Nemes Nagy Ágnes: „Maszk nem takarta már” | Falusi Dóra ajánlója
A magyar líra egyik legkarizmatikusabb megújítója volt, jelentős és nagy költő. De vajon mit gondolt ő pályájáról? Mikor fogta el az a bizonyos történelmi aggodalom, mi az irodalom legfontosabb feladata szerinte, hogyan tudta összeegyeztetni nőiségét az íróságával, és mit jelentett számára a siker vagy épp az elhallgattatás? A most megjelent válogatás minden kényes témára reflektál, miközben felvillantja az alkotó érzékeny lelkivilágát is.
Nemes Nagy Ágnes születésének 100. évfordulójára jelent meg a „Maszk nem takarta már” című kötet, amelyben a leveleket, interjúkat vagy épp versrészleteket eddig kevésbé ismert fotókkal egészítette ki a szerkesztő, Ferencz Győző költő, irodalomtörténész, műfordító. Méltó megemlékezés: miközben átfogó képet kapunk Nemes Nagy életéről, a kötet hangulata megmarad a személyesség, a bensőségesség szintjén, „mint egy kis breviárium”.
Az összegyűjtött fotók úgy kísérik a szöveget, mintha egy film peregne előttünk, így egész más szemmel tekinthetünk egy-egy portréra, az arcra, amely az idő múlásával egyre szikárabb, ugyanakkor letisztultabb és elgondolkodóbb lett. Együtt változnak a történelemmel Nemes Nagy vonásai, amelyekről még a legsötétebb órák árnyékában is képes volt megmosolyogtató elfogulatlansággal írni. „Nem való az arcom fényképre, úgy látszik; karakterét a mozgás adja, a változó kifejezés. (…) Bámulatosan buta arcom van. Fiatalon ez hagyján; én voltam a szenesemberek kedvence, mindig utánam fütyültek a budai utcán. (…) De ma? Mégiscsak kellene valami »szellemiség«.”
Nőiség és íróság, Nemes Nagy számára mindkét szerep fontos része volt az identitásának, jelentésükről és jelentőségükről – szerencsénkre – gyakorta elmélkedett, ezekbe is bepillantást kapunk.
Mit jelent európainak lenni, mit gondolt szerelemről, művészetről, irodalomról (kifejezetten a nevével fémjelzett objektív líráról), a nagy példaképről, Babitsról, akiről és akinek műveiről többször is értekezett. Női egyenjogúságról („még most, a 20. század harmadik harmadában is valahol ott tartunk, mint a botanika Linné előtt – leíró fokon”) vagy épp a családjáról, nem utolsó sorban pedig a saját életművéről.
Ennek kapcsán látjuk azt is, hogy miképp élte meg pályájának kudarcait és sikereit, a kései elismerést, a történelem súlya alatt nyögő éveket, amely valahol 1944-ben, a németek bejövetelével kezdődött („semmi sem történt velem ezen a napon, csak éppen megtörtént az, amit történelmi aggodalomnak tudok nevezni”). Miképp mentettek ezek után férjével, Lengyel Balázs íróval életeket, amíg lehetett (ezért 1997-ben posztumusz megkapták Izrael Államtól a Yad Vashem kitüntetést).
Amikor 1945-ben Lengyellel elindították az Újhold folyóiratot, deklaráltan a Nyugat szellemi örökségét kívánták életben tartani. A többek között Mándy Iván, Örkény István, Pilinszky János, Rába György, Somlyó György, Szabó Magda és Karinthy Ferenc nevével fémjelzett negyedéves folyóirat egészen 1948-as betiltásáig be is töltötte célját. Jelentőségéről utólag Nemes Nagy így írt: „ez a három év egyfajta »kozmikus tavasz« volt az ebben az időszakban minden szempontból lerombolt országban”, mikor is „az irodalom megkezdte legfontosabb munkáját, azt tudniillik, hogy legyen”. Hogy ez mennyire nem volt (mint ahogy ma sem) triviális dolog, arról az is tanúskodik, hogy csak 1986-ban tudták ismét, ám akkor már csak évente kétszer, Újhold-Évkönyv címen, almanach formában újraindítani a folyóiratot egészen 1991-ig.
Miután 1948 végén férjével visszatért olaszországi tanulmányútjáról Magyarországra („ahol minket megszüntettek mint irodalmi személyeket”), Lengyel 14 évig (!) nem kapott munkát. Emlékezetes pillanat viszont, amikor az Írószövetség hajnali fél kettőkor küldött neki táviratot, miszerint „Rákosi-ódádat három nap múlva várjuk”. Nyilván nem várhatott reggelig az inkább felszólításnak ható kérés. Nemes Nagy ugyan írhatott, de csak fordításai és gyermekirodalmi munkái jelenhettek meg. Közben kíméletlen és pontos látleletet írt arról, hogy miképp lehetett ezeket az éveket, évtizedeket megélni. Amikor az ember „valamiféle döntést hoz, amelyről eleinte nem is látszik, hogy etikai döntés. Egyszerűen ízlésbeli döntésnek látszik az akkor még. És ezeken a piciny döntésecskéken át, ezeknek a lépcsőfokain jut el az ember egy álláspontra végül is, ami az ő helye a világban.”
Ez a megalkuvást nem ismerő, ám nagyon is élni és nyomot hagyni akaró sors ma is inspirálja olvasóját. A „Maszk nem takarta már” igazi kedvcsináló Nemes Nagy életművének és személyének alaposabb megismeréséhez, másrészt érzékeny és alapos összefoglalója mindannak, amit megélt és képviselt.
