Nem rendes gyilkosságok

András László: A vörös korona | Benedek Szabolcs kritikája

Boldogszentpálon egy holttest lebeg a vízen. A vörös hajú fotóst minden kétséget kizáróan meggyilkolták. Ám nem sokkal azután, hogy megérkezik a Pestről kiküldött nyomozó, minden elszabadul, a kisváros lakói hullani kezdenek, mint a fáradt őszi legyek. András László jól felépített második regénye igazi nyári olvasmány: jól ötvözi a krimi izgalmait a mai világunk valóságával, amelyben a kéz kezet mos törvénye uralkodik.

Már a cím is becsapós, András László második regényében ugyanis egyetlen szó sem esik bárminemű királyi fejékről. Gyilkosságokról annál több. Remélem, nem lövök le túl sok mindent azzal, ha elárulom, hogy noha sokáig egyetlen áldozat körül forog a sztori, a regény közepe táján hirtelen megszaporodnak a hullák. Az első holttest amúgy egy nőé, aki vörös hajkoronát visel. Innen a könyv címe. (Kicsit pontosítsunk: nem minden itt szereplő haláleset gyilkosság következménye, de a többség igen.)

Gyilkosságok, ám nem rendesek. Olyanok ugyanis Magyarországon több mint száz éve nincsenek. Legalábbis így véli az egyik, tapasztalt és sokat látott nyomozó, egyben a regény az egyik központi figurája, aki szerint gyilkosságok tekintetében „reménytelenül lemaradtunk a világtól. Tizenkilencedik századi gyilkosságaink vannak”. A dualizmus idején volt némi fellendülés, amikor Budapest e tekintetben is megpróbált fölzárkózni a monarchia többi nagyvárosához, akkor még voltak ötletes és szürreális emberölések, azóta azonban merő unalom. Semmi etikai vagy racionális megfontolás, mind csupa ösztöntermék.

„A legnagyobb bűncselekményeket – morfondíroz tovább a nyomozó, név szerint Harmath – politikusok követik el. Persze ezek is mind fantáziatlanok és unalmasak.” Majd beszélgetőtársának, a fiatal, Sziklai nevű kollégájának Lengyel Péter Macskakő című regényét ajánlja figyelmébe: „Az valami!” (Harmath amúgy járatos a legújabb magyar irodalomban, egy másik helyen például Esterházy Pétert idézi.)

Akár hihetünk is Harmathnak, elvégre régi motoros, az előző rendszerben is szolgált. Sziklai meg is vádolja azzal, hogy esetleg kommunista. Harmath elismeri, hogy igen, az volt, „de már elmúlt”, egyébként meg az ő nemzedékében voltak az utolsó kommunisták, azután a karrieristák következtek. Azt meg már mi tesszük hozzá, hogy rendszertől függetlenül. Hiszen ahol pénz van, ott hatalom, és ahol hatalom, ott seggnyalás. Na meg – magától értetődően – korrupció. Pénz pedig akad, leginkább uniós pénzek.

Szóval nemcsak a cím becsapós, hanem maga a regény is. Ugyanis úgy indul, mintha egy vérbeli krimit olvasnánk. A vízben egy női holttest lebeg (a vörös hajkoronásé), a rendőrkapitány pedig Sziklai tizedessel veszekszik, amiért szerinte amaz nem rendesen írta meg a tableten a jegyzőkönyvet. Azt pedig már nagyjából ekkortól sejteni lehet, hogy nem, avagy nem csupán detektívregénnyel állunk szemben. És nem pusztán azért, mert a fülszövegben Babiczky Tibor is korrupciós történetet emleget, hanem mert a légkör hamisítatlan kisvárosi fílinget áraszt. És hát Móricz, de talán már Mikszáth óta is tudjuk, hogy amennyiben egy magyar regényben kisváros a helyszín, akkor ott néhányan a szereplők közül rövid idő leforgása alatt igencsak felkavarják a felszínt.

Apropó szereplők. Becsapós az is, hogy kit tekinthetünk főhősnek. Mindjárt az első oldalaktól fogva mindenféle alakok egész sorával találkozhatunk, akiknek a száma a regény előrehaladtával egyre csak nő. Megismerkedhetünk Boldogszentpál lakosainak tetemes (igen, a szóvicc kedvéért fogalmaztam így) részével, és persze az is gyorsan kiderül, hogy a városka neve eleve ellentmondásos, elvégre valaki vagy boldog, vagy szent. Összességében háromféle figurával találkozhatunk.

