Molnár Ferenc: Egyetlenegy asszony | Falusi Dóra ajánlója
A címben is olvasható kijelentést Ady írta le 1910-ben Molnár Ferencről a Nyugat hasábjain. Tíz évvel korábban, az Egyetlenegy asszony című regény első közlése kapcsán a Budapesti Napló csak ennyit jegyzett meg bevezetőként: „Az írójáról nincs mondanivalónk, Molnár Ferenc nem szorul dicséretre.”
A siker már valóban korán megmutatkozott, és Molnár Ferenc egész életében töretlen maradt. Az 1906-ban még folytatásokban, majd 1907-ben önálló könyvként is megjelenő A Pál utcai fiúk máig több ország (például Olaszország) általános iskoláiban kötelező olvasmány. (Nemecsek Ernő karakterét megihlető barátjának történetéről a Mi, magyarok a századelőn című könyvben olvashatnak hosszabban.) 1908-tól pedig már Európa nagyvárosaiban játsszák a színpadi műveit: Bécs, Berlin, Olaszország, de a neve már felbukkan az Egyesült Államok plakátjain is: a harmincas évek végéig 29 színházi bemutatója volt, és 17 film készült a kontinensen a darabjaiból. Színházaink repertoárjában a mai napig szinte minden évadban találunk egy-két Molnár darabot. Nem véletlenül. A karakterei időtleneknek bizonyultak, dacoltak a társadalmi és a politikai berendezkedés mindenféle változásával. De nem pusztán a kikapcsolódás végett élvezzük ma is többek között A hattyút vagy a Liliomot.
A műveire jellemző könnyed irónia és sziporkázó humor még a két világháború közötti legborúsabb gondolkodókat is visszacsábította a színház nézőterére. Ugyancsak Ady szavaival: „Szerencséjével nem játszik haragszomrádot, szereti a jó, nyomorúságtalan, pénzes életet, de egy új Goethe példájával szeretne szolgálni a világnak. Minden megkapott sikert és minden el nem árult hitvallást szeretne összeházasítani, pénzzel, tapssal együtt-tartani a legkényesebb elismerést, s talán-talán a kinevetett irodalomtörténetét…”
Az Athenaeum kiadó most indult Molnár Ferenc-sorozata a szerző még kiadatlan vagy kevésbé ismert műveit mutatja be. Publikálásukat több éves hazai és tengerentúli levéltári-könyvtári gyűjtőmunka előzte meg Kovács Attila Zoltán irodalomtörténész, a sorozat szerkesztőjének jelentős segítségével (a szerkesztővel itt olvashatnak interjút.). Az elsőként megjelent kötet három kisregényt tartalmaz.
A címadó Egyetlenegy asszony valamikor a századfordulón játszódik egy bányászfaluban, ahová a huszonhat éves, frissen és nem minden botránytól mentesen elvált úrinő, Éva menekül le Pestről. Elszökött, és most önkéntes száműzetésbe vonul. A helyi hivatalnokok köre, a kicsiny és zárkózott társaság „krémje” mind férfiakból áll, akik kimérten, ám titokban nagyon is izgatottan várják az érkezését. Éles ellentétben az ott élők egyikének feleségével, akin kívül más asszony nem is jelenik meg a kisregényben. Az ő részéről egy „cukros ecet ízű mosolygás” volt csupán a köszöntés, nem véletlenül. Éva már a jötte előtt, a puszta létezésével is felkavarja a lelkek állóvizét, pláne a zenés vacsorafogadásai alkalmával, amikor is megtestesít mindent, amit egy ilyen eldugott településen Pestről és a pesti asszonyról általában gondolhatnak. Olyan, mint egy fénycsóva az éjszakában, akinek ablaka a falubeliek számára hirtelen „a világ közepe” lesz. Senki sem tud közömbösnek maradni vele szemben: hatására a maga nyomora elől mindenki a reménytelen szerelembe menekül. Útját drámák, sztrájk és halál övezi. Miközben Éva már életének következő állomását tervezi, egy egész világ dől romba körülötte.
A másik két kisregény, a Jour-fixe kisasszony és Az utolsó ház is jellegzetes Molnár-szöveg. Kritizálja az úri világot, a fejlődésben elmaradt Magyarországot. Leleplezi a polgárság és az arisztokrácia társadalmi hazugságait, miközben helyzetkomikumokkal is képes érzékeltetni a kisemberek nyomorúságát. Pontosan látja, hogy mennyire vízfejű – volt? – az erősen vidékies ország: pestinek lenni külön minőséget jelent(ett). Az európai nagyvárosokban járatos és tanult írónak volt alkalma és szeme, hogy észrevegye a különbségeket. Bár eredetileg jogásznak tanult, volt haditudósító és újságíró is, végül színházi íróként teljesedett ki. A Monarchia összeomlását követően, a liberális Magyarország megszűnésével a húszas évektől kezdve már állandó szobát tartott fenn magának a budapesti Hungária Szállodában, a bécsi Imperialban, a cannes-i Carltonban, a berlini Edenben és a velencei Danieliben.
Nemzetközi karriert befutni magyar szépíróként ma sem egyszerű. Molnár Ferencnek ez már igen korán megadatott, de mivel zsidó családból származott, a fasizmus elől a népszerűsége sem mentette volna meg. Túlélésének ára végül az emigráció lett. Feleségével még idejében lépett, és a nemzetiszocializmus elől 1939-ben New Yorkba menekült, itt is hunyt el 1952-ben. Darabjait a negyvenes évektől kezdve Budapest helyett már a Broadway-n játszották rendszeresen. Munkásságát azonban mindez nem hagyta érintetlenül.
Magát csak így jellemezte: „tűrhetetlenül magyar nemzeti jellegű szerző”.
A jelen kötettel elindult sorozat fontos és hiánypótló. Szomorú, de jól mutatja, hogy még mindig nem ismerjük eléggé Molnár Ferencet, a száz éve világhírű írónkat. Ugyanakkor örülhetünk is, hiszen még mindig van mit felfedezni benne, miközben élvezhetjük humorát, éleslátását. Reméljük hamarosan a színházban is.
