Murányi Gábor: Szövedékek. 50 év, 50 írás József Attiláról | Révész Sándor kritikája
A legtöbbet emlegetett, mégis a legkevésbé ismerhető költők közé tartozik József Attila. Még úgyis, hogy komoly recepció áll a háta mögött, olyan utóélet, amely csak pár évig maradt szennyezetlen, hogy végül teljesen zavarossá váljon. Ennek a folyamatnak lett a leggondosabb krónikása Murányi Gábor, aki most kötetbe válogatta a költőről szóló írásait.
Egy könyvre jár a kezünk Murányi Gáborral. Ő is – mint írja – a régi Cserépfalvi-összesből olvassa József Attilát, amikor magának olvassa. A Bálint György szerkesztette Cserépfalvi-összes 1938-ból: Ez nyitotta meg József Attila utóéletének első, pár évig tartó szennyezetlen szakaszát (egy szennyezett korban), amelyet a Cserépfalvi kötetei töltöttek ki, és amelyet azután egy ugyancsak megzavarosodott utóélet követett, mely majd fél évszázad múltán kezdett tisztulni ismét.
Ennek a máig tartó tisztulási folyamatnak Murányi Gábor a krónikása. Ő a politikailag kiherélt, egydimenzióssá lapított József Attila-kép kiteljesítésének, teljes komplexitásában, bonyolultságában való megjelenítésének egyik legszúrósabb tollú csatára és leggondosabb szemlésze. Ez a tisztító és kiteljesítő munka az irodalomtudomány szűkebb nyilvánosságában folyik, és Murányi Gábor írásain keresztül tárul a széles nyilvánosság elé. A krónikás persze ennek részese is, többek között az egyik legfontosabb „tisztító forrásnak”, Szántó Judit naplójának és visszaemlékezéseinek közreadásával és az ahhoz csatlakozó hatalmas jegyzetanyaggal. Ezt a cikkek hosszú sorából összeálló krónikát most egyben látjuk.
Murányi Gábor korán kezdte a pályát, ezért még a hetvenedik születésnapja előtti évben elérkezett újságírói működésének ötvenedik évfordulójához. Ebből az alkalomból adta ki egy kötetben József Attiláról szóló írásait – a közel százat „a számmisztika jegyében félszázra rostálva”. Ám, akárhányszor számolom, csak negyvenkilenc írást találok az Előszó és a Névmutató között. (Ha a „kereteseket” és a szoborlistát külön számoljuk, akkor meg többet.) De ez legyen a legnagyobb bajunk.
A könyv rögvest egy vaskos tévedéssel kezdődik. Ezzel: „Lehettem volna kutató, nem ily töltőtollkoptató… De nem lettem.” Dehogynem lett! A kutatót nem az akadémiai pálya, a tudományos fokozat és a kutatói állás teszi, hanem a kutatás. Lajos Iván életének föltárása, a „huszadik századi laphistóriák” és „a megbicsaklott huszadik század” számos egyéb történetének kibogozása a József-irodalomhoz való hozzájárulástól függetlenül is jelentős kutatói teljesítmény.
Nemcsak lehetséges, de nagyon is üdvös egyszemélyben újságírónak és kutatónak lenni. Ez a kettős pozíció azokat az írásokat is elmélyíti, azoknak a kompetenciáját is megemeli, amelyek „csupán” ismeretterjesztő jellegűek, miután a tudományos háttér, a szakirodalom alapos ismeretében készülnek. Murányi az az ember, aki a pillanat friss provokációjára szinte mindig tud olyan írással válaszolni, amelyben van valami saját adalék, fölfedezés.
Ennek a kötetnek az átolvasását azok sem úszhatják meg, akik rendszeresen követik a szerző írásait. Egyrészt azért nem, mert egybeolvasva: összeáll a kép. Másrészt Murányi szorgos követői sem érnek el mindent. Kinek jut eszébe például a Könyvvilág, amelyben fontos publikációk jelentek meg Murányitól? József Attila a legtöbbet emlegetett és a maga egészében legkevésbé ismerhető költők közé tartozott, aminek az volt az oka, hogy az ő gyökeres társadalomkritikája semmilyen ellenideológiában nem jutott nyugvópontra. A kommunista korszaka után érkezett fel költői pályájának legmagasabb régióiba.
