Szederkényi Olga: Irodalmi popikonok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Harminckilenc interjúalany beszél önfeledt lazasággal kedvenc írójáról és olvasmányáról. Keresi az irodalmi halhatatlanság receptjének titkát, miközben sztorizik, elemez és viccet mesél. Szederkényi Olgának tényleg elhisszük, hogy az irodalomról beszélni is jó.
Nem is olyan régen még az élet részének számított megbeszélni az olvasmányélményeket. Regényt, krimit, ritkábban novellát. Nem kellett hozzá irodalmi kör vagy valamilyen kitüntetett esemény, egyszerűen csak szóba került valahogy a mindig langyos sörön való lamentálás és a világpolitika fejleményeinek megtárgyalása között. Ma viszont már kissé ütődöttnek gondolnák azt, aki Hemingwayt vagy Bánffy Miklóst hozná szóba a közérti sorban vagy a metró peronján. Szederkényi Olga párosinterjúi azt a nosztalgikus kort hozzák vissza, amikor még tudtunk írókról, irodalomról, művekről beszélni. Hol fecsegve, hol halálosan komolyan.
Írók, irodalmárok, színházi rendező, zenész, török reumatológus, történészek – leginkább olvasók beszélgetnek számukra fontos írókról vagy épp művekről. A cím épp ezért nem teljesen találó, mert Rejtő Jenő, Jane Austen és Szabó Magda, Hemingway, Agatha Christie és Shakespeare, vagyis a valódi irodalmi popikonok mellett klasszikus „popdalokról” is szót ejtenek a jó érzékkel kiválasztott alanyok, mint például a Grimm mesék, Svejk vagy A feleségem története. A beszélgetések zöme a Hévíz című folyóirat Vízibicikli című rovatában jelentek meg hét év alatt (2012 és 2019 között), így már csak az volt a kérdés, hogy miként viselkednek egy némiképp szigorúbb közegben (egy könyv lapjain), illetve, hogy túllépett-e rajtuk az idő. A próza után ugyanis épp az interjú avul a leggyorsabban.
Ám e tekintetben az örökzöldek tartóssága valahogy a beszélgetésekre is átsugárzott. Ma is igen élvezetes azon tanakodni, hogy vajon mi lehetett és lehet Lady Halál, a legnagyobb angol krimiíró őrületes sikerének titka (4 milliárd eladott példány!!), illetve a tősgyökeres brit Agatha Christie vajon kiről mintázhatta a piperkőc belga nyomozóját. (Megfejtés: a 33 regény és 54 novella detektívjének valóságmagját Christie lakóhelyén élő belga menekültek adhatták.) És most is szívünkbe hasít a korban sztárgázsiért dolgozó Rejtő Jenő esete, aki igazi bohém módjára elkártyázta, rulettezte és elkocsmázta a honort, mígnem az Egyedül Vagyunk című szélsőjobboldali lapban kvázi fel nem jelentették, hogy nem igazi hazafi. Hát igen, aki csak nevettetni tud…
Halálának bizonytalansága (kábé őt is annyian látták a tragédia után, mint Petőfit) ma már szintén a legenda része.
Illetve most is furcsán bizsergető érzés arról olvasni, hogy Vámbéry Ármin súgott Bram Stokernek Drakula-ügyben: legalábbis kisegítette az írói fantáziát a történelmi tényekkel.
A legemlékezetesebb beszélgetések egyik mégis a rövid (bár háromszor ennyit is olvastunk volna még) interjú Erdal Salikoglu török reumatológussal, aki 112 évvel az első kiadás után lefordította az anyanyelvére az Egri csillagokat. Ő beszél a Szulejmán-ábrázolás és a török hadviselés regénybeli hitelességéről, majd a motivációit is feltárja, hogy miért vágott bele a fordításba. „Ha valakit nem ismersz meg, akkor csak egy lehetőség áll előtted, a gyűlölet. Vagy gyűlölsz, vagy nem, de csak e kettő közül választhatsz.”
Ám az a történet is sokáig megmarad bennem, miszerint az alkohollal küzdő és egyedül a halállal való versenyfutásra figyelő Hemingway egy alkalommal annyira felöntött a garatra, hogy amikor éjjel felébredt, kitántorgott a nappaliba, s mivel fogalma sem volt, hogy hol van, önfeledten belepisilt a kagylófotelba, majd amikor le akarta húzni, a fejére rántotta a csillárt… Az érem másik oldala viszont az igazi tragédia: amikor hamarabb hal meg az író, mint az ember. Az egy héten belül bekövetkező második repülőbalesetében annyira beütötte a fejét, hogy attól kezdve már nem volt képes szerkeszteni a szövegeit.
Abból, akit addig a minimalizmusáért, a patikamérlegen mért mondataiért, kopogó stílusáért szerettek, hirtelen és ellenőrizhetetlenül ömleni kezdett a szó. Vagyis végig kellett néznie, hogyan foszlik szét és úszik el a tehetsége, mígnem a belső feszültség feloldását már csak a szájba vett puskacső jelenthette.
Szederkényi Olga derűs pillanatokból, érdekfeszítő adalékokból és esszébe hajló gondolatfutamokból keveri ki lendületes beszélgetéseit. Talán csak egyetlen alkalommal érezzük soványnak a végeredményt: Robert Wilsonnak a világhírű színház- és vizuális művésznek hosszabb az önéletrajza, mint a Svejkről szóló mondandója. Talán itt érdemes lett volna egy másik alanyt találni Heé Veronika, a cseh irodalom szakértője mellé. Ám 19 párosinterjú esetében csupán egyszer (félszer) botlani, igen szép teljesítmény. Valahogy így kezdeném a közértben, ha neadjisten erre a könyvre terelődne a beszélgetés a húspult előtt.
