Hartay Csaba: Lerepül a hülye fejetek | Deczki Sarolta kritikája
Ha nagyon szeretnénk címkézni, akkor a klasszikus fejlődési- vagy nevelődési regények közé sorolhatnánk Hartay Csaba átdolgozott és újra kiadott művét. Kamaszok a nyolcvanas évek hátsó udvarából, akik ipari mennyiségben követik el a hülyeséget: lopnak a boltból, tintapatronnal robbantgatnak a lakótelepen, isznak, káromkodnak. Egyszerű történetek, de pont ilyenekről sztorizunk életünk végéig.
Ha egy szerző arra adja a fejét, hogy könnyedebb, népszerűbb műfajokat is kipróbál, akkor előbb-utóbb kénytelen lesz tudomásul venni, hogy a nagyközönség számára innen lesz ismerős a neve, sőt, sokak szerint ezek a legjobb munkái. Ahogyan az egyszeri költő mondta a szakácskönyve megjelenése után: „rossz nyelvek szerint ez a legjobb könyvem”. Amikor Hartay Csaba útjára indította a Viharsarki kattintós nevű blogot, majd Facebook-oldalt, számíthatott rá, hogy a majd’ húszezer követő nem biztos, hogy tudja, ki az a Hácsé77, és írhat majd akármilyen remekművet, az oldal népszerűségével nem versenyezhet. Az oldal naponta frissül valamilyen humoros-vicces mémmel, amit lelkesen kommentelnek és osztanak tovább az olvasók.
A szerző jól fejlett grafomániája azonban ezen kívül számos verseskötetet, regényt, novelláskötetet eredményezett, és ennek a sornak a legújabb darabja a Lerepül a hülye fejetek. Pontosabban ennek a 2.0 verziója, hiszen 2013-ban már megjelent egyszer, jelen könyv ennek a kiadásnak az átdolgozott változata.
A belső borítón a cím alatt az olvasható, hogy „r_g_ny”, vagyis regényről lenne szó, de a mindössze pár oldalas történetek akár novellafüzérként is olvashatók – ahogyan ez a kortárs prózairodalomban oly sokszor előfordul. Az egyes darabokat a Shado becenevű fiú személye köti össze, de rajta kívül számos más szereplő is rendszeresen felbukkan az egyes fejezetekben: a szarvasi kamaszsrácok, a szeghalmi kollégisták, majd a főiskolás évek társasága. A helyszín is nagyjából állandó: Szarvas és Szeghalom adja a legtöbb esemény terepét, valamint Magyarhertelend és a pécsi EFOTT a „regény” keretét adó kezdő és záró történetnek.
A legtöbb történet a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején játszódik, Shado kamaszkorában, vagyis, ha nagyon szeretnénk címkézni, akkor klasszikus fejlődési- vagy nevelődési regényről beszélhetünk, amelynek igen nagy hagyománya van a magyar irodalomban Ottliktól Esterházyn át Grecsóig. Hogyan lettünk azok, akik; kik voltak mellettünk a kamaszkor kritikus időszakában; milyen életre szóló élményeket és tapasztalatokat szereztünk, és milyen marhaságokat csináltunk számolatlan – jellemzően ezek a kérdések bukkannak fel rendre az ilyen regényekben, és nem kivétel ez alól a Lerepül a hülye fejetek sem.
Csakhogy van egy nagy különbség az előbb felsorolt szerzők műveihez képest: Hartay történetei nyersebbek, kidolgozatlanabbak, és nyelvileg is sokkal kevésbé megformáltak. Ez főleg akkor feltűnő, amikor az egyébként mocskos szájú fiúk olyan mondatokban beszélnek, amelyeket nehéz hitelesnek tekinteni. Például horgászás közben ez hangzik el: „szeretnek itt evickélni az áldozataink…”, vagy: „mi a jó abban, hogy éjjel, sötétben rázkódva botorkálsz járhatatlan földutakon?”. Még több olyan szöveghely is van, ahol egy-egy szó, kifejezés kiugrik a szövegkörnyezetből (mint az „áldozataink” vagy a „botorkál”) és modorosnak, felülstilizáltnak tűnik.
A szöveg azonban ezt leszámítva nagyjából egyenletes, a kamaszfiúk nyelvi regiszterét tükrözi, ezt azonban meglehetősen hitelesen, minden finomkodás nélkül, vaskos trágárságokkal. A történetek nagyrészt párbeszédektől épülnek fel, a narrátornak viszonylag kevés szerep jut, és az ő beszéde is igazodik a szereplőkéhez. Két olyan rész van, ahol a narráció átvált egyes szám első személybe, amikor is Shado belső monológját olvashatjuk. Kilógnak ezek a többi közül, viszont fontos dramaturgiai szerepük van: rávilágítanak arra, hogy a zűrös viselkedésű, iskolából lógó, tróger fiú valójában bonyolult személyiség. Meg lehetne ezt oldani szájbarágósabban, közhelyesebben is, jó, hogy nem így történt. Shadóról a könyv vége felé kiderül, hogy verseket ír, sőt, hamarosan kötete jelenik meg – ami mindenképpen óriási fejlődés ahhoz képest, ahogyan megismerkedtünk vele a történet elején.
És az olvasó előbb-utóbb el is kezd gyanakodni, hogy a lógós fiú valójában a szerző alteregója.
Sem ő, sem a hasonszőrű kis pajtásai nem nyerik el kifejezetten az olvasó szimpátiáját: lopnak a boltból, halat csennek egy pecástól, engedély nélkül horgásznak, sarat dobálnak egy halászó ember elé a vízbe, tintapatronnal robbantgatnak a lakótelepen, isznak, káromkodnak. Szóval ipari mennyiségben csinálják a hülyeséget, sokszor bőven túl a jó ízlés határain. Viszont éppen ettől lesznek hitelesek ezek a történetek: nincs bennük semmi idealizálás, nosztalgia, megszépítés, hanem benne van a kamaszkor összes balféksége, kínlódása, szégyene és önkeresése. Merthogy lassan kiderül, hogy ez utóbbira ezek a Békés megyei hülyegyerekek is képesek.
Egyszerű történetek ezek, valójában semmi különös nem történik bennük, de ilyenekről szokott sztorizni az ember élete végéig. Ahogyan a szerző mondja egy interjúban, ez a mű a könnyedebb hangvételű, életrajzi elemeket tartalmazó könyvei közé tartozik, és már csak az élőbeszédet imitáló dikció miatt is olyan érzése van az olvasónak, mintha egyenesen neki mesélne.
A legnagyobb erénye, értéke talán az a kötetnek, hogy feltárul benne a viharsarki mikrovilág, a jellegzetes szarvasi helyszínekkel, amelyek egyébként ritkán jelennek meg az irodalomban. Itt állandóan felbukkannak a Körös és holtágai, vagy a Nyúlzug. Aki járt már erre valaha, tudja, hogy csodálatos vidékről van szó, és az egész viharsarki tájnak van egy nagyon sajátos hangulata, atmoszférája, amelynek nyomai fellelhetők a regényben is. De a legfőbb erénye az, hogy a néhány kamasz kínos, vicces, béna és olykor szórakoztató kalandjain keresztül egy egész generáció sodródására látunk rá. Előbb-utóbb elfog minket az aggodalom, és szorítani kezdünk ezeknek a srácoknak.
HARTAY CSABA legutóbbi művei: Átkiáltani az őszbe; Köszönöm a befogadást!; Rajongók voltunk.
