Boros Géza: Minden más városnál városabb | Torma Tamás ajánlója
Egyszerre könnyű és nehéz Velencéről könyvet írni. Könnyű, mert mindenkinek van valamilyen élménye a várossal kapcsolatban, de nehéz, mert nagy elődök sora mutatta már be töviről hegyire. Boros Géza művészettörténész viszont egyszerre utazott a múltba és a jelenben, hogy olyan célpontokat és történeteket fedezzen fel, amelyeket az ínyencturisták fognak igazán értékelni. Meg a város örök rajongói.
„Velence a világ közepe. (…) Velence a közelség városa. A legemberszabásúbb város. Itt csődöt mond a nyugati kultúra fausti végtelenbe-törése, Velence nem «fejlődhet», nem lehet nagyobb, mint amekkora, mert a rendelkezésére álló szárazföld minden izinkjét ősidőktől fogva betöltötte már. (…) Minden közel van és ami messze van, az is odajön tapintható közelbe: a nagy hajók ott állnak meg az utcák közt, házhoz jön az óceán. Ezért talán, hogy minden más városnál városabb, teltebb, otthonabb.”
Szerb Antal írta ezeket a hozsannázó sorokat A harmadik torony című útinaplójában, és annyit rögtön megállapíthatunk, hogy még akkor is igaza van, ha nincs. Velence városként megkerülhetetlen, kikerülhetetlen, ide mindenkit élmények, kalandok vagy csalódások kötnek – tehát remek könyvtéma. Egyben persze nehéz könyvtéma is, hiszen már nagy elődök sora mondta el sokféleképpen, hogy miért is ilyen fontos a város, továbbá a népszerűsége miatt még nehezebb elegyensúlyozni a romantika, a közhelyek, a giccs és/vagy a fanyalgás homokzátonyai között.
Boros Géza művészettörténész szerencsére megtehette, hogy ne csak egynyári utazó legyen a városban. A Velencei Biennálé Iroda vezetőjeként évente többször (mintegy harminc éve) kiutazik a tőlünk hétszáz kilométerre fekvő Velencébe – és nemcsak a világ legmenőbb kortárs képzőművészeti eseményének a megnyitójára. Hiszen a kiállításokat itt is hosszú, előkészítő felvezetés, majd a sokkal csendesebb levezetés övezi. Egy interjúban ezt mondta erről: „Annak, aki először jár Velencében, olyasmi élmény lehet a várossal való találkozás, mint egy ültő helyben elfogyasztani egy doboz konyakos bonbont. Tömény és szirupos. Azonban, ha mértékkel adagoljuk, akkor ráérzünk az igazi ízére és a hatása is hosszan tart.”
A látogató alapélménye tényleg a határtalan sokszínűség, amit ebben a bőségben szinte lehetetlen befogadni. Velencében képtelenség mindent megnézni, hiszen a különböző helyek és kiállítások közötti, melletti, utáni sétákhoz szorosan hozzátartozik maga a város, amely egyszerre veszi körül különleges díszletként és tágabb értelmezési tartományként. A város titka ez a kettősség: miközben lépten-nyomon az 1500 éves múlt emlékeibe botlunk, az abszolút jelen, ráadásként a biennálés kortárs művészet is jelen van.
A könyv rögtön egy 1990-es Fortepan-fotóval illusztrálja ezt: a lengyel Tadeusz Kantor kiállítását hirdető kortárs molinó alatt, az épület sarkán egy különös cégér látható, a szájában piros-kék üvegesernyőket tartó sárkány szobra. Itt volt ugyanis a Marfirio család híres boltja, ahol több mint száz éven keresztül bőrárukat és esernyőket lehetett vásárolni. A biennálé ma is trendi. Az elsőt 126 éve, a világkiállítások mintájára rendezték meg az akkor divatos, nemzeti pavilonos rendszerben – egyik helyszíne a fősziget keleti csücskében, a Giardini parkban kapott helyet. Mindez mára óriásfesztivállá nőtte ki magát, és nem nehéz észrevenni a tudatos építkezést sem: a nemzeti pavilonok kiállításai mellé fokozatosan felépült a mind jelentősebb központi kiállítás is, amit az Arsenaléba válogat össze az évente felkért főkurátor.
De most látszik csak igazán, hogy Velence még trendibb. Mert a városba utazni olyan, mint az a szerelem, amelyik lassan, talán nehézkesen indul, aztán egyszer csak jön a beszippantó tölcséreffektus és máris a város rabjaivá válunk. Én például először egy hosszú, nyugat-európai körutazás utolsó állomásaként érkeztem a városba. Annyira emlékszem, hogy a csodákkal és a kultúrával már jóllakva és fáradtan csak a leülésre alkalmas lépcsőket kerestük.
Aztán jöttek a biennálékra való kiutazások és a szaporodó apróságok miatti szerelem. Hogy le lehet ülni azzal a templommal szemben, ahol Vivaldi lelkész volt, hogy zenélhessen. Hogy a Biennále egyre fontosabb helyszíne az egykori hajógyár, az Arsenale épülete, ahová bensőséges sikátorokon át vezet az út a nemzeti pavilonok Giardini parkjából. A látogató alapélménye a nap végén valami fáradtsággal vegyes zsibbadtság, hogy „ma is annyit láttam, hogy nem láttam semmit”. Amire csak néhány behűtött aperol spritz vagy egy remek vacsora lehet orvosság.
Boros Géza azonban birtokában van a részleteknek és a finom apróságoknak. És Velencét pont ezek az apró titkok és részletek teszik egyedülállóvá.
