Christian Sepp: Zsófia Sarolta | Vér Virág Eszter ajánlója
Sisi, vagyis Erzsébet királyné szenvedélyes húga Ibsen Nórájához vagy Tolsztoj Anna Kareninájához hasonlított: szenvedélyes szerelméért és boldogságáért kész volt mindent feláldozni. Zsófia Sarolta életútja bővelkedett a valószerűtlen fordulatokban, elég ha csak a „Mesekirállyal” kötött, majd lefújt eljegyzésére gondolunk. Többek között ez is kiderül a német történész új felfedezésén is alapuló biográfiájából.
A Netflix azonos című francia sorozatának 2019-es bemutatása óta a magyar közönség előtt sem lehet ismeretlen az 1897. május 4-én a párizsi Jótékonysági Bazáron történt katasztrófa. A cinetográf okozta gyorsan terjedő tűzben – a látogatók mentése során – vesztette életét Erzsébet királyné húga, Zsófia Sarolta alençoni hercegné is, aki a szemtanúk szerint mintha nem is kívánt volna menekülni. Az áldozatokra ma a tragédia helyszínén, Albert-Désiré Guilbert tervei alapján 1903-ban emelt Vigasztaló Miasszonyunk kápolnája (Chapelle Notre-Dame-de-Consolation) emlékeztet.
A Münchenben élő történész, Christian Sepp 2014-ben kiadott első (ismeretterjesztő stílusú) kötetét Kajtár Mária értő fordításában vehetik kezükbe az érdeklődők. Tragikus életútja ezáltal – hiánypótló módon – részleteiben is ismertté válhat a magyar olvasók előtt, ahogyan erre a szerző maga utal a kötet előszavában a célkitűzéseit összegezve: „Zsófia életének méltó bemutatásához az elmúlt években megjelent két történelmi regény éppúgy nem tett hozzá érdemben, ahogy az RTL televízió kétrészes filmje sem, mert mindegyik esetben csak kiválogatták az élettörténetének egyes elemeit, hogy aztán a lehető legérdekesebb módon összeillesztve tálalhassák. Holott az élete a valóságban is épp elég drámai volt, nem szükséges művileg dramatizálni.”
A biográfia kutatástörténeti áttekintése is – magyar kutató számára szinte elképzelhetetlen – érdekességet rejt. Sepp a téma iránti érdeklődése során figyelt fel az eBay weboldalán meghirdetett autográfra, s ennek eredményeképpen vásárolta meg Zsófia lányának hagyatékából származó, árverésre kínált iratokat. Mindez talán Brigitte Hamann felfedezéséhez mérhető, aki Rudolf Erzsébetnek írt búcsúlevelét keresve bukkant rá az uralkodóné elfeledett verses hagyatékára Bernben. A kötet nóvumát a fent említett, korábban nem ismert, Lujza Viktória orléans-i hercegnő hagyatékának, valamint a Wittelsbach család egyik tagjának engedélyével kutatott, a Bajor Állami Levéltárban található Geheimes Hausarchivban (Titkos Házilevéltár) őrzött anyagok feltárása és feldolgozása jelenti.
A mottóválasztás sem véletlen. Theodor Fontane 1895-ben megjelent Effi Briest című regényéből való, de más tragikus – kiüresedett, tartalmatlannak ítélt házasságából kilépni kívánó – nőalakokat is említhetnénk a világirodalomból analógiaként. Talán a legkézenfekvőbbnek Ibsen Nórája, vagy Tolsztoj Anna Kareninája tűnne, hiszen a nők önrendelkezési jogának kivívása idején hasonlóan normasértő módon viselkedő – szenvedélyes szerelméért és boldogságáért mindent feláldozni kívánó – Zsófia Sarolta küzdelmes életútja bővelkedik valószerűtlen fordulatokban.
Életének mozzanataiból a legnagyobb érdeklődés a mindössze 259 napig tartó jegyességét övezi II. Lajos bajor királlyal. A híres nővéréért, Erzsébetért rajongó fiatal uralkodót a fizikai hasonlóság mellett közös zenei ízlésük is vonzotta Zsófiához. Wagner munkássága iránti hódolatuk során a korábbi rokoni kapcsolat elhunyt unokatestvérének (II. Miksa) fiával barátsággá mélyült. Eljegyzésük hivatalos bejelentését követően (1867. január 19.) nem sokkal mindketten más iránt kezdtek érdeklődni, amiből környezetük mindössze a jegyespár vívódását, szomorúságát, illetőleg tanácstalanságát érzékelte. Az eltérő szexuális orientáció a korszakban nem jelentett volna akadályt a házasságkötés során, az érintettek többsége az elvárások szerint más látszatot keltve, dinasztikus, financiális vagy egyéb okokból – normakövető módon – frigyre lépett.
Lajost feltehetően az uralkodói kötelességek vezérelték később megbánt és visszavont döntésében. A menyasszonya számára egy új élet lehetőségét kínálta a házasság kora egyik legvonzóbbnak tartott férfijával, akivel a barátságon túl, a közös érdeklődés is köteléket erősítő tényező lehetett. Beleegyezésében szerepet játszhatott az is, hogy az eljegyzés idején már előrehaladott korúnak számított a maga húsz évével. Csakhogy életük más fordulatot vett: vőlegényének kívánt magáról fényképfelvételt készíttetni egy héttel az eljegyzésüket követően a müncheni Hanfstaengl műteremben, ahol első látásra beleszeretett a vele figyelmesen viselkedő, fotográfus apja mellett segédkező Edgar Hanfstaenglbe.
Zsófia bizalmasai segédletével megszervezett néhány találkozót, ám a levélváltást követően a beteljesületlenségre ítélt kapcsolat véget ért.
