Puli nélkül üres a Tabán

Saly Noémi: Ha túléljük ezt a marhaságot | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Pulik, Tabán, szívzűrök. Ja, és valami jóféle savanyúság. Ezek a legfőbb összetevői a Saly-féle ízes kisprózának, amelyben egyszerre lüktet a múlt és a jelen, és teszi lebegőssé az irónia. Ő az a szerző, aki egyformán jól érzi magát kocsmában, fürdőben, kávéházban, és mindent tud a kuplerájok aranykoráról. Krúdy meg csöndben bólogat a sarokban.

Fecsegni tudni kell. Mert az sosem azt jelenti, hogy számolatlanul fektetjük egymás után a mondatokat, mintha a végtelenbe futna a pálya. A fecsegés nem a transzszibériai vasút, hanem az Orient Expressz eleganciája. A fecsegéshez fegyelem kell, kimeríthetetlen nyersanyag (tapasztalat, plusz tudás, plusz nem szűnő kíváncsiság) és jó, telt, zsíros mondatok. Tudni kell elkezdeni, és főként tudni kell befejezni, lehetőleg nem úgy, hogy már kimerült vagy elpárolgott a hallgatóság. Ha nincs olyan felütésünk, hogy: „Az ember semmiben nem olyan magányos, mint ízek, szagok, zamatok dolgában”, akkor inkább hallgasson. Az is lehet termékeny.

Saly Noémi úgy képes fecsegni, ahogy más regényeket, tanulmányokat ír. Ugyanaz az áradás, ugyanaz a svung. Már a könyv története is kész egyperces: jött a kályhás, szétverte és elhordta a vén kályhát, de maradt a szomszéd szobában egy odavasvillázott papírhalom. Szövegek, emlékek, felkérések eredményei. Esszék, novellák, múltba indázó történetek. Megjelent és meg nem jelent apróságok. És mind nagyon személyesek, elevenek, tele a Salyra oly jellemző (ön)iróniával. Nem a térdcsapkodós humor ez, hanem a finomabb, szellősebb, vigyorgósabb. Ha kamaszlány lennék, az olyan mondatokat biztosan kitenném a falra, amelyben a „sör lomha bujaságáról” ez jut eszébe: „szakállas viking, aki szeret alul lenni az ágyban”.

A kötet szövegeit nagyjából két csoportba lehet osztani. Az elsőbe a klasszikus novellák tartoznak, amelyek állandó szereplője Nussbaum, Csutka, a puli és a folyton kiújuló szívzűrök. A főhős hol egy portugáliai veszélyes fürdőzés kapcsán eleveníti fel a varázslatos olvasás elsajátítását (Ha túléljük ezt a marhaságot), hol egy kibogozhatatlan szerelmi négyszög szenvedő alanya (Libajáték), hol egy szerelembe torkolló lyoni baleset kapcsán meséli azt az esetet, amikor egy vaddisznópörkölttel rúgta fel hosszú évekre visszatekintő vegánságát (Disznóból legjobb a vad).

Ezeket a történeteket Nussbaum személye köti össze, s olykor egymás folytatásai. A Gyere moziba címűben például épp a lyoni szerelem fájdalmát dolgozza fel. Szokatlan, hogy ezek az így-úgy összefüggő, és érezhetően önéletrajzi elemekkel alaposan megtámogatott novellák nem kerültek egymás mellé, hanem szétszórtan futunk bele a kötetben.

A másik csoportba az esszék, visszaemlékezések tartoznak, vagy csak egy morfondír arról, hogy Európa közepén milyen nőnek lenni, és ez a színes és ellentmondásos női lét hogyan fér össze a kocsmázással, a férfiak szigorú territóriumával (Nő a kocsmában). Ezekben igen gyakran bukkan fel az irodalom, illetve a régi és mai (még megmaradt) Tabán a fürdőivel, kocsmáival, kuplerájaival. Szinte mindent tud az eltűnt, lebontott, eldózerolt és megmaradt házakról, az egykori lakókról, híresekről és névtelenekről. Mert a Tabán nem egy „hegyoldal, ahová ki kell menni sörözni és szemetelni, mert ott játszik egy „rakkandroll-banda”. Hanem egyszerre lakóhely, szellemi közeg, muníció, az otthonos múlt, és a „csillámlón, kéken, zölden, szürkén, aranypikkelyesen, olajfoltosan, lámpacsillagosan” hömpölygő Duna.

A szövegek visszatérő szereplői az irodalmár barátok, Krúdy, a Nagymama, aki főként a szakácstudományával képviseli magát (ó, az a csalamádé!), a városrész élő szövete. És persze a pulik, Muki és Csutka, mert a szívzűrökön túl is van halálig tartó szerelem: talán ezért is került a borítóra a kutyafej, nem pedig egy szőrös mellkas vagy egy kovászos uborka (a másik nagy szerelem a savanyúságok felé tendál). De az a legjobb ezekben a sokfelé kanyargó, sokfelé nézdegélő szövegekben, irodalmi és várostörténeti utalásokban, személyes élettörténetekben, hogy soha – vagy csak nagyon ritkán – válnak érdektelenné. Tele van sűrű, jóféle mondatokkal, szenvedéllyel (károssal is), jól kézben tartott mániával és őszinteséggel.

Mert ettől a szerepmentességtől, a mesélés elemi vágyától válnak ezek a szövegek élvezhetővé és hitelessé. Nem fordulnak giccsbe és ömlengésbe, szentimentalizmusba és hótkomoly értekezésbe, mert az irónia mindig időben közbelép. „Remélem, nem lesz belőlem gonosz öregasszony: semmiféle várható testi nyavalya gondolata nem rémiszt, csak ez, de nagyon. Ebben az esetben feltétlenül tartsatok Budapesten: hadonászni fogok a botommal, sipákolva tolakszom a patikában, és a galambetetést tiltó tábla köré szórom a kenyérhéjat”, írta 1998-ban a tatai-napló pótlapjain.

Ma egyre biztosabban látszik, hogy a gonosz öregasszonyos projektet el kell napolni. Bár szívesen megnézném azt a hadonászást.

SALY NOÉMI legutóbbi művei: Hatszáz tojás, egy se görbe; Micsoda népek…; Gellért 100.