Péntek Orsolya: Vénusz jegyében | Benedek Szabolcs kritikája
Pécs majdnem kétezer esztendejének fordulatos históriáját sűrítette bele új regényébe Péntek Orsolya. Ebben a történetben szinte kibogozhatatlanul összeolvadnak a római alapítók a török hódítókkal, a középkori egyetemváros a polgárság hagyatékával. Generációkon és emberöltőkön átívelő történelmi elbeszélések peregnek le az olvasó előtt: városfoglalások, járványok, forradalmak, iparosodás, felívelő és hanyatló időszakok.

Kalligram, 352 oldal, 4999 Ft
Ezerkilencszáznyolcvannyolc februárjában nevelővárosom, Szolnok másodosztályban szereplő futballcsapata kiverte a kupából az NB1 egyik akkori prominensének számító Pécsi MSC gárdáját. A mérkőzést a szolnoki MÁV-stadion latyakkal borított gyepének játékra való alkalmatlansága miatt – a versenykiírásnak némiképp ellentmondva – a salakos edzőpályán rendezték meg, a korabeli tudósítás szerint 1500 néző előtt. Én is közöttük voltam, és most, három és fél évtized távlatából csodálkozva olvasom az akkori beszámolót.
Nem fér a fejembe és az emlékeim közé, hogyan tudtunk összetömörülni a februári borongásban a lelátó nélküli salakos edzőpálya köré másfél ezren. Sok jó ember kis helyen, ugyebár. Arra ellenben határozottan emlékszem, hogy amikor az ünneplő szolnokiakat megelőzve a dresszen kívül kesztyűbe és harisnyába öltözött vert vendégcsapat lekullogott a salakról, odaszólt nekik az egyik néző: „Semmi baj, fiúk, mehettek haza. Pécsett szerencsére mindig ezer ágra süt a nap”. Majdnem harmincöt év távlatából teszem hozzá, Péntek Orsolya új regényéből kölcsönözve, hogy Pannóniában ráadásul illatos a levegő.
Nem rémlik, mikor jártam Magyarország legmediterránabb városában először. Bizonyára valamelyik (a távolság miatt legalább kétnapos, azaz ottalvós) osztálykirándulás alkalmával, mikor is irigykedve néztem a dzsámi napsütésben fürdő kupoláját. (Valójában dzsámik, mert kettő van belőlük, a nagyobbikat szokás „a” dzsámiként emlegetni. A névadó-átépíttető Gázi Kászim szintén fölbukkan Péntek Orsolya könyvében.) Ráadásként a pécsieknek ott volt a tévétorony, meg a Mecsek, és Róth Anti is, a Mezey-féle válogatott középhátvédje. A családunkban pedig valaki mindig Sopianae cigarettát szívott, aminek köszönhetően már gyerekfejjel tudtam, hogy a városnak antik múltja is van. Aztán bejött a képbe a török utazó, Evlija Cselebi emlékezetes leírása, még később a Pécs belvárosában megtalált Drakula-ház, majd a mecseki Láthatatlanok filmet követelő története. Nem kérdés, hogy ennek a városnak tollhegyre, mi több, regénybe kínálkozó múltja van.

Pécsről legutóbb Vámos Miklós írt regényt (Hattyúk dala), annak az volt a furfangja, hogy visszafelé haladt, a jelenből a múlt felé. Az egyetlen verseskötet, illetve fotótörténeti munka mellett mostanra negyedik prózai művéhez érkező Péntek (aki Vámoshoz hasonlóan a családja révén ugyancsak kötődik a városhoz) kitaposottabb utat választott a lineáris történetmondással – legalábbis első ránézésre. Merthogy nem eszik olyan forrón a Hunyadi-szobor tövében se a kását. Majdnem kétezer esztendő regényes históriáját nem egyszerű mutatvány három és fél száz oldalba úgy besűríteni, hogy az olvasónak ne legyen hiányérzete, de ne is találjon bakugrásokat, elnagyoltságot és tátongó réseket az események menetében.
Péntek Orsolya mindezt a mélységekbe és részletekbe hatoló, leíró prózanyelv alkalmazásával oldotta meg, amely jelzők túlburjánzása nélkül is lehetővé tette a város hangulatának és miliőjének erőteljes ecsetvonásokkal való ábrázolását.
Itt mutatkozik meg, hogy a szerző festészettel is foglalkozik, és nemcsak képes, de meri is a tónusokat és az árnyalatokat az irodalomban is lényegi eszközként használni. Mégpedig úgy, hogy az olvasó közben se erőltetettséget, se elvontságot, se allűröket nem érez, sőt az ecsetvégre kínálkozó, környezet- és személyleírások nélkül is láthatóvá váló jeleneteknek köszönhetően még színesebbé és elevenebbé formálódik a regény amúgy is barokkosan részletgazdag szövege.
Nem utolsósorban jól érzékelhető Pécsnek és környezetének azon mediterrán jellege is, amely sokak – a város lakói és a regény figurái közül – számára erőteljes elvágyódásként jelentkezik a gyökereket jelentő antik-ókeresztény kultúra és a reneszánsz Itália irányába. Ez a fajta elvágyódás azonban nem az elszakadás és a távolodás szándékában mutatkozik meg. „Az isteni rózsához földi Beatrice nem vezet”, elérhetetlen dolgok után fölösleges ácsingózni. A török utazó, Evlija Cselebi Isztambulhoz hasonlította az oszmán időszakban különösen sokféle hatás formálta települést.

