Bernard Lecomte: KGB. A szovjet titkosszolgálatok története | Pető Iván kritikája
Amikor eldöntötték, hogy kiadják a francia újságíró szovjet titkosszolgálatokról szóló művét magyarul, senki nem tudhatta, milyen szomorú aktualitása lesz. Az utószóban Vlagyimir Putyin államelnökségig vezető útját olvashatjuk néhány oldalban. A rész mottója: „Olyan, hogy volt csekista, nem létezik!” Az Ukrajna elleni orosz agresszióval Putyin valóban az az örök csekista marad, aki számára az eszme – most nem a kommunizmus, hanem a Nagy Oroszország érdeke – minden morális korlátot elsöpör.
Hálás, de nehéz műfaj a titkosszolgálatok igényes története. Hálás, hiszen jelentős olvasóközönség szeret betekinteni a függöny vagy fal mögé, megismerni a titkokat, érteni vélni a rejtett összefüggéseket. (Dezső András oknyomozó újságírónak a magyar titkosszolgálatokról szóló könyvéről itt olvashat, ide kattintva pedig a szerzővel készített interjúnkat találja.) Ugyanakkor nehéz színvonalasan művelni, mert a feladat szerteágazó. Nélkülözhetetlennek látszik az adott állam céljainak, állameszméinek, ha tetszik, ideológiájának ismerete, hiszen enélkül „levegőben lóg” a történet. A szervezeti változások követése, holmi vázlatos hivataltörténet sem mellőzhető, ha másért nem, mint jelen esetben, hogy követhetők legyenek a viszonylag gyakori névváltozások és ezek mögöttes okai. Ennél izgalmasabb a titkosszolgálat vezetőinek bemutatása, életútjuk, a rendszer hierarchiájában elfoglalt helyük ismertetése, személyiségjegyeik főbb vonalainak megrajzolása.
Az olvasót azonban valószínűleg leginkább a titkosszolgálat akciókban kicsúcsosodó tevékenysége izgatja. Itt nem hagyhatók el a legismertebb ügyek, ugyanakkor újdonságokkal is indokolt szolgálni. Bernard Lecomte ügyesen vegyíti ezeket a szempontokat – aki érdemi előzetes ismeretek nélkül olvassa el a könyvet, nem alaptalanul érzi úgy, hogy sok mindent megtudott a KGB-ről, illetve előd- és utódszervezeteiről. Aki viszont érdeklődik a téma iránt, még ha csak a magyarul megjelent munkákat olvasta is, annak viszonylag kevés újdonságot nyújt a mű, bár talán ők is másként olvassák Putyin ukrajnai agressziója idején, mint olvasták a hasonló témájú írásokat puszta érdeklődésből nyugodt békeidőkben.
Nehéz műfaj a titkosszolgálatok története azért is, mert ezek az intézmények természetesen különösen nem szeretik kiadni a titkaikat, sőt, mivel hivatalból iparszerűen is forgalmaznak félrevezető információkat.
A történetíró így egyszerre küzd a források hiányával és a legendagyártás hamisítványainak kiszűrésével. A KGB esetében az ismeretek így részben a politikai motivációjú szovjet közlésekből származnak, a koncepciós perekről szóló egykori hazug szövegekből, majd a Sztálin halála, illetve a Szovjetunió bukása után átmenetileg elérhető közvetlen forrásokból, az ellenszolgálatok leleplezéseiből, a kémek és a ritka kisúgók információiból, az ellenfélhez átállók erős forráskritikával kezelendő memoárjaiból, az oknyomozó újságírók munkáiból, valamint ihletett irodalmi művekből, amelyek a pszichés motivációkat talán minden más alapanyagnál világosabbá teszik. Utóbbiak példájaként említem Alekszandr Tarasz-Rogyionov Csokoládé című hírhedt-híres könyvét, Arthur Koestler Sötétség délben című regényét, Sinkó Ervin Egy regény regényét vagy Vlagyimir Akszjonov Moszkvai történetét.
