Székely Szabolcs: A beszélgetés története | Nyerges Gábor Ádám kritikája
Nem nevezhetjük elhamarkodottnak Székely Szabolcs költőt: tizenhat év után jelentkezett ugyanis újabb kötettel, amelynek már a témaválasztása is figyelmet érdemel. A hitvesi líra versei ezek, egy rutinos párkapcsolat és család életének apró, félhomályos és intim momentumai. Annak lenyomata, hogy miként vészeli át a mindennapokat egy többé-kevésbé átlagos házasság, hitves és szülő.

Halljuk, tudjuk, a gyakorlatból ismerjük (elvégre igaz) a közhelyes tényt: szerelmi (és egyéb társas) kapcsolataink, minden önfeledt örömük mellett is, rengeteg belefektetett energiát, munkát, tanulást igényelnek. Párunkkal-társainkkal „összecsiszolódunk”, magyarán időről időre csikorgunk, mint a szikrát vető vasak. Szokjuk egymás habitusát, tanuljuk szokásait, értelmezzük sajátos megfogalmazásait.
Mindez roppant izgalmas, hiszen a legtöbbünket érintő jelenségről van szó, ábrázolása pedig kifinomult, érzékeny aprómunkát igényel, mégse (vagy talán pont ezért?) viszonylagos hiányterület (nemcsak) kortárs irodalmunkban. Maga az úgynevezett hitvesi líra is az, ahogyan erre a kötet (igaz, pont egyik direktsége, programvers-jellege miatt kevésbé sikerült) darabja (2.) reflektál. Elvégre a szerelem inkább vágyódó-epedő, esetleg elérhetetlenségében tragikus. Ha pedig mégis hagyja az irodalmi szándék beteljesedni, akkor a jellemzően extremitásokat, teátrális túlzásokat preferáló kortárs ízlésünk zömében a szakítás, a drámai sorvadás, netán az egymás mellett élt boldogtalanság(ok) platformján tartja ábrázolásra érdemesnek.
Ezért is sejthetjük, hogy Székely Szabolcs frissen közreadott verseskötete igen fontos megjelenéssel kecsegtet – nemcsak mert a szerző ritkán jelentkezik új anyaggal, ez előtt legutóbb tizenhat(!) éve tette, hanem mert (ritka eset) már a témaválasztás is megsüvegelendő. Székely A beszélgetés történetében direkte olyasmivel foglalkozik, amivel csak kevés pályatársa, miközben versei olyan dolgokról szólnak, amelyek szinte mindannyiunk számára ismerősek lehetnek. Már a mézeshetek utáni időszakban, vagyis „egy történet közepén” járó „megállapodott” életekre, egy „rutinos” párkapcsolat és család épp alakulásban lévő életének apró, intim momentumaira, fárasztó, néha kilátástalannak tűnő aprómunkájára fókuszál. Elsősorban – mint a cím is sejteti – kommunikációs szempontból, tágabb értelemben pedig afféle privát antropológiafélét művelve: így működik a gyakorlatban egy többé-kevésbé átlagos pár, hitves, szülő.

S noha olyan merész tabutörésig még Székely sem merészkedik, hogy valamiféle boldog idillről próbáljon írni, mindezt nem igazán lehet felróni a szerzőnek. Már csak azért sem, mert a kötet maga egy pillanatig sem látszik ambicionálni az érzelmi szélsőértékeket. A szerelmet és a „megállapodást” vagy csapatmunkát, amelyen a közös élet alapszik (szolidaritást, hűséget, empátiát, türelmet stb.), tudatosan törekszik sem napsütötte idillképnek, sem félhomályos-sötét drámának láttatni. Sokkal inkább boldog(abb), meghitt és kesernyésebb, fárasztó-idegőrlő pillanatok, szituációk szétszálazhatatlan gombolyagaként. És főleg sok, rettentő sok munka nem mindig gyümölcsöző eredményének.
Helyenként vérfagyasztó pontossággal felidézett történések ezek – verssé leegyszerűsített, mégis, sok-sok évnyi közös előtörténet árnyaltságára hitelesen utalni képes művek. Talán legfőbb erényük a reakciók, viták, sértődések és sértések, kicsinyes és indokoltabb „strigulázások”, beszédes hallgatások sosem pusztán öncélú kegyetlenkedésként („kiélvezni / a sérelem édességeit”), hanem egy roppant bonyolult összefüggésrendszer morzsányi összetevőiként való feltüntetése. („Először azzal ártasz, hogy ártasz, / azután azzal ártasz, hogy arra kérsz, / ne érezzek úgy, ahogy érzek, / mert arra kérsz: ne haragudjak.”)