Amikor legnagyobb, világirodalmi dimenziókban is jelentős versei megszülettek, már túl volt a kommunistaságon és közel volt ahhoz, hogy úrrá legyen rajta az elmebetegség.
Amikor a kommunista pártállam kiépülésének folyamatában megszületett az a döntés, hogy nem renegátként fogják háttérbe szorítani, hanem kommunistaként fogják előtérbe állítani őt, egyszersmind a hamisításáról is döntöttek. Ehhez a döntéshez rögvest megíratták József Jolánnal a testvéréről szóló, 1940-ben a Cserépfalvinál megjelent hiteles könyvének hiteltelen, hamisított változatát. A könyvtárak zárt részlegeibe száműzték a Szép Szót, a költő életében legfontosabb szerepet játszó folyóiratot, ahol otthon volt, ahol szerkesztő lehetett, amelyet költőként is uralt. Még 1987-ben is csak csonkítva jelenhetett meg a folyóirat új kiadása.
József Attila utóéletét 1957-től az az Aczél György tartotta a kezében, aki nagyon erősen kötődött a költőhöz, jól ismerte az életművét, szenvedélyesen izgatta a költő sorsa, életének rejtett rétegei, és gyűjtötte annak dokumentumait. Ő volt az, aki személyesen és erőteljesen képviselte azt a hivatalos álláspontot – még 1980-ban, a költő születésének 75. évfordulóján tartott beszédében is –, hogy „kommunista volt, minden sérelme, tévedése ellenére is hű maradt világnézetéhez…”. Ő szögezte le, hogy József Attila örökségét „nem engedjük feldarabolni”, ami egyet jelent a költő totális hatalmi kisajátításával, hiszen máskülönben hogyan függhetne egy költői örökség értelmezése a hatalom engedélyétől?
Az Aczél által vezetett Emlékbizottság központi üzenete az volt, hogy amiért a költő harcolt, „az nagy részben már valóra vált”. A 75. évfordulóra készült sajtóterv, amelyet Murányi Gábor cikkéből ismerünk, mind a négy országos napilapot arra kötelezte, hogy teljes egészében közölje Aczél ünnepi beszédét. Aczél őrizte meg magának és zárta el a nyilvánosság és a kutatók elől a Neurotikus spekulációk című József Attila kéziratot. A rendszerváltás előtt nem kerülhetett a nyilvánosság elé az Aczél szűkebb tanácsadói köréhez tartozó, Szabolcsi Miklós által 1957-ben összeállított József Attila emlékkönyv sem. Három évtizedig gátolták a Kortársak József Attiláról című kötet megjelenését. Murányi részletesen leírja, milyen súlyos következményekkel járt ez a három évtizedes késleltetés.
Vértes Györgynek a költő és a kommunista párt viszonyáról szóló fölöttébb kétes állításait Gyertyán Ervin már 1966-ban megcáfolta, de a cáfolatot csak húsz évvel később engedték publikálni. A Cserépfalvi Imrével készült 1985-ös drámai interjúban esik szó a kiadó felszámolásakor eltüntetett, ismeretlen sorsú irattömegről, amelyben számos kézirat, levél, feljegyzés volt József Attilától. Szántó Judit visszaemlékezésének eredeti kézirata is eltűnt. Nem tudhatjuk, hogy abból mit húztak ki, esetleg mit írtak vagy hamisítottak bele, mire hosszas huzavona után megjelentették.
Murányi Gábornak köszönhetjük Szántó Judit igencsak figyelemre méltó, bonyolult, ellentmondásos személyiségének sokoldalú bemutatását.
A József–Illyés-féle viszony szempontjából (meg egyébként is) kulcsfontosságú dokumentum, a Miért nem én című József Attila írás publikálását alkalmasint örökre sikerült megakadályozni, mert még a kéziratának is nyoma veszett. Koncz Zsuzsa Jelbeszéd című albumából 1973-ban kicenzúrázták József Attila Bolyongok című versét.
