Mezei Gábor: Száraztenger | Demény Péter kritikája
Vannak olyan kötetek, amelyeket egy nap alatt felfal az ember, más költészet viszont csak kis adagokban fogyasztandó. Ilyen Mezei Gábor lírája is. Az új kötet lírai riportkönyvként vagy bédekkerként is olvasható, persze nem az derül ki belőle, hogy hova érdemes menni. Sokkal inkább azt, hogy mit látott egy olyan költő, akinek a szeme fogékony a magány árnyalataira.
Bár Mezei Gábor már vagy tíz éve járt egyszer Marosvásárhelyen a Félsziget Fesztiválon, és fel is olvasott, igazán akkor rögzült a neve az emlékezetemben, amikor Lapis József 2015 kultkölteményei című írását olvastam a kulter.hu-n. „Szinte harapható és kaparható ez a nyelv, érdes, mint a dörzsiszivacs, de átható, mint a fűszeres húspác. Ha azt mondom, hogy gasztrolíra és testpoétika elegye, akkor szavaim annyit se érnek, mint a légyzümmögés (bár a versek útmutatása alapján nyugodtan el lehetne készíteni egy komolyabb lakomát).”
Ugyanakkor, teszi hozzá, az 1982-ben született költő mesteri eleganciával alkalmazza az ismétlést és a hangarányt, valóban érzéki líranyelvet állít így elő. Olyat, „amely a grabancunknál fogva rángat végig a szövegen, nem különösebben vigyázva testi épségünkre”, summázza az irodalomtörténész. Mindez Mezei új kötetéről, a remek című száraztengerről is elmondható.
Ahogy az éhségtől haloványak című ciklus a különféle fogásokat tárgyalja, az új könyv versei a különféle tájakat-helyszíneket tárják fel. Igyekszem minél józanabbul beszélni, mert ez a versnyelv is erre törekszik. Mezei továbbra is mester, méghozzá a szálkás beszéd eredményeként nehéz mester. Vannak kötetek, amelyeket az ember egy nap alatt felfal, hogy aztán rendszeresen visszatérjen hozzájuk. Ilyenek például számomra Tóth Krisztina vagy Carol Rumens válogatásai; másokat, mint például Wisława Szymborska költészetét, kis adagokban veszi be.
Nos, Mezei lírája is ilyen, kis adagokban fogyasztandó. A versek egészen szokatlan hangon és tekintettel beszélnek arról, amit szemügyre vesznek. A „száraztenger” nem egyszerűen hapax legomenonként kiváló, hanem jellemzésként is pontos. A kötetben nem szenvedélyek pusztítanak: valami végtelen sivárság mutatkozik meg. A beszélő folyton magányos, pedig nem mindig van egyedül. Az olvasó azt is megtanulhatja ebből a könyvből, hogy a magány nem egyenlő az egyedülléttel.
Itt azonban kizárólag egyedül lehet lenni: a magány nem választás kérdése, hanem állapot.
Ahogy a versek szétterítik a különféle helyszíneket, mindig a csorbaságot, a sebzettséget, a töredezettséget pillantjuk meg.
„míg két ing között csupasz a melled. / a távolság nyers társai, cipőid vegytiszta / sávot húznak a városba, épp középen. balra / erővonal, sínabroncs feszül a sárba, / ahol körbeér, ott tart minden. a villamos körtéivel, és egy hallal hátul a dunában” ([budafok]).
Nyers szürrealizmus, mondhatnánk, ahogy elkezdünk várni a váratlan képekre. De a mindig egyenletes, pontokkal precízióssá tett beszéd közel tartja a verset a hétköznapokhoz, és így az a benyomás születik meg, hogy maguk a hétköznapok szürreálisak. Méghozzá úgy, hogy ez a flaszterszínű szürrealitás a hétköznapok realitása. „Lírai riportkönyv” – még ezt a definíciót sem érezném melléfogásnak. A beszéd takarékos, csak azt mondja, amit muszáj, ám ezt a valóságot kizárólag ilyen képekkel lehet megközelíteni.
A tartalomjegyzékben szögletes zárójelben áll az, ami nem puszta hely, vagy egyáltalán nem az: [öt tél], [nem hely], [folytonos part_boráros tér] stb., szemben az olyanokkal, mint [kiss_józsef_u.] vagy [újpesti_vasúti_híd]. A „folytonos part” hely ugyan, de senki nem nevezi így. Ennek a változatosságnak köszönhetően a kötet bizonyos dallamra tesz szert, amely noha komor, mégis a zenéhez van köze. „A locus húzása” – fogalmaz a fülszöveg, és valóban erről van szó.
Mint a Lapis József elemezte versből is látszik, Mezeinek mindig kell valami erősen konkrét; valami, aminek fogása, konkrét látványa, szaga van, valami áttételes referencialitás. „a szétúszó árnyékból / felnéz rád egy parton álló nő, motyog, nem hozzád, neked” ([öt_tél]). Ennyi kapcsolat „alakul” a beszélő és egy másik ember között: nincsen szó álomról, szerelemről, csalódásról, vágyakozásról, boldogságról. Ez a beszélő mondhatni erőteljesen passzív, magánya megfigyelőképessége élességéből adódik.
Ez a táj annyira készen van, hogy készebb már nem is lehetne – mégis úgy tűnik, még mindig formálódik: „dallamos nyomok, a kopott táj / lomhán várja, hogy valahol / megkezdődjön” ([dob u.]). Paradoxonok mindenütt, de a szerző nem utazik rájuk, egyszerűen így látja a világot.
Azt hiszem, ez a kötet másik bravúrja: a szövegek nem hívjál fel a figyelmet önnön készülésük nagyszerűségére.
Pedig Mezei kötete az egyik legjobb példa arra, hogy a szabadvers is mesterség, tudás, fúrás-faragás, gyalulás, a szavak megfelelő használata. Hogy a fenti idézetben a két jelző és a határozószó hogyan ne tűnjön erőltetettnek már pusztán attól, hogy egymásra következnek – ez is mesterség. „a merevség növeksző szigetei közt / maradnod tovább nem lehet” ([hungária körút]). Hogyan kell befejezni úgy, hogy ne essünk a túlbeszéltség csapdájába.
A versek egybeolvashatók, így aztán a kötet bédekkerként is lapozgatható. Nem azt fogjuk megtudni belőle, hová érdemes menni Pesten, Miskolcon, akárhol, hanem azt, hogy ott, ahová megyünk, mit látott egy olyan ember, akinek a szeme száraz, és nézni akar vele. Ilyen értelemben ez a legintellektuálisabb költészetek egyike. És a legtárgyiasabbak egyike is, méghozzá nem attól, hogy annyi vas és kő van benne, hanem attól a szándékos kívülmaradástól, ami voltaképpen benne levés, de soha nem beleveszés.
A száraztenger szép kötet: nem szépeleg és nem gazsulál.
MEZEI GÁBOR korábbi művei: natúr öntvény; függelék.