Ennek alapja, még ha ez a mindennapok súrlódásaiban néha nem is látszik, talán mégiscsak a szeretet – vagy ez is egyike a kötetben elénk tárt téteknek: talán inkább csak valami kompromisszumos megszokás? És a napról napra újra megerősített elhatározás: nemcsak ezért és ezért, hanem ennek és ennek dacára is egymást választják a hiány helyett. A 2.-hoz hasonlóan programjellegű 43. darabban bomlik ki a kötetkoncepció egyik vezérelve, nevezetesen a címben is kiemelt beszélgetés központi szerepének indoklása.
Mert bár „[M]inden / szövetség ugyanúgy romlik el”, lényegében egyetlen eszközünk lehet ez ellen harcolni: foglalkozni egymással és főleg beszélgetni, végtelenül sokat. „Akit nem a saját, végleg el nem / rontott házassága érdekel, annak / a házassága éppen most romlik el”. (Fájdalmas szépségű párdarabja ennek a 46., amelyben az iméntiekből következő, párterápiás logikájú és nyelvezettel ábrázolt, empatikus célkitűzés kudarca jelenik meg: „egyszerűen csak nem jut eszembe, / hogy csak eszembe kéne jutnod”.)
Szerencsére Székely kérlelhetetlen intellektusa szavatol azért, hogy fel se merülhessen: a versek szituatív szemléltetései és értékválasztásai a színes-szagos magazinok szex-szerelem-gyengédség rovatainak konyhapszichologizáló árnyaltsági szintjére redukálódjanak. Szintén megóv minket a kötet a „per egyéni szocproblem” jellegű, tolakodó direktség, privatizálás csapdáitól. Ehhez Székely bibliai-mitologikus elemeket is mozgósító, elemelő technikái (akár a józsefi apaszerep többszöri, invenciózus megidézése) kiváló eszköztárat biztosítanak.

Mivel néhány vers vagy versrész kiszámíthatósága, sutasága (néhol, urambocsá, blődsége) színvonalingadozást idéz elő – bár nem sokon múlik –, mégse tudom A beszélgetés történetét jó szívvel az év legfontosabb verseskötetének vagy hasonlónak titulálni. Mégis fontos jeleznem: ez nem pusztán egy jó könyv, hanem fontos, roppant eredeti és nagyon jó verseskötet. Sok figyelmet érdemlő, jó esetben még talán a kortárs líra hatásvadász hajlamait is befolyásolni (kevésbé jó esetben: valamelyest ellensúlyozni) képes, figyelemre méltó alkotás.
A fentiekkel összefüggésben a kötet legjobban sikerült, kiemelkedő darabjai rendre azok, amelyek analitikus (már-már rideg) pontossággal boncolgatják a bennük színre vitt emberi kapcsolat állandó „terheltségének” működését, és az emiatt bennük lappangó, állandó feszültséget. Tehát bármilyen kommunikációs gesztus előtörténettel, sokszoros többletjelentéssel bír, félreérthető, túlmagyarázható, s adott kontextusban bántónak minősülhet.
Ezek méltó társai Székely megejtő szépségű, szinte konzervatívan lírai szonettjei.
Kiváltképp azok, melyeket nem karistol össze egy-egy erőltetettnek ható nyelvi játék, amikor a nyelv, a hangzás, az összecsengések irányítják az asszociatív szövegszerveződést. Ez persze elsülhet frappánsan-találóan is („Gyásznép vagy násznép fogadhat örökbe. / Ravatal, menyegző: egyforma gyertya gyullad.”), de jellegéből fakadóan, kiváltképp, ha sűrűn alkalmazott munkamódszerként rögzül, sok modorosságot, erőltetettséget eredményez („és bokrokat ver, legyint megint: a szél, // de minek a széle”).