Ez a fajta megközelítés számos óhatatlan összevetést eredményez, a regénybeli alakok is követendő mintaként tekintenek az elérni vágyott példaképekre, ugyanakkor az ő szívükben és lelkükben Pécs legalábbis egyenrangú ezekkel. A Vénusz jegyében egyik figurája Rómához hasonlóan azért szereti és gyűlöli egyszerre Sopianaét, mert mint az örök város, úgy Pécs is az ő születésekor a Vénusz jegyében állt. A bolognai egyetemmel ellentétben a pécsin nem lehetett teológiát tanulni, a Szentatya nem adott rá engedélyt, ám sebaj, attól még maradtak a szabad művészetek és a többi tudományág. Janus Pannonius természetesnek vette, hogy Dante és Vergilius kísérik lépteit.
Építkezések, városfoglalások, járványok, forradalmak, iparosodás, felívelő és hanyatló időszakok követik egymást a város életében és a regényben, erősítve az identitást és annak megtartó erejét.
A történészi végzettségű Péntek Orsolya különösebb erőltetettség nélkül emeli be megsüvegelendő tárgyi tudását a hangulat meghatározta szövegtestek közé. Nem az egyébként halk szavú, szelíd narrátorral meséltet el egyes történelmi eseményeket, hanem a szereplőkkel. Tőlük tudjuk meg és az ő szemüvegükön keresztül látjuk például, hogy miként kötött békét Pécsett Salamon király a trónkövetelő unokatestvéreivel, és azt is, hogy a jeles eseményen nem mellesleg maga az ördög is jelen volt. Az efféle – itt-ott mágikus realizmusba hajló – kiszólások csak erősítik azt a hitelességet, amely elsődlegesen nem a história kronologikus és pontos fölmondására törekszik, sokkal inkább az adott korszak hangulatának plasztikus ábrázolására.

Amire szükség is van, elvégre a regénynek nincs kimondott főszereplője, s ez annak ellenére is így van, hogy a majdnem kétezer éves történet ívében föllelhető egy búvópatakként vissza-visszatérő családi szál. Pontosabban fogalmazunk, ha azt mondjuk, hogy bár az egyes fejezetekben megjelennek központi figurák, amelyek körül az adott epizód cselekménye forog (némelyik ismerős a történelemkönyvek lapjairól), mégsincs közöttük a mű egészét meghatározó alak. Mint ahogy nem lehet találni olyan vezérmotívumot vagy tételmondatot sem, amit a regény központi építőelemeként lehetne felállítani.
A főszereplő maga a város, amelyet a történelem éles kanyarjai formálnak, közben az évszázadok múlásával egyre markánsabban kitűnik és az egymás sarkára hágó korszakok vibrálásában is megmarad az antik-reneszánsz gyökerű, jellegzetes arculat, amely a legnehezebb időszakokban is alapot biztosít a túléléséhez. Noha az egyes történelmi korszakokban játszódó epizódokban ott vannak azok a kulcsfigurák és epikai szálak, amelyek köré cselekményt lehet építeni (Péntek meg is teszi), a regény egésze ekkor sem rájuk, hanem Pécsre, mint önálló organizmusra fókuszál.
Arra a városra, amely minden érzékszervünkre ható érzékiségével, és a lakói (beleértve a hódítókat is) ragaszkodásán keresztül kommunikál az olvasóval.
„Bocsásd meg, Istenem, hogy költővé tettél”, fohászkodik a Mátyás király ellen összeesküvő, ezért menekülni kényszerülő (nem mellesleg pécsi püspök) Janus Pannonius. A líraiság számos más ponton is visszaköszön a regény nyelvezetében, különösen a könyv első felében. („A legsötétebb éjszaka legsötétebb pontján, amikor a templomtornyok mint fekete ujjak merednek a holdvilágos égre, kezdett a fájdalom melegíteni. Már-már boldogságnak tűnt.”) A hangszín és a tónus az egyes történeti korokkal szimbiózisban alakul, nem véletlenül. Hiszen a reneszánsz iránti rajongás, a törökös szóvirágok és a forradalmak hevülete mellett a füstölgő gyárkéményeket és a lánctalpak dübörgését például nem is nagyon lehet másként visszaadni, mint lövedékként koppanó, realisztikus mondatokkal.

Ugyanakkor az is kitűnik, hogy miért nehéz történelmi elbeszéléseket írni: sem a tér, sem az időbeli távlat nem mindig elég egy teljes világ és miliő fölépítéséhez. Péntek regénye is generációkon és emberöltőkön átívelő történelmi elbeszélések láncolatából áll, amelyhez Pécs születése, növekedése, nagykorúsága, lakosain keresztül megnyilvánuló jellemformálódása adja a nagyepikai ívet.
Péntek negyedik regénye olyan értelemben nem könnyű olvasmány, hogy minden egyes mondata megköveteli az alapos figyelmet. Folyamatosan több szál indázik benne, és időnként a rengeteg szereplő kilétét sem egyszerű észben tartani, vagy a cselekedeteiket követni, netán azok okát megérteni. De hát egy városregény nem is az egyes figurákról kell szóljon, hanem arról, hogy azok miként jelenítik meg a települést. Akár a Mercurius, akár a Jupiter, akár a Szaturnusz, akár a Vénusz jegyében járunk az egyes fejezetek szerint, ebben a könyvben összességében tisztán és világosan pillanthatjuk meg Pécset. A regény elolvasása után pedig akár azt is elmondhatjuk magunkról, hogy már ismerjük is egy kicsit.
PÉNTEK ORSOLYA korábbi művei: Hóesés Rómában; Dorka könyve; Az Andalúz lányai.