Kun Árpád: Takarító férfi | Balogh Ernő kritikája
Kun Árpád 2006 óta él Norvégiában családjával, ez adja a kimeríthetetlen nyersanyagot a naplószerű vallomásként is olvasható regényeihez. A Takarító férfi a korábbi két regény ismerős világát viszi tovább: a boldog Északon élő kivándorló a norvég mindennapokban próbál boldogulni idegen és ismerős világokban. Az álmok és a valóság közti senki földjén.
Magvető, 367 oldal, 4499 Ft
„Ha sötétben, ha napsütésben, az utam mindig a konyhapulthoz vezetett, ahol mintha lassú, sajátos ritmusú táncba kezdtem volna a hűtőszekrény, a kenyeres és evőeszközös fiók, a poharas és tányéros polcok közötti területen. Elővettem a felvágottakat, szalámit, a tubusos kaviárt, a csicseriborsós és padlizsános krémet, a friss zöldséget, gyümölcsöt, a tejes, joghurtos és narancsleves kartondobozt, a felszeletelt kenyér zacskóját. A kezem ügyébe húztam a pulton a vajtartót, a sajtharangot, lecsavartam a befőttesüveg tetejét, amiben a müzli volt” – és így tovább egy hosszú bekezdésen át. A regény narrátora, az ekkor még csak háromgyerekes apa reggelit készít a családnak, ami számára – a leírás is ezt hangsúlyozza – a napi rutin lényeges részét képezi. Tipológiai szempontból ugyanis Kun Árpád új könyve, a Takarító férfi jórészt a családregények nagy hagyományú műfajába tartozik, amelynek jelentőségét maradandó értékű és sikerű alkotások sora reprezentálhatja.
A mű tehát egy látszólag átlagos família életének eseménykrónikáját tárja elénk, jól ismert örömök és bánatok sorjáznak, a mindennapok ismétlődéseit ünnepi alkalmak szakítják meg, olykor pedig tragikus fejlemények borítják föl a szokásos menetrendet. Tévedne azonban, aki azt gondolná, hogy itt csupán szokványos epizódok fordulnak elő, mivel ezzel a famíliával azért épp elég rendkívüli dolog is történik. Méghozzá sorozatban.
Például igencsak eltér az átlagostól az, hogy a regénybeli család Norvégiában él, méghozzá vidéken, ennek is a legkevésbé urbanizált régiójában.
Olyan helyen, amit a mi fogalmainkkal valamiféle emeltebb szintű tanyaközpontnak tekinthetünk. Zord világ ez. Meredek hegyek, fjordok, gyakori földmozgások, barátságtalan klíma, itt még az idő is „gleccserfolyóként” árad – ám részben épp e természeti kihívások teszik vonzóvá ezt a tájat vállalkozó szellemű hőseink számára. Hegyoldalban lévő házuk fekvését jól szemlélteti egy visszatérő epizód: ha kocsijukkal beállnak az oldalt lévő parkolóba, egyszerűbb bemászniuk a konyhaablakon, mint lecsúszkálni – végtagtörést kockáztatva – a főbejárathoz.
Zord világ ez
Hasonló az emberi környezet is. A legelcsépeltebb sztereotípia szerint a skandinávok hűvösek, távolságtartóak. Nos, ez a közhely esetünkben is igaznak bizonyul, méghozzá hatványozottan. A regénybeli norvégok barátságtalanok, zárkózottak, bizalmatlanok. Egy interjúban a szerző – számunkra is fontos adalékként – megjegyzi, hogy e műbeli „condition humaine” koránt sem fiktív, s amikor később, már egy új helyen a norvég ismerőseiknek felidézték ennek a vad régiónak az emberi jellemzőit, ők maguk is elcsodálkoztak.
Az elkényeztetett magyar olvasónak a lélegzete is eláll az egyik helyi sajátosságtól: „A kislányok óvodája távol volt az erdőben. Egy vadon széli parkolóig kellett elhajtani, ahonnan sziklás földút vitt tovább. A mohos, öreg nyírfák alatt kézen fogva sétáltunk egy bekerített tisztásig. Itt játszottak az óvodások egész álló nap esőben, latyakban, később hóban, fagyban. (…) Nem volt az a locspocs, az a havas eső, ami miatt benn tartották volna a gyerekeket.”
Egy ilyen utaztató regényben épp a colour locale fontossága miatt nem tartjuk igazán jó ötletnek, hogy a szerző lefordítja a norvég helyneveket, az újságcímeket (Dagályfalva, Kakashalom, Nyugtalan Zug, Viking Tülök).
Ez ugyanis – akarva-akaratlan – valami bizarr, groteszk jelentésárnyalatot ad nekik. (S tényleg csak a pontosság kedvéért jelezzük: a vergiliusi vagy Kazinczy-féle „Árkádiában éltem én is” latin eredetijéből – Et in Arcadia ego – a könyvben véletlenül kimaradt az in.)
