Rinocérosz kifulladásig

Schein Gábor: Ó, rinocérosz | Kácsor Zsolt kritikája

Nem, ez nem verses regény, hanem egymással laza gondolati összefüggésben álló, amúgy jól megírt kisprózák, szabadversek gyűjteménye. Némiképp érthetetlen, hogy a fülszöveg ezt a művet miért állítja be verses regénynek, ha egyszer maga a szerző is kerüli ezt a műfaji besorolást. A szerző csak annyit mond: rinocérosz. Ó, jaj!

Nagyon vártam ezt a könyvet, Schein Gábor munkásságát ugyanis meglehetősen kedvelem: szeretem finom és érzékeny filozofikusságát, líraian áradó gondolatgazdagságát, visszafogott és elegáns stílusát. Vártam amiatt is, mert azt hallottam, hogy „verses regény” készült, és ez felajzott. Nem nagyon szokás verses regényeket írni, és ha Schein Gábor ilyesmire vállalkozik, akkor arra oda kell figyelni.

Micsoda élvezet lesz! Ez futott át az agyamon, amikor a kötetet kézbe vettem, merthogy ez a könyvtárgy valami elképesztően gyönyörű munka! A kolofon azt írja, hogy a könyvet Pintér József tervezte, míg a borítót Farkas Anna készítette Orosz István: Becsomagolt Rino című művének felhasználásával. Megérdemlik, hogy kiírjam a nevüket, mert ilyen szépséges kötetet – holott a technikai lehetőségek ma már szinte korlátlanok – ritkán látni a piacon.

S milyen nagyszerű a cím elhelyezése jobboldalt! Mintha a saját magával összekötözött orrszarvú egy mindent megállító, sziklaszilárd szövegfallal nézne szembe! Ilyen egy gondolatban lefékezett rinocérosz az ütközés szintézise előtti utolsó pillanatban, mikor éppen azon tűnődik, hogy döfjön-e. Mennyi gondolati energia feszül e borítóképen!

A szöveg azonban nem támasztotta alá várakozásaimat, ami nem csupán a mű hibája, hanem a fülszövegé, amely azt állítja, hogy az Ó, rinocérosz egy verses regény.

Nem, nem az, és kár érte, hogy az olvasó átverve érzi magát. Nem akarnék belemenni abba, hogy egy regény mitől regény, és mitől lehet regény az is, ami nem az – ezt a vitát meghagynám az elméleti szakembereknek. Legyen elég annyi, hogy én eléggé lazán kezelem a műfaji besorolásokat – de Schein könyvének elolvasása után azért eléggé értetlenül húztam fel a szemöldökömet: már mitől volna ez verses regény?

Hiszen nincsen cselekménye (ami önmagában nem baj, elvégre Joyce Ulysses című remekművében sem történik túl sok minden), az Ó, rinocérosz esetében azonban nem csupán a cselekmény hiányzik, de nincs se helyszín, se regényidő, se főhős, se mellékszereplő, se elbeszélő, se történetmesélés, se narráció. Azaz hiányzik a fonál, amire ezeket a kispróza- vagy szabadvers-gyöngyöket föl lehetne fűzni. A fülszöveg azzal is átver, hogy azt állítja: „A verses regény azzal a káprázatos ötlettel játszik el, hogy miképpen írható meg Európa és a nyugati civilizáció históriája, ha annak mitikus és valóságos történeteiben a rinocérosz mint hús-vér figura szerepel”.

A szöveget elolvasva ki merem jelenteni, hogy ebből egy szó sem igaz. Ebben a könyvben nem íródott meg Európa és a nyugati civilizáció históriája, a rinocérosz „figurája” pedig nem hús-vér figura. Már csak azért sem lehet hús-vér figura, mert a szerzői koncepció a fogalmi-képi behelyettesítés irodalmi eszközével él (ha jól értem). A szövegben tehát a rinocérosz minden és semmi egyszerre: egy művészeti lexikon összes szócikke, fogalma, jelentése, képlete beazonosítható vele és általa. A rinocérosz ebben a szövegben egy szimbólum, egy jel, egy forma, amely hol a középkorban tűnik fel egy császári udvarban, hol az ókori Közel-Keleten, hol Afrikában, hol Európában, hol régen egy cirkuszban, hol napjainkban a karanténban – de mitől volna ez a rinocérosz „hús-vér figura”?