Bernard Lecomte-ot nem nagyon foglalkoztatják a lelki tényezők, hogy ki miért és hogyan lett az, ami. Persze amikor fontos, megemlíti, hogy X vagy Y külföldi ügynök kommunistaként, antifasisztaként lépett a KGB szolgálatába, de ennél mélyebbre nem ás. (A francia újságíró egyébként számos művet publikált a Szovjetunióról, egyebek között Gorbacsovról, egy másikat A Kreml titkai címmel, de sokat írt a Vatikánról is, több kötetet II. János Pálról, ezek közül az egyik: A pápa, aki legyőzte a kommunizmust címmel.)
A könyv erénye, hogy kerüli a bizonytalan információkat, illetve, ahol nincs bizonyosság, ott ezt jelzi. Például az 1934-es Kirov-gyilkosságról, szemben a témával foglalkozók többségével, úgy véli, valószínűbb, hogy nem Sztálin rendelte el a merényletet, amely után az akkor éppen NKVD nevezetű szovjet politikai rendőrség végrehajtotta a „nagy terrornak” nevezett borzalmas leszámoláshullámot. Persze ettől még nem kérdés számára, hogy Sztálin ürügyként használta a gyilkosságot.
Az amerikai atomtitok szovjet megszerzéséről szóló részben több, a KGB-nek jelentő forrást megnevez, de úgy látja, ezek egyike sem az „igazi”, az „igazit” egyelőre nem ismerjük.
Ennek jegyében tesz kitérőt az atomtitok ellopásával vádolt Rosenberg házaspár 1953-as amerikai kivégzésére, a hidegháború egyik nyugati botrányára, amelyről ma az az uralkodó álláspont, amit Lecomte is képvisel, hogy az ítélet megalapozatlan volt.
Lecomte művének érdekességét, színvonalas ismeretterjesztő státuszát nem érinti közvetlenül, hogy forrásait mindig megadva, jórészt a mások által már nyilvánosan tárgyalt elemekből rakta össze a könyvét (Barabás József fordítása). Itt érdemes megjegyezni: bár a szerző életrajza szerint tanult oroszul és lengyelül, kútfői kizárólag francia nyelvűek (tehát orosz művekre, de angol vagy más nyelvű szerzők munkáira is csak akkor hivatkozik, ha azok franciául is megjelentek).
A könyv gyengesége, hogy teljesen mellőzi a kommunista üdvtan bemutatását, márpedig enélkül a Cseka és utódai sajátossága, egyúttal a sikerek részbeni magyarázata aligha érthető. Lecomte nem fárasztja az olvasót olyasmivel, hogy a bolsevizmus vonzerejét az teremtette meg, hogy valódi szociális és társadalmi gondokra, az addigi történelem összes visszásságára ígért a belátható jövőben megoldást. Az erőszakot az legitimálta hívei számára, hogy az osztályharcok, az elnyomás világtörténelmének felszámolását a legkíméletlenebb osztályharccal, az addigi uralkodónak nevezett osztályok felszámolásával valósítja meg. Ennek jegyében adott erkölcsi felmentést, menlevelet az osztályellenséggel, a korábbi elnyomottakat képviselő kommunista párt, illetve a Szovjetunió ellenfeleivel szembeni szinte bármilyen brutális fellépésre, igényelt híveitől feltétel nélküli hűséget, önfeláldozást.
