Prousttal a Vízivárosban

Dunajcsik Mátyás: Víziváros | Benedek Szabolcs kritikája

Igazi entellektüelregény. De nem az, amelyiket eltartott kisujjal kell olvasni. Hanem az, amelyiken úgy gördeszkázik keresztül az olvasó, ahogy Dunajcsik Mátyás első regényének főhőse a Vízivároson. Tágabb értelemben a Duna két partjára épült Budapesten. Még ennél is tágabb értelemben Proust, Borges, Joyce és Szerb Antal szellemi tájain: leselkedve és meg-megállva az érdekesebb zugoknál, házaknál.

A Vízivároson én is majdnem nap mint nap keresztül szoktam vágni. Hosszában, azaz észak-déli vagy dél-északi irányban. Jogos kérdésként vetődhet föl, hogy keresztül lehet-e egyáltalán másként menni a Vízivároson. Kicsit olyan, akár egy útifalu: inkább hosszanti kiterjedése van, oldalsó elágazásokkal. Az ember végighalad mondjuk a Fő utcán, megtoldva a Lánchíd utcával, és legalábbis azt gondolja, hogy látott mindent. Ám ez csak optikai illúzió. Ha a térképre pillantunk, feltűnhet, hogy a Víziváros voltaképpen a csúcsára állított háromszög, amelynek egyik befogóját a Duna természetes és ezen a szakaszon nyílegyenes vonala adja, míg a másikat a Margit körút mentén húzódó egykori városfal, az átfogóját pedig a Várhegy lábai rajzolják ki. Északi irányba kiszélesedik. Azaz mégse útifalu. De akkor micsoda?

Az említett városnegyed Budának az a része, amelyik nem a történelmi fílinget árasztó Vár, nem a cifra Rózsadomb, nem a panorámás Hegyvidék, nem az antik Óbuda és nem is a szíve mélyén inkább Pesthez tartozni akaró Lágymányos és Kelenföld. Közben mintha mindegyikből lenne benne valami. Alapvetően sík vidék, de azért a Csalogány utca már emelkedik. Találhatók itt történelmi helyszínek és csupaüveg irodaházak is. Akad itt egy-két villának beillő épület, a legtöbb azonban inkább a középosztálynak ad otthont. A történelem során valahogy leginkább keresztül akartak vágni rajta.

A római kereskedő Aquincumból itt vágott neki az útnak Sopianae felé, a Pécs irányából érkező vándorló dervis itt pihent meg utoljára, mielőtt fölkapaszkodott volna Gül Baba sírjához.

Itt lakott Mágnás Elza, de megfordult a Vízivárosban II. József és Casanova is – mindkettő rövid időre. A Duna viszont hosszasabban időzött el az utcáin, ahogy a Budát ostromló ellenség is, amely, miután a Várat nem tudta bevenni, dühében ezt a részt égette fel. Ez nem mellesleg számtalan dologban segítette cifrább és irigyeltebb fivérét, a mai Várnegyedet. A Duna-parton, a mai Batthyány tér környékén volt Buda legnagyobb kikötője, a vizát és más folyami óriásokat halászók a Vízivárosban szálltak csónakjaikba, és az innen induló vezetékeken keresztül látták el vízzel a Várhegy lakóit.

Én biciklivel szoktam keresztülvágni a Vízivároson, Dunajcsik Mátyás első regényének hőse gördeszkával. (Lehet, hogy más a pontos neve, tudom, hogy longboardok és hasonló kerekes alkalmatosságok is vannak, de inkább maradok ennél az avítt elnevezésnél.) A cím egyébként becsapós. Az egyes szám első személyben megszólaló elbeszélő – T., aki egyben a főhős – Budapest nagy részét bejárja a deszkával, Pestlőrinctől a belvárosig.

Ami azt jelenti, hogy a Víziváros elnevezés alatt nem egyszer a Duna két partján elterülő főváros is értendő. A főszereplőnek amúgy az Alagút fölötti rész a kedvenc helye, föltehetően a szerzőnek is, akinek (deszkás) fotója a hátsó fülön ugyanitt készült. (Ez a hely egyébként a regényben is idézett figyelmeztető tábla értelmében veszélyes. Dunajcsik, azazhogy T. rá is világít a megszövegezés nyakatekertségére, miszerint nem azért kell óvatosnak lenni az Alagút fölött, mert onnan le lehet esni – amire sajnos volt tragikus példa –, hanem mert rendelet mondja ki.) Egyébként szívesen elkalandozik a városon belül máshova is, előszeretettel deszkázik a Lánchídon, a József Attila utcán, és számos más helyen.