Könnyebb az ablakon át bemászni
Az elbeszélő a központban lévő idősgondozó-elmeszociális otthonban dolgozik, ő a címben jelzett „takarító férfi”. Foglalkozásából eredően belelát e zárt közösség mélyrétegeibe, mentális drámáiba, és a tapasztaltakhoz folyvást kettősen viszonyul: empatikusan és intellektuálisan. A narrátor ugyanis magasan kvalifikált értelmiségi, aki masszívan ragaszkodik megalapozott irodalmi terveihez: emberpróbáló munkája mellett folyamatosan írja a regényét, emiatt rendszeresen hajnalban kel, napközben így kialvatlanság gyötri, aminek mindenféle – olykor csaknem végzetes – következményei vannak. Az elbeszélés gazdagítása szempontjából persze, igen termékeny a gyakori köztes, az ébrenlét és az álom határán mozgó állapot, amelynek látomásai mintegy kiegészítik vagy ellenpontozzák a cselekmény fordulatait. Károlyi Csabának adott interjújában az író nagy hangsúllyal említi, hogy mentalitásában mekkora szerepe van a kívülállás attitűdjének. A regény narrátorának magatartását ugyanez vezérli.
A főhős bölcsészmentalitásának jellegzetes vonása, hogy a körzetbeli idős emberek házában takarítva mire figyel föl: „A könyvtelenség megdöbbentett. Miért nincs nyoma a könyvnek a kakashalmi jólét túlburjánzó tárgyi világában? Eleinte azt hittem, hogy háromszázötven kilométeres körzetben (ennyire volt Bergen, ahol a legközelebbi bölcsészkart sejtettem) az egyedüli vagyok, aki olvasta például Marcel Proustot vagy Rainer Maria Rilkét.” Ez roppant beszédes észrevétel, mivel pontosan jelzi: ez a norvég régió, noha elég civilizált, ám egyszersmind kevésbé kulturált. „Képzeletszegény lutheránus világ ez”, nyilatkozza a szerző az előbb idézett beszélgetésben.
Álom és fantázia között (FOTÓK: Dreamstime.com)
Roppant tanulságos, hogy e rideg (s mint megtudtuk, nem éppen irodalombarát) közösség, minden mogorva zártsága ellenére, mégiscsak mennyire befogadó. Ez az isten háta mögött szerveződő lokális társadalom kifejezetten multikulturális jellegű: a norvég többség mellett van itt – főhőseink révén a magyar mellett – dán, holland, lengyel, angol, szomáliai, etióp, haiti származású. A tősgyökeres helybéliek, úgy tűnik, jól megvannak az újonnan érkezettekkel. De legalábbis egykedvű türelemmel fogadják a jelenlétüket, a bevándorlók-menekültek pedig igyekeznek beilleszkedni, otthonra lelni. Nem árt kiemelni: a regény ezt a növekvő etnikai sokszínűséget feltétlen értékként jeleníti meg.
A műbeli – szintén hangsúlyosan toleráns, előítéletektől mentes, befogadó – család is elboldogul e kelet-norvégiai, enyhén szólva is vadregényes vidéken.
Igaz, az emigrálás, mint rendesen, a korábbi társadalmi státusz csökkenésével jár (a regény címe joggal emeli ki ezt a szociológiai törvényszerűséget), de a főhőst ez nem igazán zavarja: „megengedhetem magamnak, hogy társadalmi értelemben sikertelen legyek”, közli velünk az elbeszélő. A veszteségért azonban előbb-utóbb kárpótol az új élmények sokasága, az összetartozás elementáris öröme, az idegenbeli helytállás – e vérbeli self made man-teljesítmény – hasonlíthatatlan öntudata. S idővel a pozícióvesztés mértéke is egyre jelentéktelenebbé válik.
Kun Árpád (FOTÓ: Népszava)
Persze a kinti lét igazi előnye akkor válik egészen nyilvánvalóvá, amikor a családnak mindenféle hivatalos ügyek elintézése végett rövid időre haza kell utaznia. A norvég és az itthoni bürokrácia közötti stíluskülönbségek nem is lehetnének lesújtóbbak, kedvszegőbbek: a magyar illetékesek rendre lelketlenek, közönyösek és arrogánsak, eszük ágában sincs segíteni, egymásra mutogatnak – egyszerűen elviselhetetlenek. Hozzájuk képest bizony a legzordabb északiak is roppant vonzóknak tűnnek. Így teljesen érthető a szereplőink pánikreakciója: innen – szinte bármi áron – azonnal menekülni kell.
A regény jól érzékelhetően önéletrajzi elemek egész sorát rejti, a narrátor részben egyértelműen a szerző hasonmása, a történet elbeszélésmódjának közvetlensége miatt a mű akár naplószerű vallomásként vagy a helyi színek gazdagsága folytán intellektuális-fiktív útleírásként is olvasható. Kun Árpád szövege azonban a legáltalánosabb szinten mindenekelőtt arra a nyugtalanító, mert távolról sem oly magától értetődő kérdésre keresi a választ, hogy hol is vagyunk otthon. S a maga módján ezt meg is válaszolja. A regény szerint tehát ott, ahol a növekvő család bonyolult mikrokozmosza minél zavartalanabbul kiteljesedhet, ahol – ennek lényegi feltételeként – a tágabb közösséget civilizált viszonyok, a szabadság normái uralják. Az írótól pedig, éljen bárhol, soha el nem vehető a szellemi haza, az anyanyelv univerzuma.
