Arséne Wenger: Életem piros-fehérben | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Igazi regény Arséne Wenger életrajza: a gyermek első labdaérintésétől a játékos szenvedélyén át az edző fanatizmusáig ível, amelynek nem kis ára van. És közben azt is megtudjuk, hogyan lett a szürke és uncsi Arsenalból a világ egyik legjobb csapata.
Előre bocsátom, hogy soha nem voltam nagy Arsenal drukker. Inkább a Manchester United dobogtatta meg a szurkolói szívemet, és a Liverpool sem hagyott mindig hidegen. (Főként az emlékezetes BL-döntő után, amikor 0–3-ról fordították meg az eredményt a kupát már zsebükben érző Milánnal szemben.) Ugyanakkor mindig is felkeltette az érdeklődésemet az Arsenal kispadján ülő edző, Arséne Wenger. Az eleganciája, a szenvedélye, az elkötelezettsége.
És a sikerei. Bár az egyetlen BL-döntőjüket elvesztették (ahogy az UEFA-ban is), vagyis nemzetközi porondon nem termett sok kupa a csapat számára, otthon az angol labdarúgás egyik meghatározó csapatává tette a korábban szürke Arsenalt. A kispadon eltöltött 22 év alatt hétszer nyertek FA-kupát (sok angol szemében nincs is ennél fontosabb trófea), Szuperkupát és háromszor bajnokságot. Ráadásul kétszer dupláztak is, ami szintén eseményszámba megy az angoloknál: egy idényben hozták el a Premier League és az FA-kupa serlegét. Ez rajta kívül eddig csak egy nem brit edzőnek sikerült, Josep Guardiolának. Wenger tehát nem csupán egy edző a sok közül, az ő neve is ugyanúgy összeforrt a csapatával, miként Sir Alex Ferguson karizmája a Manchesterrel. Egy egész korszak viseli magán a kezük nyomát.
Így mi sem volt természetes, hogy azonnal kézbe vettem az önéletrajzi könyvét. Azt persze eddig is gondoltam, hogy ilyen mérvű sikerekért áldozatot kell hozni. Vagyis a szenvedély időnként a fanatizmussal egyenlő. De a valódi ár csak a könyvből derül ki: „Harmincöt éven át úgy éltem, mint egy élsportoló, aki a szenvedélyének rabja. Nem jártam színházba, moziba, elhanyagoltam azokat, akik közel álltak hozzám. Harmincöt éven át egyetlen meccset sem hagytam ki: se egy kupát, se egy bajnokit.” Semmi vakáció, semmi szabadidő. Még álmában is a taktikán gondolkodott. Ilyen elszántság, életmód mellett valóban semmi meglepő nincs abban, hogy Londonból se látott túl sokat a pályán, az edzőtermen és a saját házán kívül. Egyszerre ijesztő és lenyűgöző hát, amikor azt írja: „Az a nap, amelyik focimeccs nélkül telik el, üres.” Persze ma már jobban megbecsüli a családját, és időnként városnézésre is futja az idejéből.
A könyv végigkalauzol minket a pici elzászi faluból származó Wenger gyermekkorán át a döntő pillanatig, amikor futballista lesz belőle, majd edző.
Első nagyobb sikereit a Monacóval éri el, majd Japánban köt ki. Innen csábítják a kilencvenes években az Arsenalhoz. A mai rajongóknak szinte elképzelhetetlen, de akkoriban az angol labdarúgás nem dúskált a tévés jogdíjakban (egy vasat sem kaptak), és a legjobb labdarúgók külföldre szerződtek. „A szigetországi futball direkt volt és sallangmentes, a játékosok, akik szinte kivétel nélkül angolok voltak, könyörtelenül brusztoltak.” Az Arsenal ráadásul szürkén a középmezőnyben (úgy is csúfolták őket, hogy „boring Arsenal” – uncsi Arsenal). Ebből varázsolt Wenger álomcsapatot, amelyben olyan nevek váltak meghatározóvá, mint: Bergkamp, Overmars, Anelka, Petit, Vieira, Platt vagy Thierry Henry.
Ám addig még át kellett vágnia az aknamezőn. Ő volt a harmadik nem angol edző, és a hagyományaikra büszke drukkerek között bizony nem tört ki lelkesedés egy jobbára ismeretlen francia edző miatt. (Csak egy adalék a hűségről: egy igazi focidrukker két dolgot tetováltat magára. A klubja és a gyermekei nevét.) Wengert tehát masszív ellenérzés fogadta: sem a szurkolók, sem a sajtó nem kényeztette el (és még finom voltam), ráadásul a játékosok között is bizalmatlanság uralkodott vele szemben. Ő pedig szép lassan megreformált mindent, az étkezéstől a mentalitáson át a taktikáig.
Az is kiderül a roppant izgalmas könyvből, hogy miért menedzserként, és nem edzőként emlegetik a Wengerhez hasonlókat odaát. Hát mert ő felelt az edzőközpont felhúzásáért, a játékostoborzásért, az átigazolásokért, a napi edzésekért, és hogy a szakembergárda tagjai mikor és mit csináljanak. Például minden reggel elbeszélgetett a kertésszel, mert a fű állapotára (is) mániákusan odafigyelt, hiszen ez is képes eldönteni egy-egy derbi sorsát!
Ehhez fogható szabadságot persze ma már kevés edző kap a mai túlszabályozott, pénznyomdaként üzemelő focivilágban. Wenger életrajza nem csupán egy menedzser mindennapjait mutatja be, de azt is, hogyan születik meg egy modern klub, a modernebbnél is modernebb futball és annak háttérapparátusa (érdekes olvasmány például a játékosok étrendje meccs előtt és után). Benne van a gyermek első labdaérintése, a játékos szenvedélye, az edző öröme és mérhetetlen bánata a búcsú pillanataiban. Benne van a pokol a vereségek és a mennyország a kupát jelentő győzelem után.
Úgy is mondhatnám, hogy igazi regény ez, még ha nem is mindig az fogta a tollat, aki a borítón szerepel: a foci szeszélyes és haragvó istene néha jobban ért a fordulatokhoz.
