Gintli Tibor: Perújrafelvétel | Demény Péter kritikája
Az anekdota él, lüktet, hullámzik, sok mindent magába nyelhet és megemészthet, és bizony remekművek ihletésében és születésében játszott döntő szerepet Móricztól Márain át Tersánszkyig. Gintli Tibor könyve a 20. század első felének klasszikusait frissítette fel az anekdotizáló írói módszer és beszédmód vizsgálatával. És ennek fényében talán jobban érthetjük majd Esterházy és Garaczi mai prózáját is.
„Mintha elég lenne egy történetet elmondani, és kész”, mondta egy barátom egykor. Ő természetesen úgy értette, hogy minden írói eszköz fölött rendelkezni kell egy jó novella reményében, ám a megjegyzésből egy korszak ízlése is kiolvasható, azé a korszaké, amely élt a gyanúperrel egy „csupasz” történettel szemben, s ez már csak azért is érdekes, mert közben olyan írókat emelt magasba, mint például Tar Sándor. Joggal tette, de csak amolyan „kivétel erősíti a szabályt” módon tehette.
Gintli Tibor Perújrafelvétel című kötete nagyon rokonszenves fejezettel kezdődik. Az Egy irodalomtörténeti előítélet megkérdőjelezése már a szintagmában magában hordozza sikerét és hatását, legalábbis egy olyan olvasó esetében, aki egész életében az előítéletek megkérdőjelezésén és leküzdésén fáradozott. „Az anekdotikus beszédmód és a modern próza viszonyát többnyire ellentétként, gyakran egymást kizáró ellentétként szokás felfogni. Jelen kötet amellett az álláspont mellett igyekszik érvelni, amely nem csupán elképzelhetőnek tartja az anekdotikus elbeszélésmód és a modern prózapoétika együttélését, hanem azt is feltételezi, hogy az anekdotizmus akár kifejezetten újszerű narratív eljárások alapjául is szolgálhat. Megközelítésem szerint tehát leegyszerűsítő elképzelés az anekdotikus elbeszélésmód és a modernség viszonyának egyoldalúan csupán az oppozíciót hangsúlyozó beállítása.”
Ez az előítélet már csak azért is káros és felületes, mert meggyőződésem, hogy bármilyen beszédmód révén lehet nagy művet alkotni; másfelől az is, hogy az idő olyan gumiszőnyeg, amely hol az egyik, hol a másik beszédmódnak kedvez, azt teszi divatossá – és ezt nemcsak írói, hanem ezúttal főleg olvasói szempontból gondolom.
„Jelen kötet olyan nézőpontot képvisel, amely nem tartja lehetetlennek az anekdotizmus funkcióváltását és modernizálódását. Az egyes fejezetek az anekdotikus narráció olyan változatait kísérlik meg bemutatni, amelyeket egyszerre jellemez a 19. századi tradíció megidézése és átértelmezése. Ez a szemlélet az anekdotikus elbeszélésmódot termékeny narratív formának tartja, mely felmutatja az élő műfaj alapvető jellegzetességeit, a folytonosságot és a változást, s hagyományhoz fűződő kapcsolatát az azonosság és az elkülönbözés összjátéka jellemzi.” Egy jó író mindig magához, vagyis saját korához igazítja az elavultnak tűnő formát, és azok, akiket Gintli elemez, igazán jó írók, olykor többek, Móricztól Tersánszkyn át Mikszáthig és Krúdytól Cholnokyn át Kosztolányi Dezsőig és Márai Sándorig.
Az, hogy a formát sokan maradinak tartották és tartják, abból a félreértésből fakad, hogy statikusnak vélték és vélik, olyannak, amelynek a világnézete egyszer s mindenkorra adott.
Holott az anekdota él, lüktet, hullámzik, sok mindent magába nyelhet és megemészthet, még komolyan gondolkodó fők esetében is definíciós problémákat okozhat (hogy a maga fogalmi rendszerét felépítse, Gintli többek között Hajdu Péterrel és Borisz Eichenbaummal vitatkozik), és olyan művek ihletésében, születésében és ábrázolásmódjában szerepel, mint a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, a Kakuk Marci, az Esti Kornél-novellák vagy a Féltékenyek.
Gintli látásmódjának azért is örülni lehet, hogy a komolyat ne keverjük össze a gyászossal, a geget pedig a humorral. Ha a fent említett írók anekdotikusan építkeztek, az nem azt jelenti, hogy viccgyűjteményeket írtak volna, és regényeiket felhizlalt jópofaságoknak kellene tekinteni. Ugyan ki állítaná, hogy a Švejk ne beszélne „komoly” dolgokról, miközben Hašek egy „derék katona” színészkedéseivel tölti meg a lapokat.
