Petőfi, a sztárriporter

Császtvay Tünde (szerk.): Híres magyarok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Vajon milyen lehetett a Petőfinek nyilatkozó Bem, miközben egyikük sem tudta, hogy épp egy új műfaj, az interjú születik meg a magyar újságolvasó számára? És a gitározó Arany, a fizetéscsökkenésére reagáló tragika, Jászai Mari? Ez az egyedülálló kötet az 1849 és 1914 született „interjúkat” gyűjtötte össze Liszt Ferenctől Kossuthon át Benczúr Gyuláig. A szövegek közé pedig a kötet szerkesztője festett átfogó, színes tablót, hogy korabeli olvasóként élvezhessük a megszólalásokat.

Mindig jó játék volt azon töprengeni már gyakorló újságíróként, hogy kit kaptam volna mikrofonvégre a múltból. Mit kérdeztem volna gyerekkorom nagy kedvencétől, Verne Gyulától, vagy Napóleontól a lipcsei, a népek csatája után és mit az elbai visszatérést követően, ha mondjuk kapok negyedórát a sajtósától. Vajon jó alany lett volna Dosztojevszkij vagy Van Gogh? És Vörösmarty? A sztregovai remete vajon morogva fogadott volna, és kerek mondatokkal lepett volna meg, vagy csak pár odavetett szóval?

Persze beszéltek ők hozzám, de már csak a tetteik és a műveik révén. A 21. században már teljesen megszokott, hogy aki csak negyedóráig is híressé válik, az szinte mindenütt megszólal, tévében és lapokban, az utókornak egyáltalán nem lesz nehéz dolga, ha Závada Pál vagy Nádas Péter személyes válaszaira kíváncsi a műveik, az élet vagy az aktuálpolitika kapcsán. (A mi oldalunkon is olvashatnak velük beszélgetést.) A Császtvay Tünde által szerkesztett könyvben viszont azok szólnak hozzánk közvetlenül – vagy legalábbis a leleményes újságírók révén –, akik munkásságával szinte párhuzamosan fejlődött ki az interjú modern műfaja is.

A 19. század utolsó harmadában megjelenő és gyorsan erőre kapó jelenség „különösen a kezdeti próbálkozásokban, még gyakran vegyülékes műfaj. Előfordul, hogy össze-összecsúszik a riporttal vagy a tudósítással, vagy a fikciós elemeket is felhasználó legendaépítéssel”, és még tálalásában se nagyon hasonlít a mai szikár kérdezz-felelek formára. Sokszor fontos még a környezet, a helyszín bemutatása, hiszen a kor nagyjait időnként otthon, vagy a műtermükben kereste fel a zsurnaliszta, aki kötelességének érezte, hogy minden részletről informálja az olvasóit.

Némiképp ironikus viszont, hogy a legelsőnek tekinthető magyar interjú, amely lapban nem is jelent meg, és sem az alany, sem a kérdező nem tudta, hogy valójában új és kedvelt műfaj születik meg éppen általuk, tehát ennek formája egészen olyan, mintha Petőfi Sándor egy mai lap haditudósítójaként faggatná az altábornaggyá előléptetett Bemet valamikor 1849 áprilisában. Mint ahogy lenni szokott az „elsőkkel”, itt is elég sok a kérdőjel. Vajon milyen szándéka volt Petőfinek a lejegyzett beszélgetéssel? Ki akarta bővíteni? Csak magának jegyezte le, vagy később, valamilyen más formában meg is jelentette volna? Vélhetően egy lap, a Marczius Tizenötödike számára dolgozott, de ez is csak találgatás, a szabadságharc tragikus végkifejlete elmosta a válaszokat.

Nem tudunk hát semmi biztosat, azt viszont igen, hogy ezzel a töredékkel (bár könnyen lehet, hogy ez az egész beszélgetés) egy máig tartó, hosszú folyamat veszi kezdetét. És máris következik egy újabb szenzáció ezen a kacskaringós úton: látogatás a „megközelíthetetlen” Arany Jánosnál, akinek a szabadságharc elbukása utáni passzív ellenállásáról ide kattintva olvashatnak. Legalábbis így harangozzák be Sturm Albert 1879-es beszélgetését a Pesti Hírlap hasábjain.

