Ingmar Bergman: Munkanapló I. 1955–1974 | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Korszakos filmek keletkezéstörténete, kétségek és önmarcangolások, a művészetével állandó vitában álló alkotó vívódásai, és persze az élet színes ügyei. Néha csak egy-egy odavetett mondat: Oscar-díjat kaptam. Ahogy a könyv szerkesztője ígéri: ennél közelebb soha nem fogunk jutni a rendezőzsenihez, Ingmar Bergmanhoz
Nem tudom, miért van bennem az a naivitás, hogy az általam szeretett és becsült alkotókban nem volt sok kétely a pályájuk során, egyenes irányú egyenletes mozgással haladtak az örökkévalóság felé, minden pillanatban tisztában voltak a zsenialitásukkal és úgy pergett le róluk a kritika, mint igaz keresztényről a babonaság. És mindig meglep, ha kiderül az ellenkezője. Meglep, és valahogy emberivé nagyítja bennem a zsenit.
„John Landqvist kritikája az Aftonbladetben A hetedik pecsétről fájdalmasan érintett, mert felböfögte a szokásos kifogásait, az amatőr dialógusokat, a zavarosságot stb.”, írja Ingmar Bergman a Munkanapló első kötetében. Mert kétségtelen, hogy van olyan ítélet, ami elől nem lehet kitérni, ami valóban elbizonytalanít. Amikor például 1956-ban azt írják a Cannes-ban Arany Pálma-jelölésig jutó filmjéről (Egy nyári nap mosolya), hogy olyan sör, amelyet pezsgősüvegben hoztak forgalomba, amely kétségtelenül szellemes hasonlat, épp ezért hatol csontig, akkor szinte fájdalmas olvasni az önvizsgálat sorait. „Ilyen rossz író vagyok? Mi hiányzik belőlem? Tudom, hogy nehezen születnek meg a témáim, hogy mostanában semmi sem jön könnyen, de mi rossz van abban, amit csinálok, ha ilyen iszonyatosan keményen ítélik meg?”
Nagyon tanulságos az is, hogy bár tudja magáról, hogy ő alapvetően képekben és jelenetekben gondolkodik, lát és hall, mert végül is ez a legfontosabb, mégis arról álmodozik, hogy amit ír, egy nap majd könyvben is megállja a helyét. S ez mintha örök küzdelem lenne benne. Mert egyrészt úgy gondolkodik magáról, hogy intellektuálisan nincs birtokában az íráshoz szükséges képességeknek, eszébe sem jutna könyvbe, novellába fogni, mégis mélyütésként éli meg, ha filmjeivel kapcsolatban az íráskészségét („a fércművek svéd mestere”) támadják. „Az anyagnak minden pillanatban élni kell”, fogalmazza meg amolyan ars poeticaként, mert ő életet szeretne teremteni vásznon, színpadon, és ahhoz bizony nyelv is kell, szöveg is kell. De ha ekkora pofont kap, akkor nem érez mást csak pokoli fáradtságot és a bizonytalanság kínjait.
Ekkoriban, az ötvenes években iszonyatos tempót diktál, van olyan esztendő, hogy csak hat darabot állít színpadra, s akkor még mellette a filmek, az örökös töprengés, zsákutcák, megszülető és el is haló ötletek, forgatókönyvek. Olyan intenzitású szellemi munka, amelyre csak kevesen képesek. Nem csoda, hogy a teste nem is bírja, kórházba kerül (nem utoljára). És az sem csoda, hogy néha ő maga is érzi: nem tud megfelelni a faladatnak. A Peer Gynt például nem lesz jó előadás, írja nem sokkal a bemutató előtt, mert nem készült fel elég rendesen, s már csak a remény marad, hogy valamiképpen mégis összeáll az előadás. S ennek kapcsán el is jut a színház és a film kapcsolatának boncolgatásáig.
„A filmben szembejöhet velem a katasztrófa, a színházban soha.” Mert más itt, és más ott a kötéltánc. Utóbbiban van védőháló, és ha leesik, legfeljebb a szégyenével számol el. Ám egészen más a film, amely elemi módon mond ellent az észszerűségnek (egyrészt azt diktálja, hogy maradjon a színházban, vagy ha mégsem, akkor csak fél méter magasságban feszítse ki a kötelet), és arra csábítja, hogy feljebb és feljebb merészkedjen, ahonnan lezuhanni már a biztos halált jelenti. Könnyen lehet, hogy ez a kérlelhetetlen és valamiképpen mégis fegyelmezett kockázatvállalás tette őt azzá a művésszé, aki végül is lett. Mert van, akit a kockázat az őrültség felé terel, vagy épp a veszélyt tompító fegyelem teszi túl merevvé a nagy mutatvány előtt. Bergman mindkét csapdát elkerülte.
És még valami. A szerénysége. 1962. április 14-én csak ennyit jegyez le: „Oscar-díjat kaptam a Tükör által homályosanért. A felhajtást, amivel együtt jár, nem tudom felmérni.” És már lép is tovább. Vajon hányan maradtunk volna ennyiben egy ilyen siker után?
1938 és 2001 között mintegy hatvan spirálfüzetet írt tele, és a „munkanaplónak” hívott szövegek szerves részei voltak az alkotói folyamatnak. Ugyanakkor számos olyan rész is bekerült, amely már a klasszikus naplókra hasonlít: egyaránt szerepelnek benne kényes magánjellegű bejegyzések (nem egy feleség és szerető övezte az útját), az öregedés növekvő nyűgei, mint ahogy a holdra szállással kapcsolatos elmélkedések vagy az aznapi vacsora. Már az önéletrajzában (Laterna magica) is épp eléggé kiszolgáltatta magát, a szerkesztő Jon Holmberg szerint a munkanaplókkal (magyarul két kötetben jelennek meg) olyan érzés alakulhat ki az olvasókban, mintha egyenesen mellette ülnénk írás közben. „Ennél közelebbre soha nem kerülhetünk Bergmanhoz.”
Sokaknak az okoz majd földöntúli örömet, hogy a klasszikusokká vált alkotások keletkezését, alakváltozásait követheti nyomon.
Vázlatokat, töredékeket, soha meg nem valósult műveket – vagyis bepillanthat a rendező műhelytitkaiba. Az átlagolvasónak pedig a század egyik zsenijének kalandos és színes élete marad, méghozzá kevésbé rendezett formában, mint ahogy azt az önéletírásában előadta. Ez itt a nyersebb, őszintébb, gyakran sebtében lejegyzett változat. Örök talány marad, hogy vajon engedte volna közölni ilyen formában az anyagot?
Miközben ide-oda cikázunk az évek, filmek, csalódások és sikerek között, követjük az érzelmi ingadozásait, a nekilendüléseket és megtorpanásokat, egyre intimebb beszélgetésbe bonyolódunk a mesterrel, a legtöbb kérdésünkre is választ kapunk.
INGRID BERGMAN legutóbbi művei: Hová tűnt a nagy szerelem?; Sarabande, Hűtlenek
