John Keane: A demokrácia legrövidebb története | Daniss Győző kritikája
A diagnózis keserű: politikai jelenünkből mintha elszivárgott volna a demokráciába vetett bizalom. Ezért is tartotta fontosnak John Keane, hogy a lehető legrövidebb úton kalauzolja végig olvasóját a berendezkedés több ezer éves történetén. A mezopotámiai népgyűlésektől a demokrácia legújabb kori válságáig. Hátha felébred bennünk a régi csodálat.
Az ausztrál szerző könyvében a bevezető elé illesztett kronológia legelső eleme: „Kr. e. 2500 – az első népgyűlések Szíria-Mezopotámiában”, az utolsó pedig: „2020 – a svéd V-Dem Institute jelentést tesz közzé a demokrácia globális támogatottságának számottevő csökkenéséről”. A két időpont közötti roppant időtartamot vizsgáló John Keane a bevezetésben azt fejtegeti, miképpen fajulhatott el úgy a „világmenetelés”, hogy míg néhány évtizede a földlakók zöme a demokráciát a lehető legjobb létezési módnak tartotta, ma e formáció az elmélet szférájában és a gyakorlatban is gyengülni látszik. Sőt a helyenként tömegtámogatást szerző demagógok, diktátorok, a „nekik dolgozó” járványok, háborús események miatt a közelmúltbeli legmélyebb válságát éli át. E helyzetben a szerző hangsúlyozott célja: csodálatot ébreszteni a demokratikus berendezkedés iránt. Mégpedig azért, mert „a demokrácia az emberiség leghatékonyabb eszköze arra, hogy elejét vegye a hatalommal történő aljas visszaéléseknek”.
A magyarul néhány hete megjelent kötet első harmadában a részvételi demokrácia korának nevezett bő kétezer évet idézi fel a szerző. Bemutatja, hogy a demokrácia kifejezéssel jelölt, jellemzett közösségi életvitel sokak hiedelmével ellentétben nem a klasszikus Athén „találmánya” volt. Kisebb-nagyobb embercsoportok már jóval korábban közvetlenül döntöttek fontosnak tartott kérdésekben, részvételükkel érvényesítették, vagy legalábbis szándékoztak érvényesíteni az együtt élők többségének érdekeit, akaratát.
Athén demokráciája inkább – a maga tapasztalatain kívül – az addig ismert előzmények valamiféle összegzése, „csúcsra járása” volt.
De nem hangoztathatta, érvényesíthette mindenki az elképzeléseit, a nők, a rabszolgák nem szólhattak bele a különben rendszeresen megtartott népgyűlések döntéseibe. És ott is voltak egyre nagyobb hatalomra, gazdagságra ácsingózó polgárok, akik nemcsak a maguk tehetségével, erőkifejtésével, hanem kisebb-nagyobb részközösségek ilyen-olyan eszközökkel való maguk mellé állításával próbáltak célhoz érni. A megmaradó demokratikus polgárhányad nem mindig tudta őket megfosztani hatalmuktól, túlhatalmuktól, így Athént vagy más városállamot sem tudta mindig megszabadítani zsarnokától.
A kötet középső fejezete az időszámításunk kezdete utáni első évezred derekától a második világháború befejeztéig tartó kort tárgyalja. Azt az időszakot, amelyikben már nem a közel-keleti és a délkelet-európai térség részvételi típusú demokráciája, hanem az észak- és nyugat-európai, valamint amerikai képviseleti, a döntést választott személyek együttesére bízó berendezkedés lett „a” demokrácia új bölcsője, legbarátságosabbnak bizonyuló otthona. A nem kevés feszültségtől, ellentmondástól megterhelt előzményeket követő új formáció szárba szökkenésének útját követve Keane szól IX. Alfonz 1188-ban Leónban nemesekből, főpapokból, gazdag polgárokból összeseregeltetett „parlamentjéről”, a sok-sok országban megjelent különféle alkotmánypróbálkozásokról, az 1215-ös angol Magna Chartáról, a hatalomellenőrzés szükségességének fölvetéséről (hozzátesszük: mindezekhez kapcsolódóan akár a mi 1222-es Aranybullánkat is megemlíthette volna).
