Bendl Vera: Majdnem negyven | Balogh Ernő kritikája
Mintha egy lányregény kifordított verzióját olvasnánk Bendl Vera kötetében, amellyel a novellák után jelentkezett. A kisregény hősnője az életközepi válság kellős közepén szeretői viszonyba bonyolódik egykori osztálytársával, aki nagyon nős. Számvetés, sírógörcsök és vonzalom: az elkallódás érzékletesen ábrázolt stációi.
Kalligram, 191 oldal, 3990 Ft
„Nincs a kezemben az életem, és soha nem is volt. Mit magyarázzak ezen magamnak? (…) Vajon mit csináltam az utóbbi években, hogy a fiatalság állítólagosan végtelen szabadságából ebbe a kávézóba jutottam, ahol a lanyha depressziómban a lányokat nézegetem, és azt latolgatom, miért nem lett belőlem semmi – semmi érdekes? Hogy nem hoztam létre semmi említésre méltót, semmi nagyszabásút, semmit, amit nagyon akartam volna”, vádolja önmagát Bendl Vera kisregényének hősnője, és belső vívódásai során már-már ironikus hatású, ahogy szinte tankönyvi pontossággal reprezentálja az életközépi válság jó néhány jellegzetes szimptómáját. Gondolataiban időről időre a még és a már szembesítődik, s a kikerekedő leltárt igencsak lehangolónak tekinti. Magánélete valóban kusza, a munkája rutinszerű, távolról sem elégíti ki, és a beváltatlan ígéretekkel a biológiai óra ketyegése kényszeríti számvetésre.
A krízist egy váratlan szerelem mélyíti igen súlyossá. E vonzalom eleve igen baljós, hiszen a férfi, egykori gimnáziumi osztálytárs, akivel egy véletlen találkozás hozza újra össze, nős, két gyerek apja, ráadásul mint lépten-nyomon leszögezi, esze ágában sincs elválni. Katának tehát be kell érnie a ritka, esetleges együttlétekkel. Közös programok szinte nincsenek, legfeljebb egy-egy kivételszerű, szigorúan konspirált vacsora. A hősnő persze tisztában van helyzetének megaláztatásaival, a fatális kiszolgáltatottsággal.
Nem kétséges számára, hogy a férfi a „semmiért egészen” (Szabó Lőrinc) egyoldalú – cinikus és önző – feltétlenségét követeli tőle. Az általa felállított lelketlen szabályok elfogadását: mindenekelőtt annak tudomásul vételét, hogy ez a kapcsolat van is, nincs is. S kizárólag ott, akkor és addig létezik, ahol, amikor és ameddig a férfi akarja. Mindez olyan rossz, annyira szélsőségesen méltatlan, hogy alakjának (és magának a képtelen viszonynak) az ábrázolása némi szatirikus árnyalatokat szerez. Időnként mintha egy rózsaszín lányregény inverzét olvasnánk.
Czene Márta festményei
„Utálom őket, mindkettőt, a férfit is meg a szerelmet is, és elátkozom őt naponta” – Kata tehát kezdettől fogva pontosan tudja, ezt a kapcsolatot így nem lehet – és nem szabad – vállalni, de hiába az időről időre ismétlődő racionalizálás, a vonzalom ettől még semmit sem változik. Spinoza szerint észérvekkel egy szenvedélyt nem lehet befolyásolni, erre csak valamely másik, ugyanolyan erős affektus képes. Ilyen azonban egyáltalán nincs a főhős életében, vetélytárs nélkül marad, elhatalmasodhat tehát az Ervin nevű férfi iránti „amour passion”.
A regény szinte a lektűrök nagy hagyományú kelléktárának sztenderdjeit megidézve sorakoztatja fel a vakká tévő szerelem ismérveit, vonzatait: a tudat beszűkülését, a fetisizációt, az állandó felfokozottságot, a hangulati szélsőségeket, a szüntelen bizonyosságvágyat. A sírógörcsöket és a hányingert – végül is az egész állapot roppant fáradságosságát.
Bendl vélhetően tudatosan törekedik retorikai túlzásokra, amikor hőse arról áradozik, hogy milyen páratlanul fontos számára a szeretett férfi: „bejárom az összes oldalt, amit megnyithatott, keresem őt mindenfele, keresem a szétszakított testemben, a hányingeremben, a torokkaparásomban, már a bőrömben is és a szájszagomban, az itt felejtett dezodorában, a kiszakított nejlonzacskóimban, a szétrobbantott életemben”. E bizarrá fokozott Juhász Gyula-parafrázis (Anna örök) beleilleszkedik abba a vonulatba, mely az intenzív érzelmi állapot megnyilvánulásait részletezi. A szándékoltan túlhabzó leírás – nyelvi, stiláris lelemények sorát vonultatva föl – végül szükségképp groteszk tónusú lesz.
Az elméretezettség nem növeli, hanem inkább visszavonja a szenvedélyben rejtező megrendültséget, óhatatlanul csökkenti együttérzésünket, s a narrációt kétségtelenül a mulatságosság – a szatíra – regisztere felé mozdítja el.
E kettős ábrázolásmód tehát az affektus színét és fonákját egyaránt bemutatja: a lángoló érzelmek fennköltségét és kínosságát, a megszállottság varázsát és komikumát. Az egyes szám első személyű – vallomásszerű – elbeszélésmód keretein belül a szerző és hőse viszonyát ennyiben is az azonosulás és a distancírozás hullámzása határozza meg. A megértés és a megítélés dichotómiája.