Ezen a téren is az egyszerűség áll jól a verseknek, amelyek rendre egy, legfeljebb két központi képet „bírnak el” úgy, hogy ne váljanak (kép)zavarossá vagy dagályossá. Ékes példa erre a nomád népek istenképe és egy kerti parti versképeinek megejtő szépségű, tűpontos metszete a 40.-ben. A kötet egyik legszebb, kvázi „merengős” konstrukciója például a 24. sorszámú vers, amelyben Székely egyetlen, szemléletes képpel („ahogy egy súlyos / és kényelmetlen fogású bútort viszünk az emeletre”) érzékeltetve írja körül, milyen lélektani helyzetet szül egy nyugtalanító kérdés feltevésének szándéka. A vers nagyon közel merészkedik a túlmagyarázáshoz, de példás arányérzékkel sosem lépi át ezt a határt. A kép mindvégig plasztikusan simul e gondolati-lélektani kompozícióra, nem „használódik” vagy „vékonyul” el, hatása pedig bivalyerős.
Ezt a sikeres formulát ugyan nem minden darabjában képes hozni a kötet, de egyik legfőbb erénye, hogy kiemelkedően nagy arányban viszont igen.
Így minden színvonalingadozása dacára a gyengébb pontjain sem süllyed igazán mélyre, magaslati pontjai (kiváltképp a kötetet záró két – nem csak terjedelmét tekintve – nagy vers) pedig emlékezetesek és előbbieknél jóval gyakoribbak. A kötetegész összhatása valóban letisztult, minimalista, egyszerűsége azonban nem művi álprimitívséget, hanem bonyolult érzelmi működéseket a maguk bonyolultságában is megragadni-szemléltetni képes stilizálási készséget rejt.

Szembeszökő, ahogyan szerzője afféle konceptkötetté, egyetlen hosszan hömpölygő (noha mégis ciklusokba tagolt) versfolyammá próbálja kalapálni művét a verscímek elhagyásával és sorszámokra cserélésével. E megoldás láthatóan a kompozíció egészének nagyfokú összefüggését törekszik hangsúlyozni, melynek darabjai egyenlő értékű és szerepű építőelemek csupán. Ez azonban nem így van, még ha a kötet ténylegesen egységesen is járja körül pár (eleve összefüggő) témáját.
Fontos azonban megjegyezni, hogy A beszélgetés története nem pusztán hitvesi, párkapcsolati-házastársi lírát vonultat fel, hanem a „három szoba, három gyerek, négy kerék” modell teljes spektrumát igyekszik átfogni. Hiszen szintén fontos témái az életközepi válság, a (nyárs)polgári lét alapszorongásai („Panaszlevelet írni egy / üzletnek vagy egy hivatalnak / annak a jele, hogy felnőttünk”), a veszteség vagy a tehetetlenség, illetve (legszebb verseinek jelentős hányadában): a szülő–gyerek viszony boncolgatása.
A beszélgetés története túl sokrétű és tartalmas ahhoz, hogy fegyelmezett konceptkötet legyen. Gazdagabb, tartalmasabb olvasmányélményt is nyújt, mintha pusztán egyetlen „tétel” kibontását vinné színre benne a szerző. Mégis koncentrált, egységes anyag, amely úgy szövődik alaptémái köré, hogy nem válik monotonná. S bár összességében egy tagadhatatlanul nyomasztó és többnyire kilátástalan, szűkösen épült világba engednek be a versek, összességében mégsem a nyomasztás, a szorongatás hatásának elérése tűnik alapvető ambíciójuknak.

És ez talán az az erénye, amivel Székely Szabolcs újabb kötete lekörözi számos pályatársa (kortársi zeitgeistünk) teljesítményeit: a hatásvadászat, a nagyotmondás, a hangzatos blöff teljeskörű, tudatos elkerülése. Ebben a helyenként egészen sötét, többnyire félhomályos fényvilágú kötetben, amelyben a szeretet és a boldogság inkább csak emlékfoszlányokként (viszont hangsúlyos jelenléttel) pislákol, több élet van, több valóság és hitelt érdemlően rögzített, emberi jelleg, valamint ezeknek sokkal több árnyalata jelenik meg, mint az elmúlt években napvilágot látott legtöbb verseskötetben.
SZÉKELY SZABOLCS korábbi művei: Kilenc másodperc reggelente; Sánta sólyom.