Lia Celi: Tizenkét pillangó | Ács Ferenc ajánlója
Tizenkét pillangó, tizenkét portré és tizenkét korszak, amelyekben kicsit mindig máshogy viszonyultak a legősibb mesterséghez és azok művelőihez. Pedig ha alaposabban megnézzük a kötetben szereplő nők életét és tetteit, mindjárt másképpen fogunk tekinteni a saját előítéleteinkre. Mert néha bizony ők adtak példát bátorságból, jóságból, lázadásból, és még az is lehet, hogy a kereszténység sem létezne nélkülük.
Még a görög kultúra ismerői közül is sokan csak a fejüket vakarnák, ha megkérnénk őket, hogy meséljenek Phrünéről. Vagyis Varangyról. Pedig az alakja a múzeumokban látható összes Vénusz-szoborról (naná, hogy a milóit is beleszámítva) ránk kacsint. Ő volt ugyanis a modellje az ősműnek, a meztelen Aphrodité szobrának, amelyet Praxitelész faragott ki, hiszen a szerelem istennőjének mégiscsak ez a munkaruhája. Botrány és őrült lelkesedés fogadta a merész és igen realista művet. Arról szó sem lehetett, hogy köztéren állítsák ki, a megrendelők sem vették át. Ám amikor végül mégis csak kiállítják egy magaslaton, hogy minden oldalról látható legyen, akkor „van, aki beleszeret, van, aki elbújik a templomocskában, hogy egy éjszakát tölthessen vele és megpróbálja magáévá tenni”.
A botrány és a lelkesedés is érthető. Phrüné ugyanis gyönyörű volt. És hetéra. Vagyis luxusprostituált. Jó tudni, hogy akkoriban a Varangy legalább olyan klasszikus név volt az athéni bordélyházakban, mint későbbi korokban a Mimi vagy Lulu. Mai fülnek a többi görög álnév sem túl vágykeltő: Varjú, Kecske, Tetves. Vagy épp a Keszeg nővérek…
Az olasz írónő, Lia Celi könyvének pontosan ők – a kurtizánok, utcalányok, szexmunkások – a főszereplői. Tizenkét pillangó – tizenkét portré a bibliai Ráhábtól, aki zsidó kémeket rejtett el a házában, Hedwig Porschützen át, aki szintén zsidókat bújtatott, de ő már a náci Berlinben, Divine Brownig, aki maga az életre kelt Pretty Woman – csak épp feketében. Ám ezek az örömlányok nem botrányhősök, nem az erkölcstelen életvitel megtestesítői Celi szemében, hanem „ők voltak az első nők, akik sminkeltek, akik válogattak a férfiak közül”, vagyis a függetlenséget, a kiharcolt, kikönyökölt szabad akaratot testesítették meg különböző mértékben akkor, amikor a feleségeknek még alárendelt szerep jutott, alig léphettek ki a ház urának árnyékából. Nem is igazán tudni, hogy mi volt botrányosabb: az, hogy a saját testüket bocsátották áruba, vagy a pénzen szerzett önállóságuk.
A megrajzolt alakjukon túl ugyanolyan érdekfeszítő látni, hogy az adott korszakban épp hogyan viszonyultak a prostitúcióhoz, amelynek kapcsán egyébként Celi frappánsan jegyzi meg: „Azért hívják a világ legősibb mesterségének, mert a világ legősibb problémája, az éhínség hívta életre”. Ha úgy tetszik, tizenkét rendhagyó történelemórára ülünk hát be, amely a kiválasztott pillangók élete kapcsán górcső alá veszi a bigottságot, szemforgató erkölcsöket, a társadalmi és kulturális környezetet, és csupa olyan történést, amely a história lábjegyzetének tűnik, mégis igen pontos képet ad a férfiak uralta korszakokról. A szatirikus hangvétel és a csípős megjegyzések (Kárpáti Zsuzsa fordítása) okán ezt a fajta történetmesélést Stephen Fry stílusával rokonítják, aki a görög hősök és Trója történetét mesélte újra a maga sikamlós módján (itt és itt olvashat ezekről bővebben). Annyi különbséggel, hogy Celi olykor szeret sarkosabban és provokatívan fogalmazni, de a célját mindig eléri: töprengésre és átértékelésre késztet.