Közben egy csomó mindent elmesél azokról az utcákról, terekről és épületekről, amelyek mellett elsuhan. Mint ahogy sok más dologról is. A Víziváros igazi entellektüelregény. A kifejezésbe semmiféle felhangot nem kell beleérteni, ugyanakkor bizonyos tekintetben zavarba ejtő prózával találkozunk, olyan értelemben, hogy kissé magányosan álldogál nem csupán a kortárs, de általában véve a magyar irodalomban is.

Magányosan, ám biztos lábakon. Dunajcsik Mátyás jó ideje külföldön él, fordít is, korábban egy kiadó irodalmi szerkesztőjeként, azelőtt meg egy másik kiadó külföldi kapcsolatokkal foglalkozó munkatársaként dolgozott. Az évek során szerzett irodalmi és kulturális tapasztalatok visszaköszönnek az első regényében. (Amely egyébként szintén éveken keresztül íródott, az általam föllelt legkorábbi részlete 2013-ban jelent meg, de erre az évszámra utal a végjegyzet is.)

A Vízivárosból időnként kihallatszik Borges, Walser, Proust, Joyce és Szerb Antal hangja – és számtalan más kulturális mém is bejelentkezik, a Prometheus című filmtől kezdve a Voynich-kéziraton, a Converse cipőn és a nagykörúti giroszoson át a kulináris különlegességekig. (Egy villanásnyira utal Dunajcsik Mátyás előző, felnőtteknek szóló prózakötetére, a Balbec Beachre is.) Mint ahogy az sem véletlen, hogy miközben az elbeszélő magyarul mesél, az egyébként ritka párbeszédek, illetve a szereplők megszólalásai az européerség jegyében angolul vagy franciául hangzanak el.

Mindehhez nem kell emelkedett tónusokat képzelnünk. Bár T. óriási klasszikus műveltséggel – olykor tudálékos aprólékossággal – beszél akár Budapestről, akár a családja, akár a saját életéről, hangja magától értetődően természetes és sima, akár a Duna szürkéskék víztükre a tavaszi áradás után. Időnként egy-egy „véreres fasz” és hasonló is belefér – különösen az elején, később eltűnnek. Na és pár emlékezetes mondat. Mint mondjuk az, hogy „Bagzó macskának éreztem magam, akire szmokingot adtak.” Meg: „A világ legszebb országába születtem és egy pöcegödörben élek.”

Utóbbi mintha napjaink rossz ízű viszonyaira mutatna rá. (Az előbb megcsúszott az ujjam a klaviatúrán, és a „viszony” szóból lemaradt az első betű, akár maradhatott is volna úgy.) A Víziváros mégsem végez társadalmi mélyfúrásokat, de ez nem is hiányzik ebből a franciás könnyedségből. Inkább érzékel és fölvillant jelenségeket, pont úgy, ahogy a deszkás T. társaságában nézzük a város elé(nk)gördülő zugait.

A sztori sem túl bonyolult. T. édesanyja meghalt, az apja – aki steampunkba hajló virtuális dolgokkal foglalkozik – ezt követően egy Kristof nevű férfival kötötte össze az életét. T. megismerkedik egy Christine nevű francia lánnyal, akivel össze is jön, nem mellesleg kulturális bédekkerbe is beillő hosszú leveleket ír neki, részben a Vízivárosról, részben Budapestről. Szerepel továbbá Christine révén egy testvérpár, Imre és Ferenc is, utóbbi a pápaválasztás esélyese. És persze ahogy annak egy regényben történnie kell, előbukkan egy-két váratlan fölfedezés, ami ideiglenesen árnyalja a figurák egymás közötti viszonyait. Közben elő-előtüremkedik a múlt, amitől időnként kicsit olyan lesz, mintha egy családregényben lennénk, máskor meg mintha egy fejlődésregényben, megint máskor pedig mintha a város regényében járnánk.

Így van ez rendjén. A Víziváros nem az a fajta nagypróza, amelytől veretes megállapításokat, világmagyarázó elméleteket, sorsfordulatokat, bombasztikus sztorikat és girbegurba életutakat szeretnénk kapni. Szerencsére nem is ígér ilyesmit. Nem több és nem kevesebb annál az érzésnél, ahogy végigsuhanunk a városon, és útközben benéznénk ide meg amoda. Sőt időnként nemcsak benézünk, hanem az elbeszélő fölszólítására alaposan szemügyre vesszük a homlokzatok és erkélyek azon kiszögelléseit, amelyeken egyébként csak átsiklana a tekintetünk. Megállítjuk a deszkát, és alaposan megfigyelünk. Szemlélődünk, nem csupán a városban, de ebben a hétköznapok kusza realizmusát fölvillantó, mégis természetes jókedvvel, szabadon, az időnkénti melankóliával szemben is jól kiérezhető életörömmel hömpölygő Dunajcsik-prózában.

DUNAJCSIK MÁTYÁS korábbi művei: A szemüveges szirén; Balbec Beach; Repülési kézikönyv.