Donatella Di Pietrantonio: Halásznegyed | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Az év egyik kellemes meglepetése volt tavaly az olasz írónő hazai bemutatkozása, az immár világsikerré érett regényével, A visszaadott lánnyal. Az új regény ennek folytatása: két nővér, két szerelem és két zátonyra futó házasság és számos ballépés története. A még elviselhető boldogtalanságé, amelyet újra és újra átmelegít az éles, mindent leleplező napfény.
Park, 223 oldal, 3499 Ft
Tavaly igencsak ünnepeltük a gyermekfogorvosból lett írónőt, aki méltó párja lehet Elena Ferrantének az olasz irodalmat és a jó történeteket kedvelő olvasó polcán. „Tévedhetetlen arányérzékkel vázolja fel a világát, és a lehető legkevesebből hozza ki a legtöbbet. Ferrante hömpölygő mesélőkedvéhez képest ez egy jóval karcosabb, fájdalmasabb történet, de ugyanúgy megcsillan benne a nápolyi regényeket beragyogó napsütés is”, írtuk magyarul elsőként megjelenő regényéről, A visszaadott lányról, amely méltán hozta el a világsikert Donatella Di Pietrantoniónak.
A regényt számos nyelvre lefordították, és tavaly októberben Giuseppe Bonito rendezésében már a belőle készült filmet is bemutatták. (Idén tavasszal az Itáliai utazás című sorozat keretében, amely a legújabb olasz filmtermésből válogatott, le is vetítették az Urániában.) A történetet mesélő tizenhárom éves kislányt a fogadott szülei hirtelen visszaadják vér szerinti, népes családjának. A tengerparti házból és a gondtalan városi életből hirtelen a falu földhözragadt, szolid nyomorában találja magát. Mivel Adalgisa és a férje csecsemőkora óta neveli, ezért a vér szerinti anyját és testvéreit idegenként kezeli, egyedül a három évvel fiatalabb húga, Adriana hoz némi felüdülést az életébe.
A regény végére természetesen kiderül, hogy az amúgy lelkiismeretes és tettét kompenzálni kész nevelőanya miért kényszerült erre a lépésre. Ekkor úgy tűnik, révbe ér a kislány élete, a családból egyedüliként továbbtanulhat a városban, vagyis kiszakadhat a falu fojtogató légköréből, és karnyújtásnyira kerül a lehetőség, hogy némi segítséggel Adrianát is maga mellé veheti. Az új-régi családjából úgy tűnik, hogy csak közöttük fonódott eltéphetetlen kötelék. A Halásznegyed a két nővér sorsát göngyölíti tovább, még nagyobb távlatból. A visszaadott lányban a narrátor húsz évvel később meséli el a hetvenes évek közepén játszódó szívszorító történetét, a folytatásban viszont már az új évezred elejéről pillant vissza.
Mozdíthatatan súlyként nehezednek rá az emlékek
Ekkor már egyetemi tanárként Franciaországban, Grenoble-ban él, ám egy váratlan hívás miatt kénytelen visszatérni szülőföldjére, Pescarába. Az utazás jó ürügy arra, hogy felidézze az emlékeit, kezdve azzal az estével, amikor egy ideje már nem látott vadóc húga beállít hozzá és a férjéhez a kilenc hónapos Vincenzóval a karján. Ráadásul minden jel arra mutat, hogy veszélyben az élete. Ekkor úgy tűnik, hogy az elbeszélő életében még szinte sértetlen az idill: a visszaadott lány boldog jóképű férje, a fogorvos Piero oldalán, aki a város egyik neves családjának a sarja. Karrierje felívelőben az egyetemen, és a tengerparton élnek. Mintha a sors végre elégtételt szolgáltatna a gyermekkori törésért.
Persze mindez csupán pillanatnyi állapot. Pietrantonio remekül építi fel a két nővér ellentmondásos, sok mindent meghatározó kapcsolatát, akivel közös, megemészthetetlen örökséget hordoz: „ki nem mondott szavak, elmulasztott gesztusok, megtagadott kedvesség. És a ritka, váratlan figyelem pillanatai. Volt anyánk, mégis árvák voltunk. Szökevények, azok is maradtunk.”
Az anya, Evuccia letehetetlen teherként, felfoghatatlan súlyként nehezedik mindkettőjük életére – „ha tudom, hogy semmit nem tehetek azért, hogy szeressen, talán nem erőlködtem volna tovább” jegyzi meg keserűen.
A lányok és anyjuk között feszülő kötelék, ha lehet még bonyolultabb és még ellentmondásosabb, ezért is lesz a regény legerősebb, világirodalmi mércével mérve is emlékezetes része Evuccia halála és temetése.
A két nővér hamar egymásra talál (Részlet a filmből)
A Halásznegyed leginkább a veszteségek és ezek feldolgozásának könyve. Pietrantonio villámírása – ötkor kelt, hogy hétig, még munka előtt foglalkozhasson kicsit az akkor még hobbinak tűnő fogalmazással – lényegre törő mondatokat és igen pontos észrevételeket eredményezett, amely stílus kiválóan adja vissza a főszereplő körüli szokatlan világot és összetett kapcsolatrendszert. Mindezt pedig igen természetes módon itatja át a költészet (Todero Anna fordítása most is bravúros). A házasságáról például egy helyen csak ennyit ír: „Csontig melengetett minket a két összepárosított magány”.
Bár a Halásznegyed az előző regénynél kicsit hektikusabbnak, széttartóbbnak tűnik az emlékek különböző idősíkjai miatt, bőven kárpótol a remekbe írt részletekkel, a sorsok mélyén rejtőző titkokkal. Pietrantonio nagyon tud írni, és remekül adja vissza a még elviselhető boldogtalanság különös melankóliáját, a felülemelkedés olykor enyhet adó, olykor keserű bölcsességét. A két nővér fordulatos és fájdalmas története, a pescarai halásznegyed összetartó és zárt világa, a boldogság illékonysága, és ez a kordában tartott, fegyelmezett, mégis minduntalan felfénylő elbeszélésmód nem akármilyen élménnyé varázsolja a folytatást.
