Lize Spit: Olvad | Ács Ferenc ajánlója
Egy kis falu Belgiumban az autópálya mentén, egy csomagtartóban olvadó jégtömb, és egy sorsfordító nyár. De vajon mi történhetett a lassan nővé cseperedő Evával, hogy kilenc évig a szülei felé sem nézett? Hollandiában és Belgiumban egyből nagy siker lett a fiatal írónő első regénye, amelyet számos nyelvre lefordítottak és tavaly film is készült belőle.
Csodálom azokat az írókat, akik egyből nagyregénnyel kezdik a pályájukat. Semmi rákészülődés, semmi tétovaság, hanem egyből a mély víz. Persze az 1988-ban született belga Liza Spit is rövidebb történetekkel keltett előbb némi feltűnést, de a 2016-ban megjelent Olvad című regényével már egyenesen berúgta az ajtót. A könyv még a kiadás évében bestseller lett Hollandiában és Belgiumban a maga 160 ezer eladott példányával. Ebből szinte magától értetődően következett, hogy egyre több nyelvre fordították le, ráadásul a korábban inkább színésznőként ismert Veerle Baetens első rendezése gyanánt tavaly filmet is forgatott belőle. (Egyelőre még nem mutatták be, így a magyar forgalmazásról sincs semmilyen információ.)
Ki ne álmodna ilyen debütálásról? És az Olvad meg is érdemli a figyelmet. Spit fesztelenül, lazán és színesen mesél, miközben már az első oldalaktól képes meghökkenteni az olvasóját. Két szálon indul el a történet: az elsőben a Brüsszelben élő fiatal, huszonéves Eva meghívót kap egy eseményre, amelyen gyerekkori barátjának (Pim) bátyjára emlékeznek, aki most lenne harmincéves. Bár nem nagyon fűlik hozzá a foga, az egyedül élő Eva mégis úgy dönt, hogy eleget tesz az invitálásnak, és kilenc év után hazalátogat szülőfalujába, az autópálya mellett fekvő „koszfészekbe”, Bovenmeerbe. Ahol „mindenből legfeljebb egy vagy éppen nulla volt: egy kisbolt, egy fodrászat, egy pékség, egy hentesüzlet, nulla kerékpárszerelő, egy könyvtár (egy szuszra kiolvasható állománnyal), egy általános iskola”. A jelent megrajzoló szál az indulás és megérkezés egyetlen napját meséli el, és igen jól rímel a múlt nagyobb időtávú elbeszélésére.
A másik szál tizennégy évvel korábban játszódik, és a 2002-es év sorsfordító nyarát eleveníti fel, amikor a tizenegy éves Eva elindult a nővé érés útján, és tagja volt a szétszakíthatatlannak gondolt három muskétásnak, amelybe rajta kívül a „parasztfiú” Pim és a „hentesfiú” Laurens tartozott bele. Leginkább Pimék birtokán, egy tehenészetben lógnak és eszelnek ki mindenféle játékokat, amelyek olykor igencsak hajlamosak eldurvulni. A hormonok robbanásának idején vagyunk, így az életük egyre inkább a nemiség, a szex, a képzelt és valós kalandok körül kering.
Ez így első hallásra kedélyes, nosztalgikus regénynek tűnik, de messze nem az. Ahogy már mondtam, Lize már az elején képes meghökkenteni az olvasót, és nem engedi, hogy bármiféle idill bekebelezze. Eva apja a múlt szál első fejezetében például nem kevés büszkeséggel meséli el a lányának, hogy milyen gondosan kötötte meg a hurkot és helyezte el precízen a kötelet a műhely tetőgerendáján, amelyre majd felköti magát. Majd hozzáteszi: „Erről egyedül te tudsz. Anyád sem tud róla. Maradjon is köztünk”.
A már felnőtt Eva pedig induláskor egy nagy műanyag ládában lefagyasztott vizet visz magával, vagyis egy jégtömböt pakol a csomagtartóba. (Hosszú oldalakon keresztül töprengtem, hogy ez meg mire jó télvíz idején.) De épp emiatt igazán jó a regény: miközben látszólag csacsog-fecseg, valami láthatatlan súly, kibeszéletlen titok mindig lehúzza a történeteket. Ám ezen titkokat nagyon ügyesen adagolja, eleinte alig sértik fel a zavartalannak tetsző felszínt. Miközben sejtjük, hogy igencsak nyomós oka lehet annak, hogy Eva ennyi ideig nem tért haza az otthonába, és nem kereste fel a barátait.
Az olvasás élményét venném el, hacsak a leghalványabb célzást is tenném arra, hogy mi rejlik a múltbéli nyár mélyén, mi olvad ki abból a dermedtségből, ami mindmáig fogva tartja Eva életét. Higgyék el nekem, nem leányregényekre jellemző fordulatokat rejt ez a remekül felépített, igen élessé váló regény (Wekerle Szabolcs gördülékeny fordítása).
Érdemes összevetni Lize Spit művét a nagyjából hasonló alapszituációval és helyszínnel dolgozó Az este kín című regénnyel. A fiatal Marieke Lucas Rijneveld szintén első regénye egy hasonlóan kis holland faluban játszódik (itt olvashat róla bővebben), szintén a kétezres évek elején, és ugyancsak egy nagycsalád áll a középpontjában, amelyet megroppant a legnagyobb fiuk tragikus balesete. Spit világában Pim bátyjának balesete lebeg a gyerekek felett, és árnyékként követi őket mindenhová. Rijneveld szigorú protestáns családjának levegőtlen és nyomasztó légköre szinte rátelepszik az olvasóra, melyet a minden ízében kidolgozott, költői nyelv sem tompít nagyon. A tömény traumaköltészettel szemben Spit univerzuma szellősebb, humorosabb és frivolabb. Ő nem annyira a nyelvben, mint inkább a komponálásban és a fokozásban erős: egymást váltó képekkel, filmszerű jelenetekkel dolgozik, ám végül ő is ugyanúgy mellbe taszítja az olvasót. Rijneveld egyetlen, hosszan kitartott hangjával szemben ő az egész skálát bejátssza.
Az Olvad az a regény, amely bárkit meggyőz arról, hogy van értelme kortárs világirodalmi regényt olvasni, mert eleven, sokszínű és felrázó. S bár úgy tűnik, hogy kissé fagyos, valójában éget, mint a tűz.