Cseppet sem véletlen az sem, hogy például Móricz kapcsán a szerző Czine Mihályt idézi, aki szerint „az anekdotizmus leküzdve érett művek alkotásához vezetett.” Csakhogy Gintli bebizonyítja: nem „leküzdve”, hanem mondhatni „felküzdve” lesz az anekdotizmus, kiénekelve, pontosan megírva, igaz, hogy másképp, mint ahogy Czine és mások értették a különböző írók kapcsán.
Móricz vagy Tersánszky emlegetése abba a hitbe ringathatja az olvasót, hogy az anekdotizmus a valószerűség szinonimája.
De mint Gintli nagyon szépen megmutatja, Cholnokynál éppenséggel annak ellentétét jelenti: „Az elsődleges narrátornak a történet végét firtató kérdésére (’De hát a bál? A történet vége?’) odavetett válaszában azonban Trivulzio a ciklus minden korábbi gesztusánál határozottabban tagadja meg a valószerűséget mint történetformáló elvet.”
Márai San Gennaro vére című regénye kapcsán az anekdotizmus ismét más értéket kap: „Miért mutatkozhat alkalmasnak ennek a diegetikus világnak a megalkotására az anekdotikus elbeszélésmód? A regény látlelete szerint a 20. század kultúravesztésének következményeként mindinkább lehetetlenné válik egyén és közösség rendezett viszonya. Az egyéniség vagy elveszik a tömeglétben, vagy távolságtartása következményeként végletesen izolálódik, s egyre teljesebbé váló elmagányosodása ugyancsak személyiségének felbomlásával fenyeget. Az anekdotikus narráció egyik jellegzetessége a megjelenített világ, illetve a hozzá fűződő elbeszélői viszony familiáris karaktere.”
Ez a kötet azért is jó, mert olyan életművek esetében is használható, amelyek a huszadik század végén kezdődtek, és a huszonegyedik században teljesedtek ki. Gintli maga is jelzi, hogy a nagy előd, Esterházy művei olvasásakor milyen hasznos lenne ez a megközelítés, és Darvasi Lászlót, Garaczi Lászlót, Kemény Istvánt, Kukorelly Endrét, Szécsi Noémit sorolja fel egy „stb.” kíséretében a 14. oldalon. A magam részéről Grecsó Krisztiánt és Láng Zsoltot is megemlíteném, de természetesen nem ez a lényeg: a listák mindig kiegészíthetők. Inkább az a fontos, hogy valóban van egy olyan szövegvilág, amely anekdotákra épül, és bár az ember nem mindig lát olyan tisztán, hogy mondjuk a szkáz és az anekdota közötti különbséget egyből fújja annak minden következményével, azért látható, milyen étvággyal és szomjúsággal hajolnak sokan „olyasmik” felé, amelyek rokoníthatók az anekdota műfajával.
Érdekes ugyanakkor, hogy mekkora tere nyílik az együttérzésnek egy anekdotikus környezetben. A Peremhelyzet és alulnézeti perspektíva című, Tersánszkyról szóló fejezet kapcsán jutott eszembe, hogy talán azért is érződik a kortárs magyar irodalom sűrűn részvétlennek, mert gyakran csak „nagy” történeteket tud és akar mesélni. Az alulnézet éppen Tarnál működik csodálatosan és hitelesen, és a maiak közül leginkább talán Barnás Ferenc regényében, A kilencedikben, csakhogy az anekdotának bevonó, a mosoly révén a szereplőket az olvasóval összekötő, empatizáló ereje is van. Egy ilyen szerű történet mindig könnyen megengedi, hogy belépjünk és párbeszédbe elegyedjünk az alakokkal, ahogy az ember a Harmonia caelestisben is élvezettel forgolódik.
Valósággal elvárom tehát, hogy Gintli Tibor a maiakról is írjon egy olyan könyvet, mint ez. Ha a klasszikusok olvasatát frissíteni tudta, akkor bizonyára a kortársakkal is sikerül. Azért is mondom ez, mert egyetlen percig sem éreztem, hogy bármelyik szövegen erőszakot tenne: végig egyensúlyban tartja a mű sugallta vagy a műbe rejtett olvasatot a sajátjával. Ez persze, mármint ez az elvárás, inkább tréfa. A lényeg az, hogy Gintli Tibor könyve szép és inspiratív tudományos keresztmetszet egy olyan írói módszerről, beszédmódról, amely remekművek írásában, felépítésében, működtetésében játszott jelentős szerepet.
GINTLI TIBOR legutóbbi művei: Irodalmi kalandtúra; Magyar irodalom; Az irodalom rövid története.