Az egyik az őslakos, a tősgyökeres boldogszentpáli, akiket az amerikai W.A.S.P. meghatározáshoz hasonlóan a regényszöveg az FFUK kifejezéssel illet („fehér finnugor katolikus”, amely mintha rímelne is egy angol indulatszóra). A másik típus a gyöttment, aki nemrégiben költözött (többnyire) Pestről a városkába, és az őslakosok a látszólagos, leginkább érdekalapon működő bratyizás ellenére is folyamatos gyanakvással és némi lenézéssel viszonyulnak hozzá. (Gyöttment például az első áldozat, a vörös hajkoronás Eszter is, foglalkozását tekintve fotós).

Továbbá vannak azok, akik a halálesetek hírére érkeznek Boldogszentpálra a székesfővárosból. Utóbbiaknak lehet is örülni, meg nem is. „Benne leszünk a tévében, az kurvaélet! – jelenti ki például a Hajnal nevű szereplő a kocsmapultot csapkodva, majd sietve hozzáteszi: – Nem ebben, az igaziban.” Azaz a városkára az egymást elképesztő sebességgel követő halálesetek nyomán az országos média is fölfigyel.

Szóval rengeteg a szereplő, és olvasó legyen a talpán, aki az egyébként szellemes és hiteles fölskiccelések után mindvégig és minden tekintetben követni tudja, hogy ki kicsoda és kivel van.

(Lehet, hogy ezt ők maguk se tudják.) Fölvonulnak a kisváros irodalmilag jellegzetes figurái. Mint például a polgármester, akiről köztudott, hogy alkalmatlan a posztra, ám a párt esze úgy döntött, hogy neki kell ezt a tisztséget betöltenie. („A párt eszét ne úgy képzeljük el, mint valami elvont dolgot – jegyzi meg az egyébként mindig higgadt, olykor kimondottan szenvtelen, mindentudó narrátor. – (…) A párt esze mindig nagyon is konkrét személy, választókerületi szinten, sőt lokálisan is.”)

De persze ott van mellette az agyafúrt és minden hájjal megkent tanácsadója, aki nem csupán a helyi viszonyokban igazodik ki tökéletesen, hanem magasabb szintek felé is megvannak a kapcsolatai, elvégre a szálak egészen a miniszterig nyúlnak. Aztán ott vannak még a helyi rendőrök, költők és más alkoholisták, akik előszeretettel könyökölnek a ragacsos kocsmapulton, és miközben a gyöttmenteket és a csibész pestieket szidják, valójában saját nyomorúságukon busonganak. Továbbá férjek és feleségek, meg elhagyott és aktuális szeretők. Köztük bosszúéhesek is. „Nem olyan rózsaszín sütemény ez a városka – jegyzi meg valaki –, mint elsőre gondolná.”

A regény tehát számtalan figurát vonultat fel, és nincs közöttük kimondott főszereplő. A kamera ide-oda cikáz, és mindig azt mutatja, akire a történet menete és fordulatai szerint momentán szükség van.

András László új regénye szociokrimi, amelyben a bűntények és az exponenciálisan növekvő számú hullák elsősorban az ürügyet adják egy szövevényes hálózatú, a „kéz kezet mos” törvényei szerint működő mikrovalóság föltérképezésére és ábrázolására. Ahogy a Pestről leküldött Harmath nyomozó is megállapítja (lehet, hogy ő a főszereplő?): békés, nyugodt élet helyett nyakig vagyunk az „újmagyarországban”, ahol „ha mindenki gyilkolna, akinek indítéka van, már kipusztult volna ez a város”.

Jól fölépített, arányosan tagolt, gördülékeny regény ez, amelynek elbeszélője különösebben nem minősít, inkább csak elmondja a történteket és olykor azok előzményeit. Egyébként meg igen élesen belelát figurái fejébe, ennek megfelelően a magvasnak szánt kijelentéseket és megállapításokat az ő szájukba adja. (Ezek némelyikén elgondolkoztam, mármint hogy szokás-e egy efféle nyelvi közegben bizonyos dolgokat ex katedra kijelenteni, vagy akár olyat is mondani valakire, hogy „a szerelmem”. Persze nem kizárt.)

A vörös korona a legjobb értelemben vett nyári olvasmány, a pergős sztorinak és a jól kimunkált, világos mondatoknak köszönhetően gyorsan lehet haladni vele. Tökéletes időtöltés a strandgyékényen, a park árnyas lombjai alatti padon, vagy a hűs szobában. Hiszen akár egy lendületre is ki lehet olvasni.

ANDRÁS LÁSZLÓ korábbi művei: Egy medvekutató feljegyzései; Rasszista utazások.