Eközben a lovászával egyre szenvedélyesebb viszonyba bonyolódó Lajos számára is egyre kellemetlenebbé vált a létesítendő frigy, különösen azután, hogy 1867. júliusában tett párizsi látogatására magával vitte szerelmét, Richard Hornigot. Az eredetileg augusztus 25-ére tervezett esküvőt az uralkodó kérésére – az előrehaladott előkészületek ellenére – előbb októberre, majd novemberre halasztották. Lánya további megaláztatását kerülendő, Miksa döntésre szólította fel a frigyet kínosan késleltető uralkodót, amely végül a jegyesség októberi felmondásához vezetett. Zsófia nem volt tisztában Lajos főistállómestere iránt táplált érzelmeivel, így magát hibáztatta a gondolatban és levél útján elkövetett „hűtlenségével” a kialakult rendkívül zsenánt helyzetért.
A család, hogy elkerülje a további kellemetlenségeket, illetőleg megvigasztalja Zsófiát, tájékozódni kezdtek a lehetséges számba vehető férjjelöltekről, így került ismét figyelmük előterébe Ferdinánd orléans-alençoni herceg, akivel 1867 nyarán találkoztak első ízben. A família kérésére 1868 júniusában a szász udvarban teremtettek számukra kötetlenebb ismerkedési lehetőséget, számos programot tervezve, melynek eredményeként Ferdinánd látogatásának negyedik napján megkérte Zsófia kezét. Rövid jegyességet követően, szeptember 28-án kötöttek házasságot possenhofeni kastély kápolnává alakított termében.
A szemtanúk egyike szerint a „menyasszony nagyon közömbösnek tűnt. (…) Amikor igent mondott, az úgy hangzott, mintha azt mondta volna, hogy »felőlem« (…). Az esküvő után (…) kifejeztem jókívánságaimat. Úgy láttam nagyon elégedett és boldog.” Zsófia a házasság kezdetétől betegeskedett, ennek hátterében pszichoszomatikus okok sejlenek fel, állapota lánya, Lujza Viktória (1869-es), majd fia, Emánuel (1872-es) születését követően tovább súlyosbodott. Életének újabb döntő fordulatát, 1886-os diftériája következtében megkezdett gyógykezelése jelentette. Az elhúzódó felépülése során belehabarodott – a szemtanúk szerint első szerelmével fizikai hasonlóságot mutató – kezelőorvosába, Franz Joseph Sebastian Glaserbe. A férfi megismerkedésük idején még első, 1881-ben Alexandra Anasztázia von Quisttel kötött házasságában élt három közös gyermekükkel. Az elháríthatatlannak látszó akadályok ellenére Zsófia válni kívánt, hogy hozzámehessen a szerelméhez.
A normasértő módon viselkedő, a közfelfogás szerint (is) joggal megszégyenülő, saját házastársi kötelékéről „megfeledkező” Zsófiát a féltékeny férj elmebetegnek minősíttette.
Így kerülendő az „eltévelyedéséből” fakadó botrányt, amit minden erre irányuló intézkedése ellenére mindössze tompítani sikerült csak. Azáltal, hogy felesége orvos fivére, Károly Tivadar segítségével (dicstelen közreműködésével), a szexuális eltévelyedések kezelésével hírnevet szerzett idegorvos, Krafft-Ebing grazi ideggyógyintézetébe szállították 1887 júniusában. Innen fél évnyi kezelést követően térhetett vissza családja körébe, mindazonáltal önrendelkezési jogát és mozgásszabadságát csak korlátozottan nyerte vissza, később is megfigyelés alatt tartották.
Eközben az orvos ugyan valóban elvált 1887 nyarán, de nem a hercegné kedvéért, hanem felesége nyomására, aki érthető módon megelégelte férje botrányos viselkedését, majd Glaser 1888-ban ismét házasságra lépett Maria Victoria von Sutnerrel. Ezúttal is kedvező, számára társadalmi felemelkedéssel is járó frigyet kötött. E döntése, illetve nem túl „gáláns” kihátrálása felveti Zsófia iránti érzelmei őszinteségének kérdését is.
Glaser a felelőséget magáról elhárítandó Zsófiát szintén őrültnek állítja be, aki még kezelése idején is hosszú – a besúgóhálózat révén többségében férjénél landoló – levelekben biztosítja a szerelméről, még bízva szökésük lehetőségében. (E terv megvalósulása mérhetetlen károkkal járt volna, botrányok sorával kísérve, házasulandó korú gyermekei jövőjét is ellehetetlenítve.) Gyermekei házasságra lépését követően Zsófia az életét – mintegy korábban elkövetett hibáért vezekelve – a jótékonyságnak szentelte, ahogyan ezt megelőzően is a vallásban keresett menedéket, még 1880-ban belépett a dominikánusok harmadrendjébe.
A kötet egyes megoldásai szakmai szempontból esetenként vitathatók, mindazonáltal a műfaji és terjedelmi korlátok szabta adottságokból fakadó nehézségek ellenére korábban ismeretlen területekre kalauzolja el magyar olvasóit – nem csupán II. Lajos vívódásai tekintetében. Betekintést nyújt Miksa bajor herceg szerelmet kereső legkisebb lányának személyes tragédiájába, a korábban ilyen mélységekig nem feltárt családi kapcsolatrendszerbe is. Amellett, hogy a kor kettős mércéjének kirekesztő következményeivel is szembesít. Hasonló sorsra jut példának okáért Stefánia főhercegné nővére, Lujza is, aki férjét elhagyva szintén elmegyógyintézetbe, szerelme, Mattiassich-Keglevich Géza pedig börtönbe került. Az ő történetük bemutatása azonban már egy újabb elemzés tárgyát képezné.