Nem akármilyen élmény a költő szavait hallani, ahogy nem versben, esszében vagy előadásban szól hozzánk, hanem egy olyan kérdésre válaszol, amelyet akár mi is feltehettünk volna neki egy online könyvbemutatón.

„Én már nem dolgozom többé”, feleli „bús mosollyal” a 62 éves Arany három évvel a halála előtt. „Amit akartam, azt leírtam korábbi éveimben. Most már nem tudok semmit, tárgyam nincs; hisz olya távol élek a világtól, hogy azt se tudom, várnak-e még tőlem valamit.” Majd látjuk, ahogy a visszavonult költő esténként órákig gitározik (!) „hol magának, hol háznépének”.

De ugyanilyen érdekfeszítő, amikor Munkácsy Mihály és Benczúr Gyula mesél magáról és a festészetéről, amikor Liszt Ferencet egy müncheni látogatása közben csípik el 1884-ben, és azt üzeni a lap révén, hogy: „Mondja meg Párisban, hogy még nem vakultam meg! Sőt, nagyon is tisztán látok, leszámítva szemeim gyöngeségét, mely a korral jár”. Vagy amikor Jászai Marit halljuk egy berlini föllépése kapcsán, és az is tanítható, ahogyan a „nagy tragika” arra a kényes kérdésre reagál, miszerint igaz-e, hogy a Nemzeti Színház igazgatója levélben értesítette, hogy 2600 forinttal leszállítják a fizetését?

És persze halljuk Kossuthot és Görgényit, Tiszát és Andrássyt, ahogy a korabeli politikai helyzetre reagál, nyilatkozik, kitér a kérdés elől vagy épp beleáll, ahogyan ezt ma nap mint nap megtapasztalhatjuk.

Talán csak egy név lóg ki a tekintélyes, és önmagáért beszélő névsorból, ám vétek lenne átugorni az ismeretlennek tűnő Szekrényessy Kálmánt, akit Császtvay Tünde jogosan mutat be úgy, hogy „izgalmas és sokszínű figuráját még Jókai Mór mesés fantáziája sem könnyen találta volna ki”. Ő az első magyar távúszó, ő fundálta ki az első sportlapok egyikét, az ő lakásán alapították meg az MTK sportegyesületet, miközben repülőgép-konstruktőrként is nevet szerzett (két saját szerkesztésű gépet készített), léghajózott, és „a 19. század utolsó harmadában nem létezett olyan nagy európai hadesemény” – lévén katonatiszt –, amelyen ne vett volna részt. A Híres magyarok már az ő újrafelfedezése miatt is kiemelkedő olvasmány a kor iránt érdeklődőknek.

Az interjúk kuriózuma ellenére a kötet messze nem lenne érdekfeszítő Császtvay értő kalauzolása nélkül, aki nem csupán az alanyokról tud mindent, hanem a kérdezőkről, a lapokról, a beszélgetés kontextusáról is. Az ő szövegeivel, és a segítségül hívott számos korabeli cikk részleteivel szinte minden megjegyzés, elejtett utalás világossá válik, és olyan magabiztossággal bólogathatunk Tisza Kálmán vagy Lehár egy-egy lakonikusabb megjegyzésén, mintha ma reggel vettük volna kézbe a friss hírlapot. Nem csupán a történelmen, színház- és művészettörténeten, az irodalmi élet eseményein vezet végig minket, de közben kirajzolódik az interjú műfajának fejlődése, kiteljesedése, későbbi aranykora.

Talán csak annyi szól a vaskos könyv ellen, hogy a betűk tengerében néha elviseltünk volna egy-egy illusztrációt, portrét, rajzot vagy bármilyen korfestő grafikai elemet, ami kissé megtöri az egyhangúságot.

Ám ez a verzió tán még mindig jobb, mintha színes-szagos, reprezentatív album született volna nagyjaink megszólalásaiból. A szikár tálalás így legalább hitelesebben idézi meg a korabeli, képekkel nem igazán elkényeztetett sajtó hangulatát, viszont barátságtalanabbá teszi a képek világában felnövő olvasó számára. De csak addig, amíg bele nem merül a részletekbe, és el nem képzeli a gitározó Arany Jánost.

CSÁSZTVAY TÜNDE korábbi művei: Erő Tér / Tér Erő; Éjjeli lepkevadászat.