Miközben persze ott vannak a mindannyiunk retinájára beleégett képi toposzok, amelyeket egyszerűen nem lehet kihagyni. És a művészettörténész könyve is hasonlóan egyedi, ráadásul nemcsak a tartalma, hanem a különleges könyvtest miatt is. Egyedi kiadás, mivel a Ludwig Múzeum jelentette meg, az intézmény blogján elérhető korábbi, velencei posztok alapján. (Állítólag a koronavírus járványnak köszönhető, hogy mindez könyvvé állt össze…)
De egyedi a fűzése, a szaga és csomagolása is (a mellékletben egy hosszú és keskeny panorámaképet kapunk 1885-ből). És persze a tartalom, amely régi (többek között Fortepan) képekből, illetve a szerző kép- illetve emlékgyűjteményéből, szövegeiből áll össze. A képanyag számtalan forrásból származik: régi sztereófényképek, talált privátfotók, neves olaszok – Velence nagy fotográfusai, a 19. századi Carlo Naya vagy az ötvenes, hatvanas évekből Paolo Monti – művei keverednek a mai, mobillal készült fényképekkel. Ezeknek így együtt igen megkapó a bája.
A szöveg nem nyomja agyon a könyvet, a szerző nem is akarja „megmagyarázni” Velencét, a kimeríthetetlenség érzetét éppen a különleges képekhez fűzött szövegek érzékeltetik legjobban. Például az első világháborúban védőtetőt ácsoltak a híres zsoldosvezér, Colleoni lovas szobra fölé/köré; a velencei házak tetején lévő jellegzetes építmények, az altanák pedig légvédelmi lőgyakorlatok helyszínei lettek.
Vagy nézzük a borítót! Elegáns úriember áll a Szent Márk tér közepén, természetesen galamboktól körülvéve. A puhakalapos úr Maróti Géza, a Biennále Magyar Pavilonjának tervezője 1908-ból.
A mindig snájdig européer, az olaszok által professoreként körülrajongott, a harmincas évei elején járó építész, szobrász, iparművész ekkor volt pályája csúcsán.
A milánói világkiállítás magyar pavilonjának sikere nyomán kérték fel a mexikóvárosi Palasio de Bellas Artes (jobb híján nevezzük a Szépművészetek Házának, ami az Operát és Nemzeti Színházat is magában foglalja) külső és építészeti munkáira. És ami ezúttal a leglényegesebb: ő tervezte az ekkor épült Magyar Pavilont – amit Velence legillusztrisabb szecessziós épületének is nevezhetünk. A világutazó Maróti is nagy imádója volt Velencének, emlékirataiban külön fejezetet szánt a „világ eme legszebb városának”.
Maróti Géza velencei fotója nem a Fortepan gyűjteményéből származik, hanem múzeumi darab. A Fortepan gyűjteményében ellenben egy páratlan kollekciót is találunk Schoch Frigyes (1856–1924) századfordulón készített fotójából. Schoch tőzsdespekuláns és a kor tipikus nagymenője volt, gazdag budapesti építési vállalkozó, akinek kedvtelése volt a fotózás: bejárta és végigfényképezte fél Európát.
Schoch Frigyes kollekciójában sok kép található a családról, az utazásokról és persze Velencéről is. Például rögtön egy sztereófelvétel az 1909-ben épült Magyar Pavilonról. Természetesen ez is benne van a könyvben, de mindig az a figyelemreméltó, hogy a szerző figyelme sosem a szokásos irányba kanyarodik el. Itt is, pontosabban itt sem: az apa fényképén az ifjú Schoch fiú hanyagul elegáns öltözéke és laza beállása tűnik fel neki. És ezzel a kép is hirtelen mai lesz, a velencei forróságban, a Magyar Pavilon árnyas fái közt szinte érezhetjük a sok gyaloglástól elgyötört, fájós lábunk sajgását. (A szerző blogos nyomozása közben az is kiderült, hogy a Szent Márk tér híres templomtornya 1902-ben összeomlott, és törmelékheggyel borította el a Szent Márk teret. A romok egy részét aztán a Giardini parkba szállították, és ebből született az a dombszerű rész, ahol ma a biennále német pavilonja áll.)
Boros Géza könyve efféle „rímekkel” van tele, egy csomó nevezetességről nem is esik szó, miközben olyan velencei apróságoknak szentel figyelmet, mint a város utcatáblái, hídjai, legrégibb papírboltja, az oroszlán vagy a tengerben álló, de felrobbantott szobor különös története. Az ínyencturisták is az ehhez hasonló, fülbe súgott tippek vagy intim szájpropaganda után indulnak neki egy-egy újabb rejtett velencei titok felfedezésének.
A könyv egyébként a Ludwig Múzeum blogjára írt A 10 legjobb Velence-fotó a Fortepanon bejegyzéssel indul, majd jön egy másik válogatás a velencei sztereófotókról. Ennek előzménye szintén a Fortepan, azzal a bizonyos sztereóképpel a biennále Magyar Pavilonjáról. Ezután kezdett nyomozni Boros a kép története után – majd az ő esetében is jött az a bizonyos tölcséreffektus, és beszippantotta a téma. A karantén hónapjai alatt pedig elkészült ez a speciális térkép Velencéről sok-sok szubjektív célponttal és felfedezéssel. De épp ebből születhetett meg ez a megragadó és inspiratív városóda.
BOROS GÉZA korábbi művei: Szoborpark; Emlék / Mű; Emlékművek ’56-nak.