Ami a pártállami években megszületett és az olvasók elé került, azt is megterhelte az öncenzúra kényszere. Ezt Szabolcsi Miklós József Attila monográfiájának negyedik kötete árulja el igazán, amely már a rendszerváltás után készült, s amelyben a monográfus immár „politikai, ideológiai korlátoktól mentesen dolgozhatta fel mindazt a korábban tabunak nyilvánított problémakört, amely a teljes életmű számbavételéhez szükségeltetett”.
A rendszerváltással a tiltási lehetőségek megszűntek, de a kisajátítási kísérletek folytatódnak. Előszedték (és számos Trianon-emlékműre kitették) József Attila kamaszkori, borzalmas, vérgőzös Trianon-versét, amelyet felnőtt fejjel soha nem vállalt, és amely már az 1938-as Cserépfalvi-összesbe sem került be. Kiadták az „istenes verseit”, és a József Attila világképétől a lehető legtávolabb álló szélsőjobboldali püspök, Hegedűs Lóránt kijelentette, hogy József Attila hívő ember volt.
Nemigen van Murányinál alaposabb és lelkiismeretesebb újságíró, de persze olyan nincs, hogy egy 250 oldalas könyvben ne találjon hibát a recenzens. Olyat ugyan nem fedeztem föl, ami a lényeget érintené, de például Aczél 1983-ban, amikor egy feljegyzésben rögzíti, hogy van neki egy senki által nem ismert kézirata József Attilától, egyáltalán nem volt kultúrpolitikusként „némiképp háttérbe szorítva”. Akkor már és még újra ő volt a kultúrpolitika élén álló KB-titkár. Az sem áll, hogy a költő futó balatoni kalandjának hőséről, Sólyom Jankáról nem maradt fenn hangfelvétel, és nem lehet tudni semmit arról, hogy milyen verseket énekelt József Attilától. Pár hangfelvétel azért maradt, néhány a Youtube-on is elérhető. Arról pedig még a Wikipédia is tud, hogy a Mamát biztosan előadta.
Amiben viszont a recenzens nem ért egyet a szerzővel és a többséggel, az a Szabad ötletek jegyzékének publikálása.
Emellett még egy verssorokba tördelt, a kötetből kiugró szöveggel is érvel a szerző. Már ez a műfaji kiruccanás sem szerencsés, de nem ez a lényeg. Abban a publikálást pártolóknak igazuk van, hogy ezeknek a szövegeknek az ismerete a költő életének és életművének feltárása szempontjából hasznos. Kutatónak is, olvasónak is. Csak hát nem ez az egyetlen szempont, és nem is ez az elsődleges.
A személyiségi jogok szempontja ugyanis ezt az én szememben felülírja, és teljesen mindegy, hogy erről a hatályos jog mit mond, a személyiségi jogok akkor is szentek és sérthetetlenek, ha a tételes jog nem védi őket eléggé. A személyiségi jogok tiszteletének bizony ára van. Le kell mondani miattuk olykor lényeges ismeretekről is és élményekről is. Az a kérdés, hogy az idővel és a halállal elévülnek-e ezek a jogok. Meggyőződésem szerint nem. Ugyanis az embert a halála előtt is befolyásolja, hogy mi történik az általa hátrahagyott betűkkel a halála után. Ha gyakorlattá válik, hogy egy idő múltán minden publikálható, akkor az élő sem fogja leírni vagy bármilyen formában rögzíteni, aminek a nyilvánosságra kerülését elfogadhatatlannak véli.
Senkinek sem mindegy, hogy néz rá az utókor. Időtálló alkotónak pláne nem. Tetszetős érv, hogy az egész embert kell megismerni, és egy ember egészéhez ez is hozzátartozik, de ez képtelen cél. Egy egész embert sohasem lehet megismerni. Az emberi személyiség végtelen, a tudás véges. De ha nem lenne az, akkor is: mindenkinek joga van hozzá, hogy ami jellegénél fogva nagyon szűk körnek szól és úgy szolgálja a lélek gyógyítását, az abban a szűk körben maradjon és szolgáljon.