Lecomte számára a történet kezdete egyszerűen annyi, hogy „Lenin és csatlósai bármire készek”; Leninnek és a Csekát megszervező Dzserzsinszkijnek cinkosai (és nem elkötelezett hívei) voltak; Lenin „megkeseredett és bosszúálló személyiség, aki kész arra, hogy minden ellenfelét kiirtsa”; a primer erőszak alkalmazása a Csekát arra kényszerítette, hogy állományát erőszakos elemekkel, bűnözőkkel, gátlástalan gyilkosokkal töltse fel stb. Persze ha a szörnyűségek, az áldozatok felől nézzük, lehet érdektelennek is tekinteni az ideológiát, a hitet. Ha azonban érteni szeretnénk, hogy miért jelentett büszkeséget csekistának, KGB-snek lenni, a párt öklét képviselni; miért vállaltak a cári elnyomással szemben félelmet nem ismerő emberek gyávának tetsző, nyomorúságos szerepet a koncepciós perek során; miért tekintettek el nagyvonalúan érzékeny nyugati entellektüelek, mondjuk, az Ukrajnában előidézett éhínség milliónyi áldozatától; miért álltak be szovjet kémnek kivételes képességű értelmiségiek; és hogyan „termelődtek ki” a Jezsov, Jagoda, Berija típusú szörnyetegek, akkor nem árt némileg ismerni a kommunista üdvtan működését.
Ezzel az is érthetőbb, hogy a kommunizmus reményének, a Szovjetunió diadalmas jövőjének eróziója, majd összeomlása milyen megrendítő volt a KGB-sek, és persze a rendszer más hívei számára. Maradt a cél szentesíti az eszközt morálja, de az addigi „szent ügy” helyére könnyen került új, így lett a KGB-sek egy részéből gengszterfőnök vagy a sajátos orosz kapitalizmus sikeres figurája, meggyőződéses antiklerikálisból, egyházüldözőből hívő pravoszláv, így vehette át a szovjet haza addigi szerepét Oroszország, a kommunizmusét az egykori szovjet/orosz nagyság visszaszerzésének reménye.
Szemben a demokratikus berendezkedésű országok nagyobb részével, a diktatúrák számára az állam külső és belső ellenfelei egyformán veszélyesek.
Nem holmi szervezési különbség, hogy a demokratikus országokban, ahol a titkosszolgálatok felett is működik jogállami kontroll, a külföldi hírszerzés és a hozzá kapcsolódó akciók intézményesen is elkülönülnek az országon belüli rendvédelemtől. Mások a jogosítványok, a felhatalmazások. A Szovjetunióban és nyomában a többi kommunista vezetésű országban, de általában a diktatúrákban az számít kivételnek, ha érdemben elválasztják a kétféle feladatot.
Nemcsak az a differentia specifica a demokráciák és a kommunista rendszerek között, hogy az utóbbiaknál a hatalom az állampárt kezében van, így pedig a politikai rendőrség és a külföldi titkosszolgálati tevékenység, egységesen államvédelemként, jogállami kontroll nélkül áll az állampárt közvetlen irányítása alatt, szolgálja érdekeit. Legalább ilyen lényeges különbség, hogy bár a demokráciákban is működnek belbiztonsági szervezetek, ezek számára devianciának, hatásköri túllépésnek minősül, ha a kormánnyal szemben álló nézetek képviselőire eleve a rendszerre veszélyt jelentő tényezőként tekintenek. Elvben a demokráciákban csak az erőszakos fellépésre hajlamos nézetek képviselői kerülnek a belbiztonsági szervek látókörébe.
Lecomte módszere nézőpontjának váltogatása: a titkosszolgálat egy-egy korszakáról szóló részek és az egyes ügyekről szólók nagyjából a kronologikus rendhez igazodva keverednek.
A könyv igyekszik egyensúlyt tartani a belföldi és külföldi tevékenység jelzése között, így a külföldi akciókat leginkább csak példázó történetek mellett természetesen ír a Gulagról, a KGB vezetőiről, a brezsnyevi korszak politikai disszidensei elleni fellépéséről, a politikai rendőrség vallás és egyházak elleni harcban játszott szerepéről stb. Kiemelendő érdeme, hogy a Szovjetunió bukása előtti és utáni korszakot árnyaltan írja le, Gorbacsov és Jelcin messze nem idealizált figuraként jelenik meg. Bár nem témája a könyvnek, a rövid áttekintésekből is érthető, hogy Putyin a káosz felszámolójaként hogyan alapozhatta meg hatalmát (bár brutalitásáról a csecsen háborúban, amit most időszerű felidézni, nem esik szó).
