Rutger Bregman: Emberiség | Falusi Dóra ajánlója
A holland történész egy elsőre banálisnak tűnő állítást tesz meg alaptézisének a könyvében. Eszerint az emberek nagy többsége alapvetően tisztességes és önzetlen. Igen, ennyi. A gyakorlatban mindez pedig azt jelenti, hogy egy adott vészhelyzet (legyen az a bolti rablástól kezdve a háborús szőnyegbombázásokig) legnagyobb eséllyel nem a legrosszabbat, hanem a legjobbat hozza ki belőlünk.
A pandémia okán egyre többször hallhatunk arról, hogy ökológiai politikánkat, gazdaságunkat, sőt: végső soron a gondolkodásunkat is új alapokra kell(ene) fektetni. Egyfajta újrakezdési hullám öntötte el a társadalmakat. Mégis gyakran ütközünk cinizmusba: az emberiség túl önző és kegyetlen, többet árt, mint használ mind magának, mind az élőhelyének. Kár reménykedni, ez már csak rosszabb lesz. Az Emberiség című, alaposan dokumentált könyv most mégis reményteli jövőképet fest az emberi természetről, azt állítva, hogy bizony jobbak vagyunk, mint hisszük.
És hogy ez mennyire nem triviális kijelentés, arra jó pár tudományos kutatás eredményét sorakoztatja fel. Évszázadokon át erről csak filozófiai fejtegetések születtek, így kevesen tudják, hogy a téma már a második világháború óta tudományos vizsgálatok tárgya is. Rutger Bregman miután végigveszi kultúrtörténetünk klasszikusait, akik a témában állást foglaltak Hobbestól Rousseau-ig, rávilágít a kérdés jelentőségére a 20. században. A második világháború során, amikor már a pszichológiai hadviselés is felmerült, mind Hitler, mind Churchill alaposan tanulmányozták – többek között – Gustave Le Bon 1895-ben kiadott A tömegek lélektana című elemzését, amely szerint egy nemzet morálja megtörik a katasztrófák idején. Ebből kiindulva sem a németek, sem a britek nem töprengtek túl sokat, és a háború utolsó szakaszában már tudatosan szőnyegbombázták az ellenség civil hátországát is.
A morális törés azonban mindkét nemzetnél elmaradt, erre pedig már akkor rávilágítottak a felek által megrendelt, hatásmechanizmust vizsgáló jelentések. Pánik helyett a következőket tapasztalták: az emberek összefogtak, a nemzeti öntudat erősödött, a gazdaság pedig gyorsabban állt helyre, mint a bombázást nem szenvedett városoknál. A németek és az angolok még a humorérzéküket is képesek voltak megőrizni. Erre jó példa azoknak a bolttulajdonosoknak a reagálása, akiknek üzletét a támadás megrongálta. Ilyen és hasonló feliratokat akasztottak ki a házuk falára (idézet az angoloktól): „A szokásosnál is jobban nyitva” vagy: „A kirakatüvegünk odalett, de italkínálatunk töretlen, térjen be egy kostolóra!”
A klasszikus filozófiai állítás, miszerint az embert csak a civilizáció menti meg az erőszakos anarchiától, és ha azt lerombolják, akkor visszasüllyed egy kaotikus és erődominancián alapuló állapotba, megdőlt. Az évszázados bölcseleti vita ekkor nőtte ki magát konkrét társadalomtudományi kérdéssé. Nem is csoda, hogy a szociálpszichológusok számára a világégés után (főleg a hidegháború okán) egyre sürgetőbb kérdéssé vált kideríteni, hogy vajon Auschwitz egyszeri eset volt, vagy mindannyiunkban rejtőzik egy náci? Ennek megválaszolását célozta Stanley Morgannek a Yale Egyetemen elvégzett áramütéses kísérlete, vagy Philip Zimbardo börtönkísérlete a Stanford Egyetemen.
Bregman ezeket, és még számos híres-hírhedt kísérletet, gyilkossági ügyet, pszichológiai tanulmányt vizsgált meg, nem is akármilyen alapossággal. Nem bízta a hitünkre vagy a világnézetünkre a következtetések levonását. A fenti kísérleteket, állításokat, konkrét eseményeknél pedig a tényeket módszeresen, a dokumentációt az archívumokból kikérve, szakértők bevonásával vizsgálta át újra, hogy könyvében a forrásanyagok pontos feltüntetése mellett tárja elénk az eredményt. A tények pedig bizony megdöbbentően új megvilágításba kerültek így. A kérdés adta is magát egyből: ha az ösztöneink azt diktálják, hogy bízzunk a közvetlen közösségünkben, akkor miért kezdtünk el hinni az emberi faj rossz természetében? Ennek oka nem a tájékozatlanság és nem is a politikai beállítódás, hiszen a stabil demokráciákban élő értelmiségiek túlnyomó többsége is így vélekedik.
A szerző izgalmas és megdöbbentő részletességgel tárja elénk azokat a folyamatokat, amelyek következményeképpen korunk a lehető legpesszimistábban viszonyul a jövőnkhöz. Ilyen többek között az a mindannyiunk által jól ismert jelenség, amely gyorsan és könnyen okoz függőséget, torzul tőle a veszélyérzet, illetve szorongást, tanult tehetetlenséget és az együttérzés hiányát váltja ki. Ez azonban nem egy új drog hatásának a leírása, hanem a túlzott hírfogyasztásé, amelyről ma már bizonyított, hogy az egyénben jellemzően „a világ ellenem van” szindrómát okoz.
Azon túl tehát, hogy érdemesebb könyveket olvasni, mint híreket, az Emberiség tudományos alapossággal helyezi új kontextusba a sztereotípiáinkat. Hitünktől, tudásunktól és származásunktól függetlenül ugyanis az alapértékeink közösek, és ezekért képesek vagyunk tenni is. Ha nem is mindenki, ha nem is mindig, de bizony jobbak vagyunk, mint gondoljuk. Ha kételkednek benne, olvassák el a könyvet.
