Vonnák Diána: Látlak | Papp Sándor Zsigmond kritikája
Vannak, akik még a harmadik kötetükkel sem jutnak el addig, ahonnan Vonnák Diána indul. A világ számos pontján játszódó novellák nemcsak földrajzi tágassággal ajándékozzák meg az olvasót, hanem az otthonosság folyton táguló élményével is. Amelyben persze azért ott vannak a megtorpanó és beszűkülő sorsok, a menekülés és megérkezés reménye vagy épp reménytelensége.
A tágasság. Ez a szó jutott legtöbbször az eszembe Vonnák Diána első novelláskötete kapcsán. Azért gondolom ezt fontosnak, mert némi túlzó általánosítással a magyar novella az elmúlt évtizedekben a szűk terekben futja ki magát igazán. Az a természetes közege. Hajnóczytól Tar Sándoron át Sajó Lászlóig magától értetődően lakja be a levegőtlen, faltól falig helyeket, mutatja fel a beszűkülő sorsokat. Némi tágasságot csak humorral és némi (ön)iróniával könyököl ki magának, de épp csak annyit, hogy még ne fulladjunk meg. Félreértés ne essék: imádom Bodor Ádám vagy Szvoren Edina légszomjas helyeit, egy idő után már fel sem tűnik a mozdulatlanná préselt világ.
A Látlak nem csupán földrajzi értelemben tágas, bár nyilván ez is belejátszik a kötet finom szellősségébe. Vonnák novellái ugyanis nem csupán azért érdemelnek figyelmet, mert egyszerre tudósítanak Ukrajnáról, Magyarországról és Angliáról, ahol él és élt, ezért átjárja az otthonosság érzete, vagy épp elkalandozik Tibetbe, India és Pakisztán határára, Libanonba – már ha jól azonosítottam be, a nem mindig jól beazonosítható helyszíneket. Ugyanilyen természetes helyszíne egy Isztambulba tartó hajó, vagy a „legészakibb sziget”, ami lakatlannak tűnik, de mégsem az. Néha pontosan tudjuk, hol járunk, néha csak elejtett utalásokból hámozható ki az ország, máskor pedig csak tippek maradnak, mert nem nyújt különösebb kapaszkodót a szöveg.
Vonnák kulturális antropológus, így mondhatjuk, hogy a világ tágassága és a minden részletre kiterjedő figyelem beletartozik a munkakörébe. Ezért is remek választás a borítón látható drónfelvétel – Kirják József Aranyfa című díjnyertes fotója, amely felülnézetből kapott le egy kiszáradt folyómedret: mintha csak a Teremtő tekintetét, látószögét rekonstruálná egy-egy pillanatra. Így aztán Vonnák kapcsán fokozottan igaznak érezzük a tételt, hogy a tekintet teszi az írót; az, aki nem lát igazán, annak nem segítenek a szavak, megtanulhat kellemesen írni, ám az erőtlen és élettelen matéria marad csupán. Nos, ez messze nem vonatkozik a kötet roppant finomsággal és érzékenységgel kidolgozott szövegeire.
A tágasság érzete még akkor is megmarad, amikor épp egy-egy megtorpanó vagy beszűkülő életet, sorsot villant fel, amikor leheletfinom határhelyzetekről mesél, olyan pillanatokról, amelyeknek jelentősége csak utólag tudatosodik. Remek példája ennek a legészakibb szigeten egykori szeretőjét meglátogató nőé (Apály), aki maga sem tudja, hogy hányadán is áll a férfival, meddig marad, elvileg pár nap múlva állásinterjún kell lennie Londonban. Az antropológust viszont leginkább a lánya hiánya foglalkoztatja, az dolgozik benne, akit a volt felesége nem enged el az isten háta mögé, mert meggyőződése, hogy ha egyszer kiengedi a kislányt a kezéből, sosem kapja vissza. A dráma, a feszültség szinte láthatatlan sarki fényként, áttetsző ködként lebeg a szereplők fölött, látszólag alig történik valami, ám ebben a résben olyan tág terek nyílnak, amelyeket minden író megirigyelne.
De akkor is nagyon jó, amikor a beszűkülésről beszél. A szégyen és megszégyenítés kérdését járja körül a legismertebb terepen, Budapesten (Préda), vagy amikor az anorexiájával küzdő lány életére vetünk egy pillantást (Ár ellen), majd egy ukrán béranyáról ír (Ugyanaz a vér kering), illetve elmeséli egy kamasz kitörését is egy pincéből és az anyja nyomasztó közelségéből, aki altatókkal piheni ki az év, de talán egész élete fáradalmait (A tajgáig gyaloglok). Utóbbi szintén egyike a kötet legerősebb novelláinak.
Vonnák mondatai, a novellák sűrű szövete nem akármilyen magabiztosságot sugall. Az aprólékos kidolgozottság, a felfokozott figyelem messze nem egy elsőkötetes szerző csapongó, mindent kipróbáló útkeresését idézi. Itt már nagyon rég megvan az út, és azt is tudja, hogy miként kell azon végigmenni: ritkán olvasni ennyire kézben tartott, ennyire higgadt, és jól uralt eszközökkel dolgozó kötetet. Ezért is lesz kimondottan jó olvasmányélmény a Látlak, még ha olykor alig moccan valami a szövegekben, nincsenek drámai párbeszédek vagy fordulatok, mert a nyelv gazdag és minden rést kitölt. Egyébként meg van dráma, csak nem tolakodóan, nem túlexponált kompozícióval, hanem visszafogottan, kicsit mindig elmosódottan.
Persze nem minden tökéletes. Furcsa, hogy a talán legjellegtelenebb szöveggel (Akklimatizáció) indít a könyv. S bár igen jó ütemérzékkel adagolja az információkat, ügyesen használja ki az elhallgatás dramaturgiailag mindig jól elhelyezett szakadékait, néha mégis kimondottan megterhelő, hogy detektívként nyomozunk az alapinfók után: milyen nemű az elbeszélő vagy a fontosabb szereplők, és a világ mely tájékán járunk. Olykor persze segítenek a novellák közé ékelt szerzői fotók, ám a kis méretük miatt nem mindig adják ki az erejüket, viszont jól eltakarják azok egyenetlenségét.
Talán már a fent említett tágasság teszi, amely a szövegek lételeme, hogy a nyomasztóbb világú novellákba több közhelyes íz költözik (Közel menni), többször jutnak eszünkbe a fent már említett elődök, és ez még akkor is lelombozó, ha amúgy ezek nyelve talán a legkidolgozottabb, legköltőibb az egész kötetben, és ezzel ragadja meg a mindent eluraló romlást (Két halál; Én itt vagyok, te hol vagy). Lebegő líra és földi salak prózája ütközik folyton egymással. „A leépülő agy felügyelete híján az izmok meg a belek megvétózták az elegáns távozást, maradt a kanál húsleves, ágyba szarás, napfénybe fordított vakablakszemek.”
Sokan még a harmadik kötetükkel sem jutnak el oda, ahonnan Vonnák Diána indul: egyedi hang, költői érzék, minden ízükben uralt eszközök, pillanatig sem túlhajtott fordulatok. Az egész lebegő, mégis éles. Könnyed, mégis tele elfojtott sérelmekkel, fájdalmakkal. És legfőképpen olyan világot mutat fel, amelyben jó elmerülni: az éleslátással elnyerhető otthonosságot.
