tér Gyurgyák ebbéli vagy más nézetei vitatására, ezért csak jelzem, a nemzeteszmével szoros kapcsolatban álló nemzet és haladás viszonyának eltérő szemlélete régebbi keletű a 20. század elejénél. Persze a forma, a zsidó emancipációval, a kapitalizmussal, a munkásmozgalom megjelenésével megváltozott, de nem felejthető, amióta a modernnek nevezhető nemzetfelfogás a 18. század második felében megjelent, attól kezdve nem létezik az egységes nemzeteszme. A magyar jakobinusok már a 18. század végén feszegették az akkori kereteket, a reformkor vitái is éles ellentéteket mutattak, és – hogy mást ne említsek – idézem 1877-ből, a huszonéves Reviczky Gyulának az Arany Jánosnak, a kozmopolita költészetet elmarasztaló költeményére válaszul írt versének sorait: „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi. / Az igazság egy lehet csak / Valamennyi nyelveken.”

GYURGYÁK JÁNOS legutóbbi művei: A tudományos írás alapjai; Európa alkonya?; Magyar fajvédők.

További cikkek

Kritika, Irodalom

Nem szabad ötletek

Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája   A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők...

Tudomány

A halál hét arca

Richard Shepherd: A halál hét kora | Papp Sándor Zsigmond ajánlója   Nem könnyű megemészteni, hogy egy napon véget ér az életünk. Ám ahogy...