Masha Gessen: Jövőnk a múlt | Balogh Ernő kritikája
Napjaink egyik legnyugtalanítóbb kérdését elemzi részletesen az orosz–amerikai szerző. Hogyan vált a kezdődő demokratizálódás ellenére napjainkra Oroszország totalitárius rendszerré, milyen a 21. századi orosz néplélek és miért fontos a háború, a folyamatos harc Putyin országában. A jelenlegi helyzet tükrében mindez aktuálisabb, mint valaha.
„Oroszország! Vajon nem úgy száguldasz te is, mint a sebes, utolérhetetlen trojka. Nyomodban porzik az út, dübörögnek a hidak, mindent elhagysz, minden mögötted marad! (…) Oroszország! Oroszország, hová repülsz? Felelj! De Oroszország nem felel” – olvashatjuk Gogol klasszikus műve, a Holt lelkek talányos zárósoraiban (Devecseriné Guthi Erzsébet fordítása). „Oroszországot, ész, el nem éred; / méter, sing sose méri fel: / külön úton jár ott az élet – / Oroszországban hinni kell!”, írta Fjodor Ivanovics Tyutcsev, a 19. századi orosz irodalom egyik méltán kultikus hatású költője (Szabó Lőrinc fordítása). Igen, az idegenek számára az orosz világ megértése távolról sem tűnik egyszerű feladatnak.
Masha Gessen azonban szintén belülről ismeri ezt a miliőt, hiszen 1967-ben Moszkvában született, majd 1981-ben emigrált a szüleivel az Egyesült Államokba. 1991-ben visszatért Oroszországba, újságíró lett, valamint a melegjogok elszánt aktivistája. 2013-ban a rezsimhez fűződő kritikus viszonya és szexuális mássága miatt a helyzete tarthatatlanná vált, így újra az USA-ban lelt menedéket.
Miként kebelezi be a totalitarianizmus újra (és újra) Oroszországot?, áll a mű alcímében, s valóban ez napjaink egyik legnyugtalanítóbb kérdése. A gorbacsovi olvadás, majd a jelcini reformok nyomán az orosz társadalom miért nem tudott élni a kínálkozó szabadsággal, Putyin hogyan válhatott egyre nyilvánvalóbb, egyre veszedelmesebb diktátorrá. Egyáltalán: miért ennyire teljesíthetetlen itt a „Jöjj el szabadság! Te szülj nekem rendet” követelménye?
A könyv tehát nem annyira arról szól, hogy mi történt, hanem inkább arról: ami történt, miként vált lehetségessé. A szerző szavaival: „el akartam mesélni, amit láttam: a rombolást, a háborúkat és Oroszország régi-új helyét a világ színpadán. De azt is el akartam mesélni, ami nem történt meg: a szabadságjogokat, amiért nem küzdöttek, és azt a demokráciát, amire nem is vágytak.”
Az alcím kérdésére a szerző nagyszabású dokumentumriportban keresi a választ. A szöveg naplókra, visszaemlékezésekre, filozófiai, szociológiai, politológiai és pszichológiai szakmunkák sorára építkezik, hivatkozásaiban többek között Freud, Erich Fromm vagy Hannah Arendt egyaránt szerepel. Az események jól ismert és kevésbé neves szereplőivel készített – mikrorészletekbe menő – interjúk nyomán Gessen izgalmas, fordulatos kvázi-elbeszéléssé alakította az általuk elmondottakat, az elvont problémákat elemző könyv e műfaji eljárással igen olvasmányossá válik.
A história ugyanis konkrét emberi sorsokban reprezentálódik. A neves szereplők között találjuk Alekszandr Nyikolajevics Jakovlevet, aki Gorbacsov tanácsadója, bizalmi embere volt, vagy Borisz Nyemcovot, aki egykori miniszterelnök-helyettesként, parlamenti képviselőként, ellenzéki politikusként 2015-ben csecsen bérgyilkosok áldozata lett.
A múltidézés e formáját a történészek memory studies-nak nevezik. Ennek „művelői többnyire a szociológia, a szociálpszichológia, a média- és az irodalomtudomány művelői; közvetlenül nem a múlt, hanem a múltra visszatekintő jelen érdekli inkább őket” (Gyáni Gábor). A Jövőnk a múlt tehát nem szaktudományos munka: műfaját tekintve a zsurnalisztika körébe sorolható, de természetesen a profi historikusok számára is kínálhat termékenyítő tanulságokat.
A szabad cselekvési lehetőségek szűkülésnek könyvbeli folyamatrajza akkor is elég dermesztő olvasmány, ha e csökkenés egyes stációiról a rendszeres és módszeres hírfogyasztó a maguk idejében elég sokat megtudhatott. A könyv ugyanis eleve sűrítetten tárja elénk a hanyatlást, az értékvesztést. Hangsúlyosan elevenedik meg az elnöki jogkörök szüntelen szélesedése: egyre több és több lesz a kinevezéssel betölthető bizalmi pozíció, a választások pedig mind súlytalanabbakká válnak, tét nélkülivé silányulnak.
Független, pláne nyíltan ellenzéki jelöltek időről időre nehezebben léphetnek versenybe, később pedig a hatalommal szemben állók már egyáltalán nem is indulhatnak: ilyen vagy olyan ürüggyel eleve lehetetlenné teszik a nyilvános szereplésüket. A szerző példák sorával dokumentálja, hogy mondvacsinált gyanúsítgatásokkal, koholt vádakkal már a megmérettetésre való jelentkezéstől is eltiltják a Kremlre potenciális veszélyt jelentő személyeket.
A szabadság visszavételében lényeges szerepet kap a civil társadalom, az autonóm öntevékenység, a független közösségek elleni könyörtelen – és szégyenletes – fellépés.
A nemzetközi polgárjogi, humanitárius mozgalmak támogatásában részesülő orosz NGO-kat – vagyis a nem kormányzati, jellemzően civil szervezeteket – a megbénításukra hozott törvény értelmében eleinte roppant fáradságos és teljesen fölösleges adminisztratív kimutatásokra kényszerítették, külföldi ügynököknek nyilvánították őket, majd sokuk működését egyszerűen megakadályozták. Ugyancsak fontos állomás a társadalom szabadságellenes manipulálásában a független médiumok fokozatos megszüntetése, az elvileg nehezen kontrollálható internetes fórumok betiltása.
A tájékoztatás a hatalom szigorúan őrzött monopóliuma lett, így némi marketinges szakértelemmel (és gátlástalansággal) bármikor bármit el lehet adni, ezáltal természetesen a rezsim népszerűségét folyamatosan fenn lehet tartani. A rendszer elleni szórványos tiltakozásokról, a szabadságjogokért tüntetőkről így az oroszok döntő többsége eleve tudomást sem szerezhet. (A kötet hazai vonatkozása, hogy a szerző idézi és alkalmazza Magyar Bálint maffiaállam-teóriájának némely következtetését.)
Egyáltalán a nyugat-, főként az amerikaellenesség a demokratikus intézmények, normák leépítése közben a legkézenfekvőbb ideológiai hárítás – az orosz külön út hirdetése a társadalom manipulálásának nem hatástalan eszköze. A könyv egyik szereplője, az ideológiai áruk gyártásával és forgalmazásával foglalkozó Alekszandr Dugin például a szlavofil nacionalizmus fasisztoid nézetekkel ötvözött szélsőséges szlogenjeit eleveníti fel, avítt szellemi kacatjaira azonban szép számmal akad tekintélyes vevő.
Épp az érdemi problémákról terelik el a közfigyelmet az olyan központi irányítású propagandakampányok, amelyeket eleve sebezhetőbb, könnyedén megalázható, kisebbségi csoportok ellen folytatnak.
A melegek zaklatása, olykor üldözése, a homoszexualitás és a pedofília aljas egybemosása például ebbe a lehangoló sorozatba tartozik. Miközben ezt a törvénykezési és médiahadjáratot persze a gyerekek védelmének képmutató szlogenjével népszerűsítik.
A könyv értelmezésében Putyin és köre azért tudta aránylag zökkenőmentesen visszavenni a kibontakozó szabadságjogokat, mert az orosz társadalomban változatlanul nagyon erős az úgynevezett „homo szovjetikusz” jelenléte. Ez az embertípus, melynek portréját Jurij Levada szociológus vázolta fel, eredetileg a kemény pártállami diktatúra idején szocializálódott, ám alapvonásai meglepő módon a rezsim kimúlta után is makacsul tovább éltek.
A „homo szovjetikusz” gondolkodását sajátos kettősség jellemzi. A mindennapi tapasztalatok és a propagandaszólamok folyamatosan ellentmondanak egymásnak, ám a szembesítésük itt rendre elmarad. A két szféra különálló monaszt képez, a tudatban párhuzamosan léteznek, skizofrén állapotot teremtve. E különös lény tipológiájának lényegi része „az atyáskodó államba vetett hit és a tőle való függés”. A szabadság és biztonság esetleges konfliktusaiból folyvást az utóbbi került ki győztesen, s ha a stabilitás látszólag ezt kívánta, az előbbit könnyű szívvel fel lehetett áldozni.
A „homo szovjetikusz” büszke volt hazája irdatlan méreteire, a világ sorsának alakításában szerzett meghatározó szerepére, ezért az 1990-es évek elején a birodalom villámgyors összeomlását, a nemzetközi tekintély elvesztését súlyos frusztrációkat okozó katasztrófaként élte meg. Nem kevésbé lett nyomasztó számára az sem, hogy az utódállamokban oroszok sokasága került az etnikai kisebbségek pozíciójába.
A represszió keményebb formáinak elviselését megkönnyíti, hogy az orosz társadalom jó részét „az emberi élet iránti tisztelet és odaadás teljes hiánya” jellemzi.
A cári önkény, a bolsevik diktatúra hosszú időn keresztül arra szocializálta az alattvalókat, hogy az egyén – az önálló individuum – érdekköre, méltósága teljességgel semmibe vehető. Csak az ilyen tudat képes elviselni azt, hogy emberek millióit kényszerítették munkatáborokba, hogy olykor nyilvánvalóan értelmetlenül is tömegeket küldtek a halálba. Amúgy egy mai, nem túl lucidus elméjű szlavofil szerint: „Az individualizmus és az önálló véleményformálás Európára jellemző jegyek, de mi nem oda tartozunk. Az orosz nép fő vonásai az engedelmesség és a vezető iránti szeretet.”
A mű epilógusában Gessen kitér egy 2017-es közvélemény-kutatásra, mely arra volt kíváncsi, hogy a válaszadók szerint ki „minden idők legkiemelkedőbb személyisége”. A Lev Gudkov vezette, még függetlennek számító intézet felmérésében Sztálin végzett az első helyen. „A második helyre azonban Putyin került, Puskinnal holtversenyben”. Csak ismételhetjük: „Oroszországot, ész, el nem éred”.
Egy ekkora vállalkozásban óhatatlanul előfordulhatnak tévedések, vélhetően a szerző figyelmetlenségéből eredő egy-két apróbb hibát már az eredeti változatban korrigálni kellett volna. Brzezinski például nem több, hanem mindössze egyetlen amerikai elnök, Jimmy Carter nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Továbbá a hivatalos orosz név nem „a keresztnévből és az apai név képzett alakjából áll”, Gessen itt félreérthetően fogalmazott. A fordító, Medzibrodszky Alexandra munkájában is akadnak kisebb bizonytalanságok: valami mellett nem teljes váll-, hanem mellszélességgel állunk ki, a „bezvozdusnoe prosztransztvo” a magyarban légüres teret jelent, nem pedig „lég nélküli teret”, az pedig, hogy az oroszban „a legtöbb egyes szám első személyű állításnak van nőnemű és hímnemű formája”, egyszerűen nem stimmel.
Mindazonáltal Masha Gessen könyve fontos tanúságtétel arról, hogy a „homo szovjetikusz” egyelőre képtelen működő demokráciát teremteni, a szabadság helyett a stabilitást választó tömegek folyvást Putyin diktatúráját erősítik.
Az angolul 2017-ben megjelent mű a maga eszközeivel, implicit módon vetíti előre mindazt, ami napjainkban történik. A Nagy Oroszországról szőtt veszélyes birodalmi álmok, az ukránokkal szembeni bornírt előítélteket ismételgető ideologémák, a nyugati országok képmutatásáról, oroszellenességéről hosszú ideje zajló kampányok a jelenlegi szörnyű háború felé mutatnak. „Mindörökké háború” – ez a zárófejezet igen baljós címe. A Jövőnk a múlt még annál is időszerűbb lett, mint azt szerzője valaha gondolhatta.
