Sally Rooney: Hová lettél, szép világ | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Van még időnk egy kis szívzűrre az apokalipszis előtt? Tényleg ez a húszas-harmincas generáció áll az emberi civilizáció utolsó, lassan elsötétülő szobájában? Lehet még így élvezni a világot és az életet? A már nálunk is igen népszerű Sally Rooney többek között ezen töpreng el új regényében, annyi különbséggel, hogy a korábbi empátiát némi irónia váltotta fel a megoldásokat bőszen kereső, ám éppoly tehetetlen és kissé bosszantó korosztállyal szemben.
Végig azon töprengtem Sally Rooney új regényének olvasása közben, hogy milyen lennék én huszonévesen ebben a világban. Szemközt a klímaváltozás, a globalizáció, a kihalás, a civilizáció összeomlásának látványos, ám egyre reálisabb veszélyeivel? Hosszan és hevesen vitatkoznék a barátaimmal a kommunizmusról, vallásról, szexualitásról, az életünket megváltoztató forradalomról, ami belülről fakad és az egyének szintjén zajlik majd, aztán tovább élném a szakításokkal és összeszerelmeskedésekkel tarkított hétköznapi életem? Valószínű, hiszen mi is ugyanezt tettük a nyolcvanas, majd kilencvenes években, csak más címkefelhőben mozogtunk.
Sally Rooney valósággal berobbant az irodalomba a Normális emberekkel, kábé azóta tartják őt – mert imádjuk a hasonló címkéket – a Z és Y, vagy bármilyen ábécé végi betűvel jelzett generáció hiteles szószólójának. Ebben van is valami, hiszen tétova, szorongó, tébláboló hőseiben könnyen magukra ismerhetnek a mai huszon- és harmincévesek, mint ahogy az idősebbek is bólogathatnak magukban, hogy tényleg ilyeneknek néznek ki. A Hová lettél, szép világ azonban ennél egy kicsivel csavarosabb és – mert szeretném hinni – okosabb könyv.
Úgy is mondhatnám, hogy míg a Normális emberek és a Baráti beszélgetések jobbára az empátia hangján vesézte ki a generációs problémákat, ebben már érzek – nem kevés – távolságtartó iróniát.
Persze az empátia sem tűnt el, furcsa is lenne, de mintha Rooney-t most jobban érdekelné az, hogy leleplező fénytörésbe állítsa a megoldásokról csontlelkesen pofázó, ám annál tehetetlenebb korosztályt.
És kissé az irodalom körül felépült iparágat is, amelyben a való élettől messze eltávolodott szerzők ontják a hétköznapokat érzékenyen elemző műveiket.
De menjünk sorjában. Alice és Eileen még az egyetemi éveikből ismerik egymást és jó barátnők. Utóbbi kiváló eredményekkel végzett (minden létező tanulmányi díjat megnyert), ennek ellenére egy nem túl jelentős irodalmi folyóirat szürke munkatársa (az irodalmi estek előtt ő árulja a lapot, bár szerkeszt is). Alice ezzel szemben sosem volt nagy ász a tanulmányai során, viszont sikeres íróvá vált, és ez egzisztenciális szempontból legalábbis gondtalan életet biztosít számára. Vagyis van ideje nyugodtan szorongani az élet nagy kérdésein.
A magánéletük is enyhén borzas. A Dublinban élő Eileen egy házaspárral él társbérletben, egyetlen kis szobában, és fülig szerelmes a kamaszkora óta ismert, majdhogynem tökéletes, politikai tanácsadóként dolgozó Simonba. A probléma csak az, hogy az ő számára – bármennyire udvarias, előzékeny és segítőkész – a lány mégiscsak inkább barátnak számít, akivel azért időnként lefekszik, főként Eileen kitartó közeledése miatt. Amúgy másokkal, még a lánynál is fiatalabb csajokkal kavar.
Az idegösszeomlását épp csak kiheverő Alice egy nagy tengerparti házban „húzódott meg” egy kisebb településen, ott piheni ki az írói léttel/hírességgel járó nem mindig szívderítő következményeket. A regény legelején épp egy raktári melóssal (Felix) randizik, majd – hiába, hogy enyhén szólva is furcsa a kettejük közti kapcsolat –, elhívja a férfit, hogy tartson vele Rómába, ahol az ottani frissen megjelent könyvét promózza. Ám a köztük lévő különös viszony dinamikája valahogy még furcsább lesz az örök város díszletei előtt.
A két lány – megszakítva a párhuzamosan elbeszélt és folyton váltogatott szálakat – sűrű levelezést folytat egymással. Ez részben érdekes, mert így egyes szám első személyben reflektálnak a már elbeszélt eseményekre, új szempontokkal gazdagítva az események értelmezését, másrészt viszont kissé el is nehezíti a regényt. A levelezés igazából a 19. század stílusában történik, mai mércével felfoghatatlanul hosszan és kimerítően cserélnek véleményt politikáról, szexualitásról, szépségről, az elnyomottak helyzetéről és a lelkiismeret-furdalásukról. Sokszor igen idegesítő műviséggel és cirkalmassággal (Dudik Annamária Éva fordítása mindezt remekül adja vissza). Hacsak – mint már említettem – nem az a cél, hogy a levelekben oly veretesen megfogalmazott elmélet és az esendő gyakorlat között tátongó szakadékot leplezze le ekként Rooney.
Ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen érdektelen lenne a levelezés. Például kifejezetten élvezettel olvastam Alice fejtegetését a nemzetközileg is sikeres írókról, akik fesztiválról könyvbemutatóra járják a világot, és az életük kimerül abban, hogy a negatív kritikák felett lamentálnak.
A rájuk ereszkedő mesterséges burok viszont teljesen elzárja előlük azt a nyersanyagot, amelynek segítségével korábban oly pontosan és érzékenyen írtak a körülöttük lévő problémákról.
Az új mű viszont így már „teljesen elkendőzi a világ igazságát – beszuszakolja mélyen a szöveg csillogó felszíne alá.” Így aztán Alice – mióta pontosan látja, hogy kik állítják elő ezeket a könyveket – már nem is olvas kortárs regényt. Ha viszont az írók őszintén írnának erről a mesterséges életről, ami körülveszi őket, azokat senki sem olvasná el. Az irónia köre ezzel be is zárult, hiszen részben épp ezt olvassuk.
Tudom, hogy irodalomelméletileg mindez illetlen, de én mégsem tudtam ezt másként olvasni, mint Ronney önreflexióját, akit korábbi regényének váratlan és nagy sikere (világszerte egymillió példányt adtak el a Normális emberekből, és számos díjat gyűjtött be) egyenesen ebbe a létbe röpített. Ezt a regényét is, amely – akárhogyan is nézzük – az írónő életét leszámítva a hétköznapi emberek mindennapjait vesézi ki, Toscanában írta egy rezidensprogram keretében.
Az össze- és kikacsintások regényeként is lehet tehát olvasni a Hová lettél, szép világot, amely egy egész nemzedék útkereséséről, messze nem mindig termékeny önellentmondásairól és zsákutcáiról szól. És arról, hogy az irodalom sem jelent mindig megváltást. Viszont legalább egy kicsit még elszórakoztat a vég előtt.
SALLY ROONEY korábbi művei: Baráti beszélgetések; Normális emberek.
