Farhad Safinia: A professzor és az őrült | Ács Ferenc kritikája
Akár vicc is lehetne, amikor egy skizofrén és egy filosz találkozik a nagyszótár szerkesztőségében. Pedig véresen komoly: az angol nyelv első nagy katedrálisát egy megszállott autodidakta és egy gyilkosságért elítélt őrült hozta tető alá. Meg persze több száz önkéntes és hetven évnyi szívós munka. A nagyszerű regény után végre már a vásznon is látható ez a nem akármilyen történet.
Bármennyire is szeretnénk másként hinni, de a szótárkészítők munkája (és néha élete is) merő egy unalom. Főként, ha a 19. században vágnak bele olyan lehetetlen feladatba, mint az angol nyelv szavainak összegyűjtése és kiadása. Az Oxford English Dictionary ugyanis nem egy szimpla kiadvány, hanem katedrális a könyvek között, és majdhogynem annyi ideig is készül. Pontosabban: soha nem is fejeződik be, hiszen a nyelv folyamatosan ontja az új szavakat, fogalmakat, kifejezéseket.
Az angol nagyszótár első és úttörő kiadásának szerkesztése és összeállítása hetven évet vett igénybe. A sziszifuszi munka volumenét nehéz lenne visszaadni egy mai, villámgyors számítógépekhez, kereshető adatbázisokhoz szokott embernek. Hiszen nem csupán össze kellett gyűjteni a valaha használt szavakat (mintegy félmillió szócikk), hanem példamondatokkal (mintegy 1,2 millió) illusztrálni a jelentésváltozásait a századokon át, és persze kezdve azzal a mondattal, amikor az adott szó először bukkant fel a nyelvben. Vagyis: cédulázás és cédulázás ezer és ezer órán át, tintafoltos könyökkel, egyre romló szemmel.
Ebből még két Spielberg sem forgathatott volna izgalmas filmet, ha Simon Winchester rá nem bukkan egy igen érdekfeszítő történetre, és meg nem írja (a regényről itt olvashat bővebben). Történt ugyanis, hogy bár végig tudós testület felügyelte a szóvadászatot, a munka dandárját mégis két kívülálló végezte. A semmilyen tudományos fokozattal nem rendelkező, ám számos nyelvet beszélő autodidakta filológus, James Murray (Mel Gibson), és a hangyaszorgalmú amerikai William Chester Minor (Sean Penn), aki történetesen egy elmegyógyintézet lakója volt.
A regény azzal a nem akármilyen jelenettel indít, amikor a főszerkesztő Murray 1896-ban felkeresi legodaadóbb munkatársát, hogy végre személyesen is megismerkedjenek. Ekkor derül ki, hogy Minor nem dolgozik az intézetben, hanem ott kezelik, ráadásul azért, mert elborult elmével lelőtt egy férfit.
Nos, ebből azért már lehet forgatni. Nem is csoda, hogy nem sokkal a könyv megjelenése után Mel Gibson le is csapott a jogokra, ám végül a hosszas pereskedés és a helyszínek miatti huzavona (Oxfordban is szerettek volna forgatni) igencsak elnyújtotta a forgatást és megnehezítette a bemutatását. A hercehurcát már az is jól érzékelteti, ha megnézzük a kritika alján, hogy hány ország vett részt a koprodukcióban.
Az alkotás elvileg már 2019-ben dobozban volt, de csak most jutott el a mozikba. Néha a filmek sorsa is hasonlít egy-egy kisebb szótár sorsához.
Farhad Safinia mozijában kicsit feszesebbre húzták a dramaturgiát, hiszen Murray az első kötet levonatával keresi fel a munkatársát, a monoton munka első kézzelfogható eredményével. Csakhogy ekkor már húsz éve leveleztek, hiszen a munkálatok 1857-ben kezdődtek. Murray zseniális ötlete volt, hogy önkéntesek bevonásával kvázi demokratizálják a munkát, és a felhívásra Minor is válaszolt, akinek – ezt a film igen hatásosan mutatja be – a munka amolyan terápiaként szolgált, hogy végre elűzze a maga démonjait.
A moziváltozat mindent elkövet, hogy a lehető legszínesebben és feszesen mesélje el a gigászi munkát és a regénybe illő sztorit. Ezért a szótár elkészítése mellett legalább olyan hangsúlyt kap a bűnhődés és a megbocsátás kérdése, emellett a korabeli terápiás, valójában kínzásnak is beillő „gyógymódok” és az elmegyógyintézet világának bemutatása, de kapunk szerelmi szálat is, illetve megtudjuk, hogy a szótárszerkesztéssel járó munka mennyire nem családbarát műfaj. Sőt: mivel ellenpólus nélkül nem igen képzelhetünk el egy álomgyári filmet, kapunk egy beképzelt akadémikust is, aki egyrészt piaci alapokra akarja helyezni a vállalkozást, másrészt kitúrni a főszerkesztőt, akinek teljesítményét ekkora már doktori címmel jutalmazták.
S bár a fentiek miatt talán még zsúfoltnak is gondolhatnánk a filmet, igazából még így is indokolatlannak tűnik a több mint kétórás játékidő.
Persze így van idő megalapozni mindent, főként a lelőtt férfi özvegyének megbocsátását és szerelmét, jut idő Murray családjára és szinte minden belső viaskodására, de még az őröktől is már-már személyes ismerősökként köszönünk el a végén.
Mindez pedig igencsak kedvez a kidolgozott alakításoknak: Sean Penn és Mel Gibson valósággal fürdik a szerepében, előbbi a teljes érzelmi skálát végigjárja, ráadásul hitelesen, de Gibsonnak is jól áll a szigorú papírmunka és a férfias megrendülés. Ahogy a kisebb szerepeket is példásan hozzák a jobbnál jobb karakterszínészek.
Igazi könyvmolyoknak való, lassan hömpölygő, viszont fontos kérdéseket feszegető, és látványos alkotásról van szó. Persze nem egy akció- vagy képregényfilm értelmében. A kort és a miliőt majdhogynem ugyanolyan megszállott aprólékossággal adják vissza a jelmezek és díszletek, mint ahogy az akceptál kifejezés jelentésváltozásait kutatják a szótár szerkesztői. (Minden finomra csiszolt képkocka Kasper Tuxen operatőr elhivatott munkáját dicséri.) Szép és tartalmas film tehát A professzor és az őrült, csak legyen türelmünk hozzá. A mű ugyanis még javában annak a kornak a szellemiségét árasztja, amikor még ismerték a mondást: Róma sem egyetlen nap alatt épült fel.
(A PROFESSZOR ÉS AZ ŐRÜLT, ír-francia-izlandi-amerikai-mexikói-belga-angol-hongkongi életrajzi dráma, 124 perc. Rendezte: Farhad Safinia. Szereplők: Mel Gibson, Sean Penn, Eddie Marsan, Natalie Dormer.)
