Jonathan Petropoulos: Náci műkincsrablók | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Fontos és igen részletes munkában tárja elénk az amerikai történész a náci műkincsrablás háború alatti és utáni történéseit. Az események hullámai ugyanis mindmáig nem ültek el, mint ahogy számos elkobzott alkotás sem került még elő. A könyvben felvonulnak a náci haszonélvezők, a gátlástalan műkereskedők és a zavarosban kedvvel halászó gyűjtők és múzeumok, illetve a visszaszolgáltatásért küzdő szervezetek és szakértők.
Kedvezményesen a TERASZ5
kuponkóddal a jókönyvek.hu-n
Talán azért nehezebb egy kicsit magyar olvasóként belehelyezkedni a náci műkincsrablók és -vadászok tevékenységébe, mert legszívesebben az orosz/szovjet „kollégákról” olvasnánk hasonló témájú könyvet. A hazai magángyűjtemények mesterműveit ugyanis 1944-ben nem a Harmadik Birodalomba, hanem a Szovjetunióba hurcolták, amelyek szerencsés helyzetben az ottani múzeumok falát díszítik, a többiek viszont – több ezerről van szó – raktárakban porosodnak, vagy magánszemélyeknél várnak a sorsukra.
Ahogy azt Kosztantyin Akinsa művészettörténész az interjújában kiemelte, Magyarország helyzete egészen más volt, mint amikor a németek vonultak be Párizsba. „A németek ugyanis mindenütt nagyon németesen viselkedtek, műkincsgyűjtés közben is: a Párizsból magukkal vitt festményeket végigdokumentálták, műalkotásokról szóló jegyzékek ezrei keletkeztek, és ezek meg is maradtak.” Ám még ezek a jegyzékek sem elegendők ahhoz, hogy igazán pontos képet kapjunk a nácik által elkobzott, elrabolt, kizsarolt műkincsekről. Sok részlet még mindig homályos, ám a folyamatot nagyjából már át lehet látni – ebben nyújt igazán nagy segítséget az 1961-ben született amerikai történész, a téma nemzetközi hírű szakértőjének átfogó könyve.
A laikus eddig leginkább két, megtörtént eseményeket feldolgozó amerikai film révén pillanthatott be a világtörténelem talán legnagyobb mértékű műkincsrablásába.
A George Clooney rendezte Műkincsvadászok a Monuments tisztjeinek munkáját mutatja be. (Monuments, Fine Arts, and Archives nevű programot a szövetségesek hozták létre, és a mintegy négyszáz fős csoport feladata volt egyrészt a műalkotások védelme a bombázások alatt, másrészt az addig elkobzott művek felkutatása és visszaszerzése.) A másik filmben (Hölgy aranyban) pedig a bécsi születésű, de Amerikában élő Maria Altmann küzdelmét követhettük végig, ahogy az osztrák állammal veszi fel a harcot a családi örökségnek számító, és talán leghíresebb Klimt festmény visszaszerzése érdekében.
A Náci műkincsrablók (Kőrös László fordítása) is emlegeti a két filmet, és bemutatja a két alkotás mögött húzódó valóságot is. Jonathan Petropoulos művének nagy érdeme, hogy nem csupán a második világháború alatt zajló történéseket próbálja rekonstruálni, hanem követi az események máig tartó hullámait a műkereskedésben, a restitúciós folyamatokban. Ennek érdekében 1998 és 2007 között készített interjúkat a náci műkincsrablás egyik kulcsfigurájával, Bruno Lohséval, aki Hermann Göring képzőművészeti ügyekkel megbízott képviselőjeként tevékenyen vett részt a műkincsek elkobzásában, csereberéjében és értékesítésében is. A legtöbb kép persze a birodalmi marsall elképesztő gyűjteményét, illetve Hitler tervezett linzi múzeumának (Führermuseum) kollekcióját gyarapította.
Ők voltak tehát az első számú haszonélvezők, de jutott bőven műkincs más náci vezetőknek is, a többit pedig vagy elcserélték, vagy eladták. Számos műkereskedő és műkincsvadász segített feltérképezni, megtalálni, majd elkobozni a gazdag zsidók műkincsekben őrzött vagyonát. Hacsak nem zsarolták ki belőlük nevetséges áron az életükért cserébe.
A könyv számos híres kollekció felszámolását mutatja be az erre a célra alapított szervezet, az ERR (Rosenberg bevetési törzs) működése révén. De Petropoulos ennél jóval nagyobb célt tűzött ki maga elé: „követtem a náci műkincsrablók történetét a szövetségesek fogságából való szabadulásukat követő években: azt, hogy mi történt velük, hogyan gazdagodtak meg, hogyan kedveltették meg magukat a »tisztességes« műkereskedelmi-műgyűjtői szférában, és hogyan folytatták a kereskedést a nácik által elrabolt műalkotásokkal”.
A már bevált csapat ugyanis némi büntetés után (Lohse ült pár évet Franciaországban) Münchenben folytatta a tevékenységét, és jobbára a háború alatt „félretett” műtárgyak adták az újrainduláshoz kellő tőkét.
Ez az az időszak, amikor kialakulnak a nagy amerikai múzeumok ma is látogatható, híres kollekciói (hiszen jobbára nekik van pénzük megvásárolni az előkerülő vagy eladásra kínált műveket), amelyeknek darabjaihoz nem mindig szeplőtelenül jutottak hozzá.
De ugyanilyen foltok tarkítják az amúgy teljesen ártatlannak hitt Svájc múltját is. Az egyik legérdekesebb fejezet a világ talán leghíresebb és leggazdagabb műkereskedő dinasztiájának, a Wildenstein családnak az ügyeibe enged bepillantást. Talán nem meglepő, hogy a kulisszák mögötti világnak nem sok köze van a képek által megjelenített szépségideálhoz: kegyetlen, mohó és kiábrándítóan gátlástalan. Holott, sugallja ezt a szerző, ez igazából csak a jéghegy csúcsa.
Friss hír ugyanakkor, hogy Hollandia úttörő módon úgy döntött, tisztázzák a náci harácsolásból származó műkincsek eredetét, majd visszaadják azokat az eredeti tulajdonosoknak. Ha pedig már nem élnek, akkor a zsidó közösségeknek, hogy oktatási célokra használják a korábban kizsarolt műveket. Becslések szerint legalább 3200 (!) olyan műtárgyról van szó, amelyet a második világháború alatt vettek el a zsidóktól. A könyvből egyébként kiderül, hogy nem csupán a holland múzeumoknak és gyűjteményeknek lenne ez erkölcsi kötelessége, hanem számos köztiszteletben álló intézménynek is szerte a világon…
A műkincsrablás eseményeinek feltérképezése teszi teljessé a holokauszt történetét. A fosztogatás ugyanis ennek „kulcsfontosságú elemét” jelentette: a deportálást és a halált a tulajdonok kisajátítása előzte meg. A zsidók kulturális javainak elvétele a „dehumanizálásuk” egyik módja volt, a kifosztás pedig fontos állomása az „Auschwitzba vezető kanyargós útnak”. Ugyanakkor, „Bruno Lohse – és a kereskedő világának – története nemcsak a náci műkincsrablás félelmetes mélységeit, és a jóvátételre irányuló szükséges, de bonyodalmakkal járó törekvését segít megértenünk, hanem azoknak a háború utáni történetét is, akik továbbra is hasznot húznak a kulturális barbarizmus náci programjából”.
