Danyiil Turovszkij: Orosz hekkerek | Péli Péter kritikája
A cím sokat ígérő, hiszen két rettegett szóból áll: hekkerek, akik ráadásul oroszok is. Danyiil Turovszkij könyve valójában az orosz hekkerkedés teljes történetét igyekszik számba venni. Így aztán megpróbál minden hozzájuk köthető, nagyobb hírértékű eseményt az elmúlt több mint harminc évből beleilleszteni egy laza narratívába. Ám ennek az alaposságnak a részletek fájó hiánya lett az ára.
A könyv eredeti orosz címe Вторжение: краткая история русских хакеров, amit szó szerint úgy lehet fordítani, hogy: Invázió (betörés, beavatkozás): az orosz hekkerek rövid története. A magyar alcím – Így lettek lázadókból Putyin katonái – már áthelyezi a hangsúlyt a mű harmadik részében felvázolt témára, amely konkrétan az orosz titkosszolgálatok és a hekkerek közötti lehetséges kapcsolatokat feszegeti. Túl nagy leleplezéseket persze naivitás lenne elvárnunk, hiszen Danyiil Turovszkij az orosz valóságon belül írta a könyvét.
Az elénk lépő hekkerek vázlatai sehol nem állnak össze hús-vér emberekké, az orosz titkosszolgálat szerepének mélysége és minősége továbbra is titkos marad, és a konkrét módszerekről se rántja le a misztikusság leplét. Cserébe a tudható és bizonyított tényeket egy helyen olvashatjuk a sok mendemondával, amely így bár erősen pixelezett, de legalább panoramikus képet ad ki.
Az orosz kiadás majdhogynem garancia rá, hogy a munka az orosz állam által félig jóváhagyott „történetet” takarjon, amely leleplezés helyett inkább maximum misztifikál. Az Angliába menekült Litvinyenkóval ellentétben – aki a 1999-es lakóházak elleni állítólagos csecsen terrortámadásokat az FSZB-vel (KGB utódja) és Putyinnal kapcsolta össze, majd nem sokkal később véletlenül polóniumos szusit tálaltak fel neki Londonban – a díjnyertes újságírót így legalább nem kell majd likvidálnia az orosz titkosszolgálatnak emiatt a könyv miatt. A második csecsen háború kezdetét egyébként Turovszkij is megemlíti, mint az önkéntes orosz soviniszta hekkerkedés kezdetét, de természetesen nem bolygatja a nyugati hírszerzések által általánosan támogatott litvinyenkói narratívát.
A témában járatosak számára ismert, hogy az orosz hekkereket tartják a legjobbaknak a világon. S hogy ez miért alakult így, arra nagyjából választ is kapunk, ha a lazán felfűzött és négy csokorba összegyűjtött történetekből összeillesztjük a mozaik megfelelő darabjait.
A kilencvenes évektől Oroszország a maga erős, centralizált matematika- és tudományorientált oktatásával szinte ontotta a relatíve jó programozói képességgel bíró fiatalokat, arányaiban akár négyszer annyit, mint az USA. Ám egy helyi Szilícium-völgy vagy komoly IT-ipar nélkül – és a rendszerváltás utáni teljes gazdasági kilátástalanság mellett – nem volt elég felvevőkapacitás az orosz munkaerőpiacon. A nyugati fiataloknak megfizethető szoftverek az oroszok számára elérhetetlenek voltak, hacsak fel nem törték őket. És már kész is a recept a hekkerek kitermelődéséhez.
Ráadásul, ahogy a könyv sokszor említi, Oroszország valójában még támogatta is a hekkerkedést azzal, hogy a minden ottani informatikus által közismert aranyszabályként (ez megmaradt a mai napig is) a hekkerek tevékenységét nem büntették, amíg támadásaikat nem orosz nemzeti intézmények ellen hajtották végre. Magyarán: kényükre-kedvükre lophattak nyugati bankoktól (és így egyben képezhették is magukat), hiszen tudták, hogy sem nyomozni nem fognak ellenük helyben, sem kiadni nem fogja őket a hazájuk külföldi hatóságoknak.
Az, hogy mindezek ellenére a könyv második része tizenkét fejezeten át sorolja a példákat olyan orosz hekkerekkel vagy csoportokkal kapcsolatban, amelyeknek tagjait többnyire az amerikai hatóság (titkosszolgálat stb.) így vagy úgy, de elkapott – nem ritkán emberrablásra emlékeztető módszerekkel –, és hosszas eljárások során végül sokévnyi börtönbüntetésre ítélt, igen elgondolkodtató. Egy részről azt bizonyítja, hogy a hirtelen szerzett hatalmas vagyon, akárcsak a lottóötös nyerteseinek többségénél, felelőtlen viselkedésre késztetheti akármelyik hirtelen meggazdagodott embert, így a hekkereket is. Miután elhagyták a biztonságos Oroszországot, Cipruson, Marokkóban, Barcelonában, Amszterdamban vagy Prágában kapták el őket, ahol már nem voltak védettek az amerikai bűnügyi hatóságokkal szemben. Másrészről akármilyen zsenik, ügyesek vagy jól képzettek is a hekkerek, a tetteik közel sem felderíthetetlenek.
