Laura Vissaritis: A mentett kutyád | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Bizonytalankodóknak és tamáskodóknak, fanatikusoknak és szkeptikusoknak, kutyásoknak és macskásoknak. Laura Vissaritis kutyakalauza megkerülhetetlen, ha menhelyről akarjuk hazavinni leendő legjobb barátunkat.
Két kutyánk is volt, mindkettőt az utcáról fogadtuk be. Bár igazság szerint azt kellene írnom, hogy ők választottak ki minket, és nem fordítva. Dolcsi, a tacskó egyszer csak letáborozott az ajtónk elé a lépcsőházban, aztán egy nap már ajtón belül volt, megint pár nap és már a kanapén feküdt. A második, Mocsok (igen mocskosan, elhanyagoltan került hozzánk, s amikor fürdettem, mindig ezt mondogattam neki: teeee mocsooook) tizenhét éven át volt a társam. Ahogy kell, jóban-rosszban. Egy nap mellém került az utcán, és nem tágított. Még az étterem előtt is megvárt, ahol megebédeltünk a barátainkkal. Így el is dőlt, hogy akkor együtt megyünk tovább. Persze sok csapdát elkerülhettünk volna, ha idejében elolvasok egy olyan könyvet, mint amilyet Laura Vissaritis írt.
Bár sosem volt semmiféle hasonló tanfolyamon, pontosan tudom, mire gondolt a szerző, amikor leírta: „A kutyakiképzés nem a kutyáról szól: az emberek számára fontosak. Ha szeretnéd megváltoztatni a kutyád viselkedését, fel kell készülnöd rá, hogy először neked kell megváltoznod.” Engem mindkét kutyám megváltoztatott, ha nem is egyből. Apránként és alaposan. Máig úgy vélem, hogy minden kutyában egy pszichológus van elrejtve, aki sokkal pontosabb és fontosabb kérdéseket tesz fel rólunk, mint az igazi a díványon, nem kevés pénzért. És néha hosszú hónapok kellenek az igazi válaszokhoz.
Ezt a viszonyt tükrözi Vissaritis könyve is, amikor a szerző arról elmélkedik, hogy miért használja némi kényszeredettséggel a gazdi kifejezést. Abban ugyanis a tulajdonosi szemlélet tükröződik, de hát hogyan is birtokolná az ember a legjobb barátját? Talán ezért is használ – azt kell mondjam, teljes joggal – a magyar verzió (hála Benedek Leila fordítónak) a kutya után „aki” és nem „amely” névmást. Néha bizony felül kell írni a helyesírás szabályait!
És még egy szívmelengető gondolat: „örökké tartani fogom a véleményemhez, miszerint a kutyák jobb emberek, mint mi vagyunk, és ha hagyjuk nekik, megmutatják nekünk, hogyan tudjuk követni őket.” Hát lehet nem szeretni egy ilyen szemlélettel megírt könyvet? A szerzőnek persze könnyű, hiszen olyan országból (sőt: kontinensről) származik, ahol többet költenek kutyákra, mint például kondibérletre vagy sörre! A megfejtés egyébként: Ausztrália. Itt minden ötödik családban él egy kutya, így Vissaritis kutyaviselkedés-szakértőként és kutyakiképzőként (most már tudjuk, hogy voltaképpen emberkiképzőként) igen stabil piacra támaszkodhat a „szőrös gyerekek” terén.
A mentett kutyád nagy érdeme, hogy alaposan megvilágítja, mit jelent és milyen felelősséggel jár egy kutya örökbefogadása. És azt is igen szemléletesen írja le, hogy ezzel mi elől mentjük meg őket. a könyv nem csak elvakult állatbarátoknak szól, ugyanúgy bizalommal forgathatja (sőt: erősen ajánlott, hogy forgassa is), aki még bizonytalan a kérdésben. Sok kínos helyzetet kikerülhet, illetve számos praktikus tanácsot talál a legkülönbözőbb problémák elkerülésére vagy megoldására a rágástól a hiperaktivitáson át az állandó ugatásig. Azzal, hogy megvilágítja ezek hátterét sokkal jobban fogjuk érteni négylábú kedvenceink sajátos kommunikációját. A testbeszéd különböző jelzései pedig akár azoknak is hasznos lehet, akik félnek a kutyáktól.
A könyv már a kiválasztásban is segít, mert igen praktikusan kategorizálja őket, így el tudjuk dönteni, hogy a sport-, vadász- vagy munkakutyák, ölebek, netán a „bonyolultak” jönnek-e be nekünk igazán. De ugyanígy dönteni kell méret és kor tekintetében is. Vissaritis minden esetben hasznos fogodzókkal szolgál, bár mindenki tudja, hogy legtöbb esetben, ahogy már fent is jeleztem, maguk a kutyák választanak, amikor kimegyünk egy menhelyre. Elég egy pillantás vagy egy óvatlan odadörgölődzés, és a dolog már el is dőlt. De a könyv tanácsaival felfegyverkezve jóval tudatosabb döntéseket hozhatunk. A képzés alapjainak elsajátításában (szobatisztaság, pórázfegyelem, nemkívánatos viselkedés kijavítása stb.) illetve a kutyához való helyes viszonyunk kialakításában pedig egyenesen felbecsülhetetlen segítséget nyújt.
Az utolsó fejezetben nyolc népszerű mítoszt is felszámol a szerző. Például azt, hogy mennyire káros azt hinni, hogy akinek már volt kutyája, az mindent tud róluk. Hiszen épp a tapasztalt ebtartók alkalmazzák a legtöbb légből kapott elméletet! Mint ahogy azt is kivesézi, hogy előbb kell-e ennünk, mint a kutyánk, aludhat-e az ágyunkban és hogy feltétlenül a gazdinak kell-e kilépnie először az ajtón.
Laura Vissaritis könyve még azoknak is igen élvezetes olvasmány, akik csak ábrándoztak kutyatartásról. Akiknek pedig már van, garantáltan jobban fogják érteni egymást az utazás végén.