Ugyanakkor hiányként említhetjük, hogy a főszereplő ábrázolásának nincs komolyabb mélysége: karakterének voltaképp nem tárulnak föl szélesebb, komplexebb összefüggései. Emiatt aztán elég keveset tudunk róla. Rosszul sikerült egyetemi kapcsolatából született egy lánya, aki már kiskamasz, viszonyuk hol rosszabb, hol jobb, meghittnek aligha nevezhető. Van egy szellemileg kissé retardált szeretője, akit mélyen lenéz, de akivel szexuálisan rendületlenül használják egymást. Megjelenik a színen olyan fiatalember is, aki alkalmi ismerős és potenciális, talonban tartott szerető. Akad barátnő, egykori évfolyamtárs ő, férjjel és sok gyerekkel, sorsa hol vonzó példa, hol riasztó fátum. De ezek a mellékfigurák szintén egy-két vonással lettek megrajzolva, miként a főhős hozzájuk fűződő viszonya is.
Mindazonáltal a mű végén, amikor Kati, belső gyötrelmek közepette, szakít a férfivel (és a méltatlan, tarthatatlan helyzettel), belebetegszik döntésébe, kedvese hiányába – s ebben az önemésztő szenvedésben fokozatosan mintha mégiscsak megjelenne valamiféle lelki nagyság, mely azért a nála jóval kisszerűbb környezete fölé emeli.
A főhős, mint említettük, folyvást azon kesereg, hogy eddig semmi nagyszabásút sem tett. Ami persze, igaz, ám az összképet feltétlenül árnyalja, hogy fogcsikorgatva ugyan, de végül fölvállalt egy elsöprő erejű érzést, majd megélte olyan intenzíven, amilyenre a többiek valószínűleg képtelenek lennének, alighanem világgá szaladnának előle. Szenvedélye tehát, úgy tűnik, formátumosabb, mint bármi az eddigi életében. Alakját ezért övezheti némiképp a kivételesség aurája. A kisregény utolsó mondataiban ennyiben győztesen térhet vissza a hétköznapok világába.
Különös módon talán csak valami irányregényben beszélnek annyit a szabadságról, mint ebben a műben. Persze, alapvető különbség közöttük az, hogy e kimagasló jelentőségű értékkategória itt mindenekelőtt a legtriviálisabb értelemben szerepel. A szereplők eszmefuttatásaiban ugyanis a fő meghatározottsága az egyéni függetlenség, azaz bármiféle – családi, munkahelyi – kötöttségektől való mentesség. Ennél tágabb horizontú gondolkodásra a regény alakjainak többsége nem vállalkozik, egyáltalán a világuk igen szűkös, életüket az intimszféra uralja, a munka – legalábbis Kati számára – nem igazán több, mint a létfenntartáshoz szükséges penzum. „Mindig csak túlélni akartam” – fogalmazza meg hősünk az életstratégiáját.
Kati számára például a szélesebb körű tájékozódás, involválódás puszta lehetősége akkor vetődik fel, amikor az általános iskolás korú lánya prezentációt készít a szíriai polgárháború áldozatairól: „teljesen megdöbbentem, hányan haltak meg ebben az értelmetlen káoszban”. Még a szerelme is muris csodabogárnak tűnik, amikor valamilyen társadalmi problémáról, elvontabb emberi ügyről próbál beszélni: „a demokrácia helyzete, az meg kit érdekelt egyébként is, engem csak annyiban, hogy Ervin még ehhez is ért, még a demokráciához is ért valamennyire, hát, nem végtelenül megdöbbentő és csodálatos?, lehet, hogy a pulykatenyésztéshez, meg a deriváláshoz is, ahhoz biztosan, nem borzasztóan okos az az aranyos feje?”
Alighanem félreértelmeznénk a művet, ha e meglehetősen bornírt, a „nehezebb” témákat türelmetlenül elhárító lelkendezésben – a jelenet végletességében – nem érzékelnénk az ábrázolás ironikusságát.
Ezáltal pedig azt a lényegi mozzanatot, hogy a szerző kritikusan láttatja hőse szellemi igénytelenségét, tájékozódási pontjainak belterjességét, a valódi impulzusok hiányát – mindazt tehát, ami amúgy jelentős mértékben hozzájárul életvezetési gondjainak kezelhetetlenségéhez. Egyebek mellett épp e stiláris eszközökkel jelzett távolságtartás avatja a művet hitelessé.
Bendl Vera
A regény alapüzenete épp a „Kati-típus” föntebb jelzett komoly belső ellentmondásainak érzékletes ábrázolásában rejlik. Hősünk magasan kvalifikált (egyetemi diplomát szerzett) szakember ugyan, de mégsem vált olyan öntudatos értelmiségivé, aki reflexív módon, kritikusan viszonyul önmagához és szűkebb-tágabb világához. Miközben sejthető, egyénisége megannyi értéklehetőséget rejt, így többre, valami jobbra lenne hivatott, ám mindez csupán potencia, puszta ígéret marad. S e veszteség már természetesen túlmutat az egyén körein. A tehetséges, fiatal nők elkallódása – végső soron – a társadalom emancipációs készségének zavaráról tanúskodik. Emiatt is tartunk ott, ahol.
BENDL VERA korábbi műve: A másik férfi.