Ráháb kapcsán sem fogja vissza magát, amikor a Bibliát elemzi a prostitúció ábrázolása és annak meglepő elfogadása felől (meglepő, mert a bigott utókor előszeretettel tünteti el belőle az árulkodó nyomokat, a szereplők erkölcstelennek vélt hátterét). Mindennél jobban illusztrálja a szerző stílusát a szent könyvről adott jellemzése: „Ha a kiskorúak tudnák, hogy az Ószövetség a bárányokat leszámítva épp olyan, mint a Trónok harca, csak sokkal véresebb, minden héten a hittanóra lenne a sláger”.
S ha kissé el is túlozza a jerikói örömlány szerepét, amikor azt állítja, hogy az Ígéret földjén ő nyitotta ki az ajtót Mózes és a kiválasztott nép előtt, és nélküle a Biblia olyan lapos könyvecske lenne, mint egy turmixgép használati utasítása, az mégis elevenbe vágó kérdés, hogy vajon miként lehet a zsidó és keresztény hit a világ két legbigottabb és legszigorúbb vallása, amikor ilyen sokat köszönhet egy prostituált bátorságának. A kérdést már az első keresztény kommentátorok is próbálták elkerülni azzal, hogy Ráhábból „ravasz, de tiszta erkölcsű fogadósnét” faragtak. Nem csoda, hogy a „zsémbes” Dante ennek eredményeképpen a Paradicsomba helyezte el őt.
Nem lehet és nem is kell mindenben egyetérteni Celi meglátásaival, maró következtetéseivel, ám a szempontjai ettől még nagyon is érvényesek, és sokat tesznek azért, hogy némi elismerés háruljon azokra, akik az utókor szemében sokáig „az alacsony erkölcsi szintet” testesítették meg, holott lelkierejük és – nem nagyon van rá jobb szó – jóságuk példamutató volt. Mint például Hedwig Porschütz, akit csak 2011-ben (!) rehabilitált a berlini ügyészség, rá egy évre pedig bekerült a Világ Igazai közé. A prostitúcióból szerzett pénzt ugyanis arra használta, hogy lefizesse a Gestapót, és élelmiszert szerezzen az általa bujtatott zsidóknak. Amikor lebukott, a náci bíróság elítélte élelmiszer-felhalmozás miatt, amelyet súlyosbított az „üzletszerű kéjelgés”.
Végül lágerbe került, de tetteit még az ötvenes évek végén sem ismerték el (a négy általa bújtatott nőből hiába élték túl a háborút hárman is), mert még évtizedekig csupán csak az utcalányt látták benne. Szegényen és magányosan halt meg egy idősek otthonában. Szemben egy korábbi náci bíróság egyik tagjával, aki őt és még ezer másik németet elítélt, és a háború után körzeti bíróként rehabilitálták, majd nyolcvanévesen, jelentős nyugdíjjal vonult vissza az aktív munkából.
Szórakoztató és impozáns háttértudást megmozgató mű a Tizenkét pillangó, Celi pedig harcias túlzásai ellenére is igen lényeglátó. Ha nem is mindig látjuk meg a portrékban azokat a nőket, akiket a bevezetőben említett (Divine Brown esete Hugh Granttel inkább a vakszerencse, és nem a kimagasló bátorság példája, viszont mindent elmond a modern médiahisztériáról), de felvetései, érvei, pikírt humora képes átírni bennünk az évszázados beidegződéseket és előítéleteket. Egyúttal pedig igazságot szolgáltat néhány olyan nőnek, akik gyakran a megbélyegzéstől sem riadtak vissza, hogy példát mutassanak.
