Medgyesi Konstantin: Apagyilkosság | Révész Sándor kritikája
Minden politikusnak van lelke. A leglelkesebbektől a leglelketlenebbekig, valamennyinek. A dokumentálható, objektíven rögzíthető tényekre összpontosító történetírásban ez a lélek elsikkad. Pedig a történelem minden történése lélektani történés is. És ilyenként is feltárandó, megírandó, bármilyen kihívást jelentsen ez módszertanilag.
Open Books, 256 oldal, 5999 Ft
Medgyesi Konstantin szegedi történész, aki a Grósz Károlyról szóló monográfiáján dolgozik – nyilván ennek a munkának az előtermékeként – megírta „Kádár János és Grósz Károly küzdelmének történetét” annak lélektanával együtt. Joggal vélte magát alkalmasnak erre a feladatra. Nemcsak történész, de újságíró, egyetemi oktató és marketingszakember is. Ki tudná jól eladni ezt a lélektani történetet, ha nem egy ilyen komplex szerző? A történész szakma derékhada ma már olyan kutatókból áll, akiknek nincsenek személyes felnőtt tapasztalataik a pártállami diktatúráról, és azokból fakadó indulataik sincsenek. Medgyesi még általános iskolába járt, amikor lezajlott az a „lélektani történet”, amelyről ír. Bizonyára nem befolyásolják intenzív korabeli érzelmek, mint ahogy befolyásolnák például az idősebb recenzenst.
A szerző szempontjából hátrány, hogy az egyik főszereplő nem szeretett beszélni magáról, pláne nem az érzelmeiről. Előny, hogy a másik főszereplő viszont annál inkább. Grósz Károly három életútinterjút is adott a számos kisebb mellett abban a néhány évben, ami a bukása után adatott néki. Kádár pedig főszereplő minden visszaemlékezésben, amely a közvetlen környezetéből származik, és ezekben sok szó esik a hanyatló diktátorról, aki már egyre kevésbé tudott uralkodni az érzelmein és a gondolatain. Amilyen keveset beszélt ő magáról, annál többet beszéltek róla.
Könnyes történet ez. Sír benne Kádár, sír a fél Központi Bizottság, sír Havasi Ferenc. Még maga Grósz is sír, amikor felkonferálja Kádár utolsó beszédét 1989 áprilisában a Központi Bizottság ülésén. A könnyek a történelmi valóságban hullottak ugyan, de Kádár és Grósz páros történetét mégiscsak mértéktelenül föl kell fújni, föl kell stilizálni ahhoz, hogy „egyszerre dráma, krimi, és lélektani esettanulmány” legyen, aminek a szerző állítja.
Kiderül ebből a könyvből is, hogy Grósz mint utód nem Kádár, hanem Moszkva „fia” volt, a történet csúcspontjára vezető legfontosabb döntések Moszkvában születtek meg.
Moszkvából érkező üzenet győzte meg Kádárt arról, hogy át kell adnia a helyét, és arról is, hogy Grósznak kell átadnia. Igaz, hogy a Gorbacsov érában már szembe is mehetett volna az agg pártvezér Moszkvával, de akkor nem Kádár lett volna.
Kádár János az 1958-as május 1-i felvonuláson (FOTÓ: Fortepan / Magyar Rendőr)
Grósz és Kádár közös története 1956 novemberében kezdődött, ha lehet kezdetnek nevezni, hogy Kádár, aki akkor a minden, egy pillanatra összefut a fiatal Grósszal, aki akkor még alig valaki. Medgyesi összeköti őket azzal, hogy mindkettőjüknek van súlyos lelkiismereti válságuk 1956-tal kapcsolatban. Valóban. Kádár ott állt Nagy Imre mögött, a Varsói Szerződésből való kilépést is támogatta, és nagyjából mindent, amiért Nagy Imrét és társait megölette vagy börtönbe küldte.
Grósz Miskolcon, megyei szinten szorosan követte Földvári Rudolfot, a megyei pártvezetőt, miközben barátja lincselés áldozata lett, a forradalom eltiprása után pedig az általa legmélyebben tisztelt Földvárival ellentétben Kádár mellé állt, majd Grósz vezetése alatt illeszkedett vissza a megye a pártállami diktatúrába, miközben Földvári börtönbe került. Grósz ellen is folyt eljárás októberi „megingása” miatt, amit ott tartottak a káderanyagában, miként Kádáréban az 1944-es „pártlikvidálást”, hogy alkalomadtán felhasználhassák. A nagyságrend egészen más, de a lelkiismereti probléma szerkezete ugyanaz. Igaz, ez a szerkezet nem csak ezt a két embert köti össze, hanem sokakat.
Két oldalról közelít a mű ahhoz a ponthoz, amelyben Kádár Grószt kiválasztja. Egyfelől Grósz pályájának a vonalán, másfelől azok sorravételével, akik utódnak szóba jöhettek, de kiestek a sorból, vagy csak látszólag voltak benne (Havasi Ferenc, Berecz János, Maróthy László, Pozsgay Imre).
Csakhogy ez a folyamat csupán addig tartott, amíg Kádár miniszterelnököt csinált Grószból 1987-ben. Ez volt az, amit valóban az ő döntésének tudunk. Ez azonban nem a saját utódlásáról, hanem Lázár György kormányfőéről szólt, és egyáltalán nem jelentette azt, hogy Kádár, aki a három évvel később esedékes pártkongresszusig mindenképp főtitkár kívánt maradni, Grószt tekinti utódának. Kádár még egyáltalán nem készült lelépni a párt éléről, amikor 1988 áprilisában Gorbacsov jobbkeze, Alexandr Jakovlev Thürmer Gyulán keresztül megüzente neki: „Tudjuk, hogy Kádár elvtárs bölcs döntést fog hozni. Grósz elvtársat méltó utódnak tekintjük.”
Grósz tehát nemcsak érzelmi, de semmilyen tekintetben nem volt Kádár „fogadott fia”, kiválasztott utóda, örököse. Grósz sem végezhette ki politikailag Kádárt, akit már egyrészt kivégeztek Moszkvában, másrészt kivégzett a történelmi kor és az életkor.
Maga Medgyesi is leszögezi, hogy Grósz nem volt apagyilkos. Tehát a könyv címe, az Apagyilkosság csupán PR-fogásnak tekinthető, ami tudományosan pretendált mű esetében nem igazán helyénvaló. Az igazán érdekes az, hogy az 1987-es kormányváltáskor miért esett Grószra a választás. Ez a figyelmes olvasó számára kiderülhet ebből a könyvből is, de a szerző számára nem biztos, hogy kiderült.
Grószt a személyiségében és politikai alapállásában rejlő kettősség tette Kádár szemében alkalmassá arra, hogy rábízza a válságba sodródott ország kormányzását.
Személyiségének és imázsának kettőssége. Egyrészt, mint a könyvben olvassuk: „a rendszer adta kereteken belül artikulál kifejezetten bátor, változtatáspárti vélekedéseket is, de mindenkori véleménye nem terjeszkedik túl a homo kadaricusi magatartásmintán.” Másrészt a balos, reformellenes tábor markáns figurája a hetvenes évek elején.
Kádár János lőállásban (FOTÓ: Fortepan / Album059)
A párt „fenegyereke”, aki mindig megmondja a magáét. Ráadásul igen jó kommunikátor. A Magyar Rádió és Televízió párttitkáraként meglehetősen nyitott, szókimondó