Deirdre Mask: Címek könyve | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Higgyék el, cseppet sem magától értetődő, hogy valaki pontos lakcímmel rendelkezik. Milliók élnek így még ma is nyomornegyedekben, de például Japánban sincs az utcák többségének neve vagy száma. De miért is fontos a lakcím? Hogyan tájékozódtak az ókori Rómában? Hogyan győzték le az utcanevekkel a kolerát? Deirdre Mask a lakcímek eddig ismeretlen, ám annál érdekfeszítőbb történelmének ered utána.
Jó lenne úgy kezdeni, hogy igazából sosem törődtem a lakcímemmel. Igazából soha nem volt probléma, téma, neheztelés tárgya, ám erdélyi magyarként mégis zavart, hogy a magyar többségű (vagy jelentős magyar kisebbséggel rendelkező) városok utcanevei túlnyomórészt románul szóltak hozzám. A szatmári lakásunk ma is a Corvinilor utcán van, amely 1966-tól a rendszerváltásig Karl Marx nevét viselte, 1945 és 1948 között szintén Corvinilor volt, nem függetlenül attól, hogy a „magyar időben” a Hunyadi nevet adták neki. Egy utca, több történelem, és még több világ.
Kolozsvári nagymamám is a régi magyar utcák neveit használta, így egyszerre élt a fejemben a hivatalos (kommunista) város és a múltba vesző, a miénk. A képet itt is tovább bonyolította a rendszerváltás, amely egy új hatalom új szempontjait (gyakran a nacionalista polgármester hagymázas elképzeléseit) vetítette rá a térképre. Vagyis egy utca neve sosem volt semleges terep, többnyire az épp aktuális ideológia és fennhatóság érdekeit tükrözte: asszimilációt és helyfoglalást, a múlt erőszakos átírását. Így a Harvardon végzett Deirdre Mask könyvére, amely a lakcímek jelentőségét, az emberi civilizációban elfoglalt szerepét tárgyalja, szinte azonnal rávetettem magam. Bár velem kapcsolatban inkább az alcím („Áruld el, hol laksz, megmondom ki vagy”) fordítottja lenne igaz. A román lakcímek ugyanis épp a magyar közösség létét kívánták és kívánják ma is elfedni.
A hatalom ilyen értelemben az első pillanattól kezdve ott van ennél a civilizációs vívmánynál. A lakcímek alapvetően nem azért születtek meg, hogy a polgárok eltaláljanak A-ból B-be, hanem azért, hogy az állam találjon rá a polgáraira.
Később ez a hatás finomodott: már szemléletet, értékítéletet és világfelfogást is kívánt sugallni az utcanevek révén, például azzal, hogy ki lehet névadója egy köznek vagy térnek. Kit vagy mit tartunk arra érdemesnek, hogy naponta használva megőrizzük az emlékezetben.
Tagadhatatlan, hogy a lakcímünk számos információt árul el rólunk az anyagi helyzetünktől kezdve egészen addig, hogy milyen elveket vallunk, milyen eszmékben hiszünk. Vagy legalábbis próbálunk. Ezért is igen találó a Spectator című angol lap egyik 1969-es cikkének megállapítása: „Nem ismered az ember igazi arcát, amíg meg nem változtatod az utcája nevét.” Néha nehéz eldönteni az ok és okozat kérdését, fogalmaz Mask, mert bár az ember alkotja meg az utca nevét, de olykor az utca nevében rejlő ideológia, szellemiség és múlt is alakíthatja az ott élőt. A spanyol közgazdász, Daniel Oto-Peralías brit és spanyol utcaneveket vizsgálva vonta le a következtetést, hogy ott, ahol több vallási eredetű utcanév volt, az ott lakók is nagyobb arányban gyakorolták a vallásukat. „Skóciában pedig a London Roadon vagy a Royal Streeten (Királyi utcán) élők kevésbé érezték magukat skótnak”. Ezért is okozhat – az adminisztrációs felforduláson túl – nagyobb veszteséget a sokadik generációs lakosoknak az utcanév önkényes megváltoztatása.
Azért, hogy megértsük, mennyire fontos eleme a lakcím a modern életnek, Mask olyan helyekre kalauzol el, ahol ez hiányzik, például Kolkata (régi nevén: Kalkutta) nyomornegyedeiben, ahol a címnélküliség mindenféle értelemben elszigeteli az ott élőket a város többi részétől. De Haitin járva a 2010-es földrengés és cunami után, azt is igen meggyőzően boncolgatja egy körültekintő orvos, John Snow kapcsán, hogy a pontos lakcímek hogyan járultak hozzá a közegészség javulásához és az olyan járványok legyőzéséhez, mint a kolera.
Az ebola legyőzése Afrikában azért is jelent komoly kihívást, mert sem pontos térképek, sem lakcímek nincsenek, így mind a gócpontokat, mind a járvány kiindulópontját nehéz megtalálni, ez utóbbi pedig a kolera esetében nagyon is döntő szempont. Egy fertőző kút az utca lakóinak többségét megfertőzheti – kivéve a víz helyett már akkor is malátalikőrt kortyolgató férfiakat.
Az ókori Róma kapcsán azon töpreng el, hogy az az egymillió ember – a város fénykorában laktak ott ennyien – hogyan tudott tájékozódni lakcímek és házszámok nélkül. A 19. századi Londonban az utcanevek eredetének jár utána.
Jól megkülönböztethető utcanevek híján ugyanis kábé ilyen címzésekkel kellett megbirkózniuk a derék hivatalnokoknak: „Nővéremnek, Jeannek, a Canongate melletti egyik sikátorba, Edinburgh-ba. Falába van.”
Bár azt hihetnénk, hogy mindez már a múlté, messze nincs így. Nyugat-Virginia egyik legszegényebb megyéjében (a szegénység és a címnélküliség kimutathatóan összefügg) még mindig azzal kell érvelni az ott élő, egymást ugyan jól ismerő, de az utcanevek ellen tiltakozó nyugdíjasoknak, hogy a mentő nehezen fogja megtalálni őket baj esetén. Hajnali háromkor nehezen találni kedvesen útba igazító szomszédot.
Megtudjuk, hogy miről árulkodnak a házszámok Bécsben, vagy hogy miért imádják az amerikaiak a számozott utcákat. Dél-Korea és Japán kapcsán arról elmélkedik, hogy valóban kell-e nevet adni az utcáknak, Berlin ürügyén pedig a német utcákon ma is felbukkanó náci szellemekkel ismertet meg.
Deirdra Mask több szempontból (történelem, politika, bőrszín és egzisztencia), valamint a különféle tudományok, például az orvoslás és a neurológia oldaláról is megvizsgálja a lakcímek kérdését ebben a rendkívül olvasmányos (Beke Ádám fordítása), történetközpontú és riportszerű könyvben. Elolvasása után egész más szemmel nézünk majd az utcanevekre – a sajátunkra is.
