Ne haljunk meg rosszul

Costica Bradatan: A hős filozófus | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

 

Bár senki sem gondolná elsőre, néha veszélyes üzem a filozófusi lét. Gondoljunk csak a mérget felhörpintő Szókratészre, a máglyahalált halt Giordano Brunóra, a felségárulásért elítélt Morus Tamásra. Bradatan amellett érvel a könyvében, hogy ezen gondolkodók munkájának csúcspontja a saját haláluk volt. Ma is innen nézzük őket. Érdemes hát átgondolni ennek kapcsán a filozófus és az élet végének lényegét is. Hogy ne pazaroljuk el a saját halálunkat.

Azt szinte mindenki tudja, hogy Szókratész kiváló filozófus volt. Azt már kevesebben, hogy úgy lett a nyugati bölcselet egyik alapköve, hogy ő maga egyetlen sort sem írt le. Szókratész mítosza így kerek, így épült be a gondolkodásunkba. Azon viszont még kevesebben gondolkodtak el, hogy vajon akkor is így tekintenénk rá, ha ágyban, párnak közt hal meg? Az athéni bíróság az ifjúság megrontása és istentelenség vádja miatt arra ítélte, hogy ki kell innia a bürökpoharat, ami az akkoriban kiszabható halálbüntetés egyik neme volt.

Szókrátész megmenekülhetett volna, hiszen volt annyi befolyása és módos barátja, hogy elszökhetett volna a poliszból, ám ennek az lett volna az ára, hogy élete végéig száműzetésben él. És lett volna még egy ennél is nagyobb ár: a szökéssel épp azt tagadta volna meg, amit addig következetesen hirdetett. Számára ugyanis a filozófia elsősorban életmódot jelentett, amelyet megalkuvás nélkül gyakorolt. A város törvényei elől lelépni, elsunnyogni, rejtőzködve élni egyet jelentett volna azzal, hogy feladja önmagát, filozófiáját, mi több kijelenti, hogy már nem is filozófus többé. Nem a város öntudatos polgára, hanem önnön maga rabja, kitaszított, névtelen. Vállalta a halált, mint ahogy vállalta Hüpátia, Morus Tamás, Giordano Bruno, majd 1977-ben Jan Patočka is.

A román származású, de az Egyesült Államokban tanító bölcsészettudományi professzor, Costica Bradatan izgalmas könyvében, A hős filozófusban ezt a kérdéskört járja körül. Miszerint vannak olyan határhelyzetek, amikor azok szavai és érvei sem érnek túl sokat, akik pedig művészei az ékesszólásnak és az érvelésnek. Amikor elkerülve a teljes elhallgattatást, valami mást kell találniuk, ami kifejezőbb a szavaknál. Ez pedig nem más, mint a haláluk. „Csak haldokló testük látványával tudták kifejezni azt, amit minden retorikai kiválóságukkal sem tudtak közölni. Szókratész egész életében meggyőzően beszélt, de még ennél is meggyőzőbben halt meg.”

Az utókor felől nézve a halála volt a „meggyőzés leghatékonyabb eszköze”, amely végső formába öntötte az életművet, és amely mitikus magasságokba emelte. Ráadásul mindezt úgy, hogy ők maguk bármit alkottak volna (Hüpátiától sem maradt fenn semmi), vagy munkáik ma népszerűek lennének (ki olvassa ma Giordano Bruno műveit). Hatásuk viszont mindmáig tagadhatatlan. Igazából az is tud róluk, aki amúgy nem érdeklődik a bölcselet iránt. Haláluk módja beépült az életünkbe.

Ma is leginkább ennek okán emlékszünk rá, rájuk. Sőt, ahogy a szerző írja, ez volt az említett gondolkodók filozófiai munkájának csúcspontja. Beszédes és önkéntes végzetük ma már a kulturális emlékezet része, olyan halál, amely hasonlóan azon mártírokhoz, akik egy számukra fontos ügyért áldozták fel magukat, „a hátramaradók életét mélyrehatóan és tartósan befolyásolja”.

Irányt ad az erkölcsi ítélőképességünknek, és formálja a megértésünket is abban a tekintetben, hogy mit jelent embernek lenni.

Így szegezi nekünk a halál az élet legfontosabb kérdéseit. Az általa kiváltott nyugtalanság és szégyen, a mártírság szentsége pedig eléri, hogy ne is térjünk ki a válaszadás alól.

Szókratészhez hasonló mártírhalált halt Alexandriában Hüpátia, a pogány filozófusnő (az eseményekről film is készült Agora címmel), valamint ugyanígy nem tagadta meg az elveit Morus Tamás és Bruno, illetve Patočka sem, aki a csehszlovák titkosrendőrség tizenegy órás vallatása után halt meg a kórházban. Önként vállalt végzetük egyrészt a filozófus és a filozófia, másrészt pedig a halál újragondolására késztet, és erre tesz meggyőző kísérletet Bradatan könyve is. Könnyen lehet ugyanis, hogy a filozófia nem pusztán a szavak, az érvek, a gondolatok rögzítéséről szól, bár kétségtelen, hogy egy-egy jól megírt mű jó szolgálatot tehet. Ám, ahogy a szerző hangsúlyozza, mindez csupán előzmény. „Bizonyos értelemben a filozófia ott kezdődik, ahol az írás véget ér. Az írás egy próba, legjobb esetben a kosztümös próba, de még nem az előadás. A filozófia az előadás.”

A filozófust/embert és a halált, mint a történet két főszereplőjét, alapos elemzésnek veti alá Bradatan, általa még jobban megismerjük „hős filozófusaink” életét és munkáit. A végig igen olvasmányos könyvben számos filozófust (Mirandolától Pascalon át Heideggerig), képző- és filmművészeti munkát, valamint irodalmi példát mutat be és elemez. Esszéje korokon és korszakokon ível át, éppúgy mozgásba hozza Gandhi éhségsztrájkjait, mint Bergman klasszikusát (A hetedik pecsét).

A gördülékeny munka (Lévay Paula fordítása) legnagyobb félelmünket, szorongásaink eredőjét, a halált teszi érthetővé, jelentéssel telivé és megkerülhetetlenné. Hogy teljes mélységében megérthessük Simone Weil gondolatát: „A halál a legértékesebb dolog, ami az embernek adatott. Ezért az Isten ellen való legnagyobb vétek nem jól kihasználni. Vagyis rosszul meghalni.”