A Pál utcai fiúk – Rajongói kézikönyv | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Fogadjunk, hogy elhasalna azon a kvízkérdésen, hogy A Pál utcai fiúk cselekményének másfél hetéből melyik napot felejtette ki Molnár? Vagy hogy hány női szereplője van a regénynek? És azt tudja, hogy mennyi honort kapott a kéziratért a szerző? Az igen tetszetősen tördelt, csupa fontos adalékot felsoroló, és pompás korrajzot festő rajongói kézikönyv izgalmas háttér-információkkal szolgál ehhez a világhírű műhöz.
Nincs olyan ember, aki ne emlékezne arra, hogy mikor olvasta először. Én például A Pál utcai fiúkig szentül meg voltam győződve, hogy engem csak az állatos, főként kutyás történetek képesek meghatni Fekete Istvántól Czifferszky Istvánig. Aztán jött Nemecsek, és emlékszem, hogy az utolsó sorokat már alig tudtam elolvasni, olyan sok por szállt hirtelen a szemembe… Aztán a sokszori olvasás után már csak a kedvenc részeimet futottam át újra és újra: harc a grundon, gittegylet, füvészkerti kalandok és persze a vége, mindig a vége.
Amikor az iskolában kötelező olvasmány lett, már rég túl voltam rajta. És igen, Molnár Ferenc regényével kapcsolatban éreztem legelőször azt, hogy ebben semmi kötelező nincs, ahogy Karinthy sulis novelláiban sem. A többihez (főként Jókaihoz) még kellett pár év. A Mészöly Ágnes által összeállított rajongói kézikönyv viszont – merem állítani – mindenkinek tartogat meglepetéseket. De főként azokat a kamaszokat rántja be a PUF világába, akik ódzkodnak a kötelezőktől. A szereplőket úgy mutatja be, mintha csak a Premier League (az angol focibajnokság) nagy derbije következne a Wembley-ben. A Paul Street Boyzt természetesen Boka János, míg a rivális Red Shirts csapatát pedig Áts Feri vezeti ki a gyepre. Pardon: a grundra. A csatakiáltástól a fegyvereken át a főhadiszállásig szinte minden fontos infót megtalálunk róluk, és persze a fontosabb tagokról a Pásztorokon át a gittegylet tisztikaráig.
A felnőtt szereplőkkel és a „furcsa arcokkal” (például az olasz törökmézárus vagy Janó, a tót, aki a grund éjjeliőre) külön összeállítás foglalkozik. Már ebből megtudjuk, hogy a kor sajátossága – külön tanultak a fiúk és külön a lányok – az irodalomba is átszivárgott, hiszen az utóbbiak „lányregényeket” (ezek leginkább a házasságra és az anyaságra készítették fel őket), míg az előbbiek a PUF-hoz hasonló műveket vehettek kézbe. És bizony Molnár műve tipikus fiúregény: csupán három női szereplő van benne úgy, hogy az egyik igazából meg sem jelenik, csak folyton hivatkoznak rá (Csele nővére).
Még ennél is több érdekességet árul el a regény a számok tükrében. Például azt, hogy a cselekmény tizenkét nap alatt játszódik, ám a szemfüles olvasó kiszúrhatja (én nem szúrtam ki, innen tudtam meg), hogy a vasárnap hiányzik a regénybeli másfél hétből. E tekintetben viszont maximálisan egyetértünk Komáromi Gabriella szavaival: lehet, hogy a szerző egyszerűen elfelejtette, de neki „még azt is elhisszük, hogy azon a héten valóban nem volt vasárnap”. Jó tudni, hogy Molnár ezer koronát kapott a regényért, ami akkoriban tekintélyes summa volt, hiszen egy tanár félévi fizetésének felelt meg. Ám ha úgy vesszük, hogy egyúttal lemondott minden további részesedéséről, már nem is tűnik olyan jó üzletnek a dolog, hiszen külföldön a mai napig ez az egyik legismertebb magyar regény.
Több mint negyven nyelvre fordították le, itthon 2012-ben érte meg az ötvenedik kiadást. Olaszországban és Brazíliában a kötelező olvasmányok között is szerepel, míg Japánban és Lengyelországban „csak” ajánlott könyv az iskolákban. Az első filmfeldolgozásra a megjelenést követően alig tíz évet kellett várni, 1917-ben már meg is elevenedett a vásznon. Ám mintha a rendezője, Balogh Béla megérezte volna, hogy a némafilmet nem láthatja majd az utókor, mert hét évre rá még egyszer leforgatta. A máig legismertebb feldolgozás Fábri Zoltán 1969-es adaptációja, amely amerikai koprodukcióban készült és versenyben volt a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscarért.
A rajongói kézikönyv remek körképet fest a korról is. A regény az 1889–1890-es évben játszódik (egy újabb szeretnivaló írói baki: Molnár némiképp jósként megemlíti a szövegben az 1904–1905-ös orosz–japán háborút), így megismerkedünk az akkori játékokkal, iskolákkal, a korabeli fővárossal, de még a gasztronómiai fogásokkal is. Én például kifejezetten bánom, hogy a japán bomba ma már nincs az éttermek vagy cukrászdák étlapján. (Piskótagömb félbevágva, fagylalttal, tejberizzsel töltve, tejszínnel koronázva. Nem mondom, hogy elárulnám érte a grundot, mint Geréb, de átfutna a fejemen a gondolat.)
Látjuk azt is, hogy miként élhettek a jómódú polgárcsaládok gyermekei (Boka, Csele, Geréb) és hogyan azok, akik a középosztály alsó határára szorultak (Nemecsek, Csónakos, Áts Feri). És azt is megtudjuk, hogy megérte népszerű íróvá válni, hiszen Molnár is megengedhette magának a világraszóló sikerek után, hogy szállodában béreljen magának lakosztályt, és Európa nagyvárosainak hoteljeiben is visszatérő vendégnek számított.
Még számos adalékot sorolhatnék ebből a pompás könyvecskéből, amelyet Németh Gyula rajzai és a dinamikus tördelés tesz igen vonzóvá, a szóhasználat pedig kamaszközpontúvá. A rögzülni vágyó ismereteket tesztekkel lehet gyakorolni, ha esetleg magyarórára készül valaki. Viszont a felnőttek számára is remek hátteret vázol fel és hozza vissza a regény egykori élményét. Bármikor el tudnék képzelni hasonló kézikönyvet kedvenc olvasmányainkból A kőszívű ember fiaitól az Egri csillagokon át az Abigélig. Remélem, mások is látnak ebben még fantáziát.