Sajnos nem történik meg az ígért „átváltozás” sem, amit a hátsó borító szövege így lenget be: „Átváltozni vajon mit jelent? Istenből állatba, kitérőt sem téve az emberi lét felé”. Azért ezek eléggé felcsigázó mondatok, főleg, ha frekventált helyen, a hátsó borítón olvassa az ember. A szöveg az „istenből állatba” való átváltozás élményét nem adja meg, csak jelzi. Föladja, mint feladványt: kedves olvasó, majd te megoldod. Az átváltozás ígért élménye nélkül olyan ez a könyv, mintha annak idején Apuleius nem írta volna meg a szamárrá lett ember sajátos élményeit (holott az a legjobb az egészben).

De mi ez a kötet, ha nem verses regény és nem is metamorfózis-történet?

Ez egy rövidpróza, illetve szabadvers-gyűjtemény, amelyet számok tartanak össze. Igen jó kézzel és szellemesen megírt rövidprózák, szabadversek, mondatok, öletkezdemények, esszécsírák sorakoznak egymás után, összesen 154 darab, plusz a záróvers, amely nem a 155. címet viseli, hanem ezt: Ovidius szabad.

Van tehát összesen 155 darab szövegünk – de hogy miért éppen ennyi? Rejtély.

A számozásnak értelmet adna, ha kikerekedne belőle valami, bármi és akármi. Lehetne felőlem a 155-ös busz is a megoldás, feltéve, ha a „verses regény” a 155-ös busz útvonalán haladna. De nem ott halad, hanem Európában, Egyiptomban, Jeruzsálemben, hegyen, vízen, tengeren, levegőben, azaz egyszerre sehol és egyszerre mindenütt. Némelyik ráadásul csak egyetlen mondat, az 57. darab például így szól: „Be vagy zárva a hajókürtbe, és már sohasem menekülsz”. Ez egy átlagos József Attila-parafrázis, ami – vezérfonal híján – lóg a levegőben.

Akárcsak a kötetet lezáró, már említett vers Ovidiusról, amely azt sugallja, mintha az utolsó oldalakon valamiféle „megszabadulás” történne a megelőző 154 szövegben ábrázolt vagy kiteljesített „rabság” után. Nem vagyok ellene az efféle megoldásoknak, de maga a szöveg ezt a verziót nem támasztja alá, tekintettel arra, hogy a 154 szöveg akármilyen sorrendben szerepelhetne – a mű ugyanis nem tart igényt lineáris cselekményvezetésre. De ha erre nem tart igényt, akkor mit jelentsen Ovidius végső „szabadulása”? Pusztán a megváltó halált? De mivégre, ha nem történt a szövegben olyan életesemény, amit a halállal le lehetne zárni? Vagy nem a halálról van szó? Ovidius megszabadulása vajon mi mást jelenthetne még? Talán Ovidius kései rehabilitációját? De hát nem erről szól a kötet!

Úgy érzem, hogy Schein Gábor igazából Esterházy Péter műveinek hatása alatt állította össze ezt a kötetet – hiszen EP kezelte mesterien azt a behelyettesítő technikát, amit az Ó, rinocéroszban Schein is alkalmaz. Esterházynál a „nő”, az „árnyék” vagy az „édesapám” voltak azok a hívószavak, amelyekkel minden mást be tudott helyettesíteni és új keretbe tudott illeszteni. Scheinnél ez a szó a rinocérosz lett – de hogy miért, arra nem jöttem rá. Az nem válasz, hogy ez jutott a szerző eszébe. Pontosabban ez is egy válasz, meg persze az is, hogy teljesen hülye vagyok a magas irodalomhoz – ez utóbbi esetben természetesen hagyom meggyőzni magam, csak hagyd a fenébe a rébuszokat, ó, rinocérosz.

SCHEIN GÁBOR legutóbbi művei: Megleszünk itt; Üdvözlet a kontinens belsejéből; Svéd.