Richard Powers: Égig érő történet | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az Égig érő történet után már senkit sem kell majd meggyőzni arról, hogy milyen jelentős szerepet játszanak életünkben az idő néma tanúi: a fák. Richard Powers műve nem elvakult környezetvédelmi pamflet, nem körmönfont vádbeszéd, hanem okosan felépített szereplőket mozgató, szenvedélyes regény. A fák (és saját magunk) védelmében írt költői kiáltvány, hogy végre magunk mögött hagyjuk kényelmes közömbösségünket.
Vannak könyvek, amelyek valahogy már a találkozás pillanatában, amikor belesimulnak az ember kezébe, képesek életre szóló ígéreteket tenni. Talán a súlyuk, a borító, az illat, az első elcsípett mondatok, a fülszövegbe csomagolt fogadkozások: valami megszólít, és félénken csábítgatni kezd. Nekünk dolgunk van egymással, mondogatják. Így voltam Richard Powers testes regényével, az Égig érő történettel is, de aztán otthon valahogy mégis elkeveredett valamelyik kupac aljára, harsányabb és követelőzőbb ígéretek kerültek rá, és majdhogynem elfeledkeztem róla.
Most már tudom, nagyon megbántam volna, ha végleg elkeveredik. Pedig Powers műve türelmes olvasót kér. A legtöbb regény igyekszik berúgni az ajtót, s már az első oldalaktól megpróbál felültetni a maga ringlispiljére, hogy csak az utolsó oldalak után szállhassunk le róla. A fa alkotóelemei szerint négy részre (Gyökerek, Törzs, Korona, Magvak) osztott regény bizony elég hosszan elbíbelődik a bevezetéssel. Talán csak a 19. század nagy francia regényei rakták fel ilyen akkurátusan a szereplőket az asztalra. Az akkurátusság talán nem egészen pontos, mert szó nincs vontatottságról vagy alibiző körülményességről. Inkább a manapság divatos technika, a párhuzamosság eszközével él.
Az első kétszáz oldalt arra szenteli, hogy bemutassa nekünk az Égig érő történet kilenc szereplőjét. Mindegyik külön fejezetet kap (kivéve Ray Brinkman és Dorothy Cazaly – a különös házaspár közös epizódban lép színre), így kicsit olyan, mintha kilencszer kezdődne el a regény. Hiszen minden egyes szereplő különálló világ és eredettörténet, és ezt Powers olyan aprólékosan és bő fantáziával vázolja fel, hogy akár különálló elbeszélésekként is megállnák a helyüket. Rutinos olvasó persze sejtheti, hogy a fejezetek végén lévő esetleges csattanók csak látszólag kerekítik le a történetet, igazából lesz még dolgunk a bemutatott, jól megalapozott karakterekkel.
Nicholas Hoel történetében például az igazi amerikai álom rezeg. A 19. század második felében a norvég hajógyári munkás elveszi ír kiválasztottját, majd Amerika érintetlen vidékei felé veszik az irányt, és Iowa frissen felparcellázott telkén vetik meg leendő farmjuk alapjait. Jorgen Hoel itt ülteti el a zsebében talált hat gesztenyét, ám végül csak az egyikből lesz igazi nagy fa, a környék „világítótornya”, amolyan viszonyítási pont a kukoricamezőkkel borított tágas síkságokon. És ezt a fát kezdi el lefotózni Jorgen fia minden hónap adott napján, adott pontból, maga sem tudja miért, talán „hogy dokumentálja azt, amit az idő örökre elrejt a puszta szem elől”. A hóbort aztán apáról fiúra száll, már vagy ötszáz kép őrzi az alig észrevehető titkot, miközben a farm zsugorodni kezd, hogy végül csak a ház maradjon. Nick Hoelt egy végzetes karácsonyon itt éri utol a tragédia, mert a régi probánbutángáz-kályha mérgező égéstermékkel tölti meg a házat.
Mimi Ma története tán még ennél is kacifántosabb. Apja egy gazdag shanghaji kereskedőcsalád sarja, huj muszlimok, akiknek egzisztenciáját egyre inkább veszélyezteti a közelgő kommunista hatalomátvétel. Ezért Ma Szi-hszünt tanulni küldik Amerikába, és rábízzák a családi vagyon néhány értékes darabját: három jádegyűrűt és értékes papírtekercseket a beavatottak arcképével. Ma elvégzi az egyetemet, családot alapít (három lánya születik), a matematika jeles tudósa lesz, és nem utolsó sorban a mobiltelefonok kidolgozásának egyik úttörője. Élete egyre jobban összefonódik a kertjükben ültetett eperfával, amikor az korhadni kezd, ő is úgy érzi, hogy a vége felé közeledik az élete. Örökségét legidősebb lánya, Mimi viszi tovább.
A különc Adam Appich élete a gyermekkorában ültetett juharfával alkot különös szimbiózist. A három testvére is kap egy-egy fát, és a növények valahogy az ő életüket is befolyásolják. Amikor például Leigh, a legidősebb nővér fáját elviszi a szilfákat országosan pusztító vész, a lánynak is nyoma vész. Adam, a „szociálisan kissé retardált” gyermek egyre inkább eltávolodik az emberektől és a családjától is, a saját maga világa foglya, és úgy tűnik, hogy el is fog kallódni, ám egy nap rábukkan Rabinowski professzor könyvére, A bennünk élő emberszabású majomra, és ez a találkozás eldönti a sorsát: tudja, hogy ezentúl a pszichológiával fog foglalkozni.
És ez még csak három szereplő volt a kilencből ebben az áradó regényben! A fák nem csupán az egyes karakterek életének csöndes kísérői és rejtélyes meghatározói, de a lassan kibontakozó cselekmény fő mozgatórugóit is ők adják. A felvázolt szereplők élete ugyanis a könyv hátralévő részében összefonódik, nekik kell megmenteniük az amerikai földrész utolsó érintetlen erdejét, a néhány hektárra rugó reményt.
Az Égig érő történet igazi zöld regény, a környezetvédelem cseppet sem elvakult, messze nem ideologikus, ám annál hatásosabb alapvetése. A pompásan hömpölygő, költői nyelvvel (Barabás András ihletett fordítása) dolgozó mű visszaadja a hitünket abban, hogy a környezetrombolás folyamata megállítható és kellő akarattal visszafordítható. Arról mesél, hogy ha akarnánk sem élhetnénk legfontosabb társaink, életünk néma tanúi, a fák nélkül.
