Lackfi János: Hogyan írjunk verset? | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Ha nekem ilyen tanárom vagy mesterem lett volna, ma már feketeöves költő lennék. Egyszerre Arany és Petőfi, Tandori és Petri. Vagy – ami még fontosabb – sokkal jobban érteném, hogy miért is olyan menő a versek világa. Lackfi János költőképzője a maga praktikus gyakorlataival és tanácsaival, lehengerlő közvetlenségével visz át minket a túlsó partra.
Kezdjük egy coming outtal: én is költőként kezdtem. Természetesen akkor, amikor a legtöbbünkben felbizsereg a nyelv, amikor az érzelmek alig férnek el a szűk kebelben. Vagyis kamaszként. Faragtam hát a rímeket, számoltam az ujjamon a szótagokat. Addig-addig nyűttem a nyelvet, amíg a döcögős emlékversektől valahogy elvergődtem a komolyan vehető darabokig. Egy-kettő már meg is jelent irodalmi lapokban. De aztán mégis abbahagytam. Úgy éreztem, költészetben valahogy nem tudok tovább lépni.
Talán ha huszonvalahány évvel ezelőtt a kezembe akad egy Lackfi János költőképző kézikönyvéhez hasonló mű (a szerzővel interjút ITT olvashatnak), akkor ma már minden hájjal megkent versfaragóként ontom magamból az örökzöldeket. De nem akadt. Egyszerűen nem volt ilyen könyv. És igazából az is csoda, hogy ma már van. A Hogyan írjunk verset? titka – mint minden pedagógiának – a megfelelő hang megtalálása. Fontosabb ez, mint egy nagyívű eposznál. Ne legyen se túl dagályosan tekintélyes, sem lekezelően haverkodó, ne vegye magát komolyan, de mégis igyuk minden szavát. Ne legyen misztikusan sejtelmes, és adjon praktikus, akár azonnal hasznosító tanácsokat. Nos, Lackfi tanfolyama pont ilyen. Nem is csoda: húszévnyi tanítás áll mögötte. Ennyi ideje próbál átadni „írástechnikai trükköket” fiatalnak és felnőttnek egyaránt. Kezdőnek és középhaladónak.
„Egyszer egy gimnáziumban járva azt találtam mondani, a költészet éppolyan mesterség, mint a vízvezeték-szerelés.” Igen, alapvetően erről van szó. Bár ez sokakat nyilván mellbe vág – Lackfi óráján is megsértődött egy lánglelkű kislány –, ennél egyszerűbben tényleg nem lehet mondani: ez is szakma a maga fogásaival. Lackfi az első két fejezetben a mítoszok semlegesítésével kezdi: nem, nem kell mérhetetlen szenvedés ahhoz, hogy valakiből koszorús költő váljon; nem az ihlet írja a verset, és nem is a múzsa; nem csak a Parnasszus tetején lehet írni és nem csak különleges szavakból.
Persze azért ügyel arra, hogy a költészet misztikuma is megmaradjon: mert igen, azért bizony tudni kell összeszikráztatni a szavakat, hogy valami új, valami meglepő szülessen a nem mindig újból és nem mindig meglepőből. Néha ez a szikra az utcán is szembejöhet, ha nyitott szemmel járunk: a „párducpompa” kifejezést (amely aztán Tóth Krisztina kötetcímeként sétált be az irodalomba) egy graffitis fújta fel a Nyugati téri felüljárónál.
De Lackfi nem csak elméletben jó. Egyszerű példái, gyakorlatai megmutatják, hogy a szakmának igenis van elsajátítható része.
Mert – ezzel a mítosszal is érdemes leszámolni – a tehetség kérdése is csak hosszú-hosszú gyakorlás után dőlhet el. Ránézésre (értsd: néhány versezet megalkotása után) senkiről sem lehet megmondani, hogy örökre fűzfapoéta marad, vagy igenis mocorog benne valami. Csak kivételes tehetségek lépnek elő nagy fegyverzettel, a többiekre hosszú órák szöszölése vár.
A Hogyan írjunk verset? a legtöbbet azért teszi, hogy átlendüljünk az alkotói holtpontokon. Közvetlensége, szellemessége (a hatást csak fokozzák P. Szathmáry István rajzai), pátosztalansága, irodalmi anekdotái és bonmot-jai, de legfőképpen az, ahogyan kezeli, szétbontja, elemzi annak eszközeit, megközelítéseit példamutató lehet minden pedagógusnak. Arról nem beszélve, hogy a kortárs irodalomból hozott szövegei mindennél jobban bizonyítják, hogy mennyire lüktető, pezsgő, eleven ez a költészet nevű valami. Nem múzeumi vitrinbe való furcsaság, és nem szükséghármasokat vonzó kíntantárgy.
Így beszél például a Nemzeti dal költőjéről: „Eléggé rühellem, amikor Petőfit úgy tanítjuk, mintha valami tőrőlmetszett suttyó lett volna, olyan áccerű költő, aki csak kivágta a verset, mint a taknyot, őstehetségbül, nem vacakolt vele, mint a nyikhaj pesti uraságok.” És akkor innen lehet továbbhaladni a virtuóz, minden versformát ismerő, laza jambusokkal operáló modern Petőfiig.
Nekem leginkább az jött be a könyv kapcsán, hogy bizony nem csak a szerelem vesz körbe minket – love is all arround, ahogy az angol bárd énekli –, hanem a költészet is. Ott van a pénztárnál, a hivatalban, Petőfi lépteiben, Ady marketingfogásaiban, ott vár ránk a vécédeszkán, ott lüktet a villamoson elcsípett beszélgetésben. Mert a nyelv a leghálásabb gyurma a világon: szét lehet szedni, bele lehet tuszkolni a legváratlanabb dolgokat, fel lehet tördelni és ki lehet egészíteni, torzítani és elferdíteni. Csak elég felszabadultság kell hozzá, türelem és elszántság. Aztán egy idő után a múzsa is a tenyerünkből fog enni.
Bár könnyen lehet, hogy Lackfi könyve a legnagyobb hatást az irodalmat még csak kóstolgató kis- és nagykamaszok körében fejti majd ki, hiszen az ő nyelvükön íródott, igazából mégis a felnőtteknek szól. Higgyék el, utána már egészen másként fogunk a gyermekünk kezébe adni egy-egy kortárs (vagy klasszikus) verseskötetet. Menőbben, tájékozottabban. S tán még a régi kamaszt is előcsalogathatja belőlünk, aki annak idején rövid sorokba kívánta belepréselni az egész világot.
LACKFI JÁNOS korábbi művei: Igaz mese a karácsonyról; Van tüzed?; Minden napra egy sztori.