Beszél a különféle pártok és egyéb „civil” szerveződésekről, a sajtó megjelenéséről, közben a folyamatos tömegbefolyásolásról, közösséghergelésről – szinte valamennyi olyan közéleti jelenségről, amelyiknek ma is találni párját.
A mindezek közbeni sok-sok ellentmondásnak, elvbicsaklásnak az egyik legjellemzőbb példájaként említi a szerző, hogy míg a 18-19. század fordulójának jeles amerikai politikusa (egy ideig az államok elnöke), Thomas Jefferson a legfontosabb döntések meghozatalát a „népre” bízta volna ugyanoly módon, ahogyan a polgárok választott képviselőik révén érvényesíthetik az akaratukat, azt azonban lehetetlennek tartotta, hogy a fekete bőrűeknek (akik a rabszolgák zömét alkották) ugyanolyan jogaik legyenek, mint fehér bőrű kortársaiknak.
Eközben létrejöttek és eredményesen működhettek különféle közösségszolgáló demokratikus intézmények – ám felléptek és sok helyütt hatalomra is jutottak a demokrácia ellenzői is. Olyannyira, hogy az 1920–1930-as évek megannyi irtóztató történése miatt Keane 1941-re már tucatnyinál kevesebbre taksálta a világ választási demokráciáinak számát (sajnálatos, hogy ezeket nem nevezte meg).
A jeles munka befejező, az ellenőrző demokráciát körüljáró harmada az ENSZ alapokmányának 1945-beli megszületésétől a koronavírus dúlásáig tartó évtizedek demokráciasorsát mutatja be. Keane idézi a Freedom House amerikai kutatóintézetnek az 1999-es világhelyzetet bemutató adatát: akkor 192 ország közül 119-et mondhattak – legalábbis elvben – választói vagy képviseleti demokráciának. A fejezet egésze rajzolta kép azonban korántsem ilyen reményt keltő. Mert igaz ugyan, hogy a világ jó néhány fertályán létrejöttek új demokrácia-jellemzők, de senki sem tagadhatja, hogy az ellenerőknek, autokratikus szervezeteknek, néha diktátoroknak helyenként és esetenként számottevő tömegtámogatásuk van, és megszerzik a főhatalmat.
Mindezen történéseket látva, tudva a demokrácia/demokráciák dolgával törődők alighanem egyetértenek két jeles, Keane által idézett gondolkodóval. A kevéssé ismert ókori Démokritosszal, aki szerint, ha a demokrácia működik, akkor minden működik, ha azonban a demokrácia elbukik, akkor minden odavész. A sokaktól sokszor citált Churchill pedig úgy látta, hogy a demokrácia nagyon rossz ugyan, de sokkal jobb mindannál, amit az emberiség ez idáig valaha is kipróbált.
A kötetben Magyarország négyszer villan fel egy-egy mondat vagy kép erejéig: a negatív demokráciaindexű országok felsorolásakor, a felülről lefelé szerveződő zsarnoki rendszerek egyik példájaként, a hatalommegosztó demokráciából a zsarnokságba való nagyon gyors átmenet – szintén csak egyik – mintájául, illetve egy Vlagyimir Putyint és Orbán Viktort mutató fotón („kis zsarnok, nagy zsarnok” aláírással).
A Bartók Imre fordította könyvet más fotók is gazdagítják, és megbízhatóan segíti az olvasást a részletes név- és tárgymutató. A kötet pró és kontra adatait, érveit, elemzéseit elolvasva arra (is) gondolhatunk, hogy ötezer évnyi „demokráciatanulás” után lesz még kor, amikor a közösség bölcsen meghozott és megvalósított szabályrendszere lehetővé teszi minden újszülöttnek – és ebben mindegyikük kap is majd segítséget – a halálig tartó tisztességes boldogulást. És a félelem nélküli létezést.
JOHN KEANE korábbi művei: A civil társadalom; Média és demokrácia.
