George Orwell: 1984 | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Milyen rég szeretném, ha egy szuperhős kiadó végre kétvállra fektetné a szuperhősöket. Például azzal, hogy klasszikusokat ad ki képregény formájában. A Helikon Kiadó el is kezdte a maga küzdelmét: Orwell örökzöldje a brazil Fido Nesti rajzaival kel életre.
Sokáig azt hittem, hogy a képregények és a regények világa két különálló univerzum. Nincs átjárás, nem is lehet. Az egyikben lakik Pif, Rahan vagy a Kockás című magazin hősei, és akkor még nem is beszéltünk a szuperhősökről. A másik pedig az irodalom, amely arról ismerszik fel, hogy alig találni képet vagy illusztrációt benne, illetve minél kevesebb van, annál komolyabb a mű. Persze egy idő után ez már egyáltalán nem zavart, a képek akkor bennem futottak, én forgattam odabent a filmemet.
Aztán az unokatestvéreméknél kezembe akadt egy Füles. A nagyapja imádta a rejtvényfejtést, járt neki a lap, vagyis ilyen szempontból kész aranybánya volt a lakás. Mert ekkor fedeztem fel, hogy a Füles nem csupán keresztrejtvényeket, hanem képregényeket is közöl. És milyen jókat! A Rejtő Jenő regényeiből készült rajzokat imádtam a legjobban, de itt olvastam először a Pillangót, A félelem bérét és Gárdonyitól A láthatatlan embert. Borzongató élmény volt, hogy a vaskos művek milyen könnyedén átültethetők a rajzok nyelvére, és mennyire kifejezőek, mennyire pontosan adják vissza a cselekmény izgalmát. Aztán már az eredeti műveket is a kezembe vettem, de egy-egy jobban elkapott kocka vagy jelenetsor mindvégig velem maradt.
Ezért is vettem kézbe nagyon nagy várakozással George Orwell regényének adaptációját. Jó lenne, ha én is elmondhatnám azt, amit a képek rajzolója, a brazil származású Fido Nesti, miszerint 1984-ben olvastam a regényt. Ő akkor tizenhárom éves volt, én tizenkettő, ám nálunk (Kelet-Európában) tiltólistán volt a könyv, ott pedig nyilván bármelyik boltban megvehette. Ezért én csak nem sokkal a rendszerváltás után vehettem kézbe, de teljesen letaglózott, hiszen úgy éreztem, hogy szó szerint az én diktatúrabeli életemet írta meg, méghozzá ’48-ban! (Csak ez után vettem kézbe a másik „látnokot”, Kafkát). Már ahogy kezdődik: áramszünettel a takarékossági verseny jegyében, és mindenütt a Nagy Testvér plakátjaival. Ennél jobban senki sem tudta volna jobban lefesteni a román hétköznapokat…
Nesti komor rajzai is remekül idézik meg a disztópikus világot (lehet-e még utópiának nevezni azt, amit már tapintható valóságként éltünk át?). Súlyos szürkék és fájdalmas pirosak dominálnak, és egy-egy telitalálatnak is beillő perspektíva (mint például alulról, az áldozat fekvő helyzetéből látni a gumibotját lengető rendőrt a 170. oldalon) szinte szavak nélkül is visszaadják a regény alapját adó életérzést: a totális kiszolgáltatottságot.
A reménytelenül szürke színekbe öltözött világba csak a szerelem megélésének idején költözik némi melegebb, természetes árnyalat: épp annyi, hogy reményt adjon. Az egyetlen szabadnak hitt (értsd: a Nagy Testvér tekintetétől és fülétől mentes) hely, az erdő nyugtatja meg kicsit a szemet, és oldoz fel a két szín (szürke-piros) egyeduralma alól, hogy azután máris visszazuhanjunk a nyomasztó, romokkal teli „modern civilizációba”, amely nyilván olyan sokoldalúan fejlett, mint amilyen a román szocialista világ is volt.
Ami viszont valóban megérdemli a zseniális jelzőt, az a regény csúcspontjának ábrázolása.
Amikor belépünk a hírhedt 101-es szobába, ahol állítólag a legellenállóbb elmék is megtörnek. A jelenet felépítése és lezárása még mindig képes újat hozni az amúgy számtalan formában feldolgozott regény univerzumában. Innen jutunk el a zárlatig, a metamorfózis befejezéséig (újabb remeklés), amely csupán egyetlen kocka a fehér lap közepére szerkesztve. A teljes önfeladás keserű szimbóluma.
Azt persze némi kárörömmel állapítottam meg, hogy a szöveget nem mindig volt képes háttérbe szorítani a kép. Nesti nagyon találékonyan szerkeszti be a főhős olvasmányát a képregénybe: azzal is érzékelteti az olvasott könyv kívülállóságát és tiltott mivoltát, hogy itt hagyja a betűket dominálni. Hiszen ez a világ gyökeresen más, mint amit Nagy Testvér elvár és hirdet. Mint ahogy az újbeszél nyelv felépítését és alapelveit elmagyarázó függeléket sem lehet másként megjeleníteni. Egyébként ez a grammatikai példabeszéd már önmagában is pompásan leírja a mindenkori önkényuralmak logikáját.
A New Yorker hasábjain is feltűnő, már a 16. századi hőskölteményből (A lusiadák) is képregényt készítő Fido Nesti ha nem is írja felül az eddigi adaptációkat (számomra az eddigi csúcs Terry Gilliam Brazil című filmje, amely Orwell világán alapul), a maga eltalált jeleneteivel ügyesen bővíti ki ezt a többször meg- és átélt univerzumot. Látomásai egyszerre nyomasztóak és költőiek, és abban is biztos vagyok, hogy az igen elegáns kiállítású könyv új olvasókat verbuvál majd a szépirodalomnak.