Ők sem nyom nélküli szellemek az interneten.
A részletek azonban itt is fájóan hiányoznak. Se az amerikai bankok milliódolláros kifosztásainak, se Medvegyev orosz elnök Twitter-fiókja feltörésének megértéséhez nem kerülünk közelebb. Pedig egy bankrablás történeténél is kíváncsi az olvasó a technikai részletekre, még ha ezek egyébként bőven meg is haladják többségünk műszaki, kémiai vagy logisztikai ismereteit. Önmagában szórakoztató e részletek megismerése, mint egy festmény nézegetése közelről. De ebben a könyvben csak a pixelek látszanak, a finom ecsetvonások nyomát hiába keressük.
Persze érti az olvasó, hogy érzékeny részletekről van szó, amelyeket nem könnyű csak úgy egy „mezei” könyvben publikálni, ám ezek nélkül mégiscsak jogosan érzi magát kicsit becsapva. A fentebb idézett amerikai bírósági határozatok szerint a különböző orosz hekkerek által többnyire bankoknak okozott kár 170 millió dollártól 3 milliárdig terjed. Ezek az összegek persze nem mind a hekkerek zsebében landoltak. Az a ritkább eset, hogy a pénzintézetektől direkt úton tud egy hekker pénzt átutaltatni magának. Sokkal gyakoribb, hogy hitelkártyák adatait szerzik meg tömegesen, amelyeket aztán egyenként vagy nagyobb csomagban igyekeznek továbbadni.
Nemcsak az áldozatok távolléte és „névtelensége” jelentett egyfajta morális kibúvót a lopások felelőssége alól, hanem az is, hogy tudják: az amerikai hitelkártyák biztosítottak, így az egyértelműen illegális felhasználás esetén a bankok/biztosítók átvállalják a kár megtérítését.
Ehhez még az is hozzájárul, hogy a megszólalók többsége bőven a rendszerváltás után is erősen orosz nacionalista és antikapitalista elveket vall.
Az Egyesült Államokra mint ellenségre tekint, amelytől lopni nemes gazdasági, háborús cselekedet. Ezek után elég nevetségesen hangzik, amikor a könyv 44. oldalán idézett egyik hekker azt állítja, hogy: „a valódi hekkerséghez az ilyesmi [hitelkártyák adatainak ellopása] soha nem tartozott”. A könyv fenti példái közel sem erről tanúskodnak, legalábbis nem az oroszok esetében.
A hekkerekről romantikus kép él az emberek fejében. Amolyan 21. századi robinhoodoknak is fel lehet őket fogni, akik az igazságért és az ingyenesen elérhető információkért harcolnak. Ez az imidzs elég komoly sérüléseket szenved el a könyv oldalain. Szinte kivétel nélkül rasszista, soviniszta, antiszemita, homofób kijelentéseket olvashatunk az orosz hekkerektől. A feketéket, ukránokat, csecseneket, amerikaiakat, zsidókat vagy melegeket egyformán alsóbbrendűnek, és így fair prédának tekintik. Lehet, hogy megtanították őket programozni, de humanista kultúrát nem nagyon igyekezett beléjük verni az oktatási rendszer. A könyvben kialakult képen egyedül az előszeretettel idézett költészetük igyekszik valamit finomítani. Talán csak a fordítás hibája, de ezek a versek leginkább a vogon költőnagyságokra emlékeztethetik az olvasót.
A szerző a gyűlölködő kijelentéseket alapvetően nem kommenteli, nem mintha feltétlenül egyetértene velük, de talán úgy érezte, hogy az orosz közönség számára ez a megfelelőbb tálalás. Mint ahogy választhatott volna sokkal pozitívabb kalózkodási eseteket is Turovszkij. Például a posztszovjet (kazah) informatikus Alexandra Elbakyan által indított Sci-Hub esetét, amelyet a világ tudósai és kutatói tisztelnek és nagy kedvvel használnak, csak a profitorientált kiadók lázadoznak ellene.
A könyv harmadik része már azt tárgyalja, hogy – 1999 óta egyre gyakrabban – miként verbuvál ebből a hozott anyagból sereget magának az orosz titkosszolgálat: néha zsarolással, néha valódi állásajánlatokkal, de sokszor csak projekt jellegűen. Mert így nem kell állandó fizetéssel felvenni az egyébként nem teljesen megbízhatónak ítélt hekkereket.
Az amerikaiak hamar megtanulták, hogy kiadatási kérelmeikkel csak feleslegesen hívják fel az orosz hatóságok figyelmét egy-egy tehetségükre. Az oroszok a hekkereket aztán vélt vagy valós, belső (ellenzék) vagy külső (ukrán, észt) ellenségek ellen egyformán szívesen vetik be, és az is biztosnak tűnik, hogy az 2016-os amerikai választások befolyásolása se volt teljesen eredménytelen. Az már az olvasóra van bízva, hogy a sikertelen novicsok-mérgezésekkel nemrég többször is hírbe kerülő orosz titkosszolgálatokat milyen hatékonynak vagy omnipotensnek hajlandó elképzelni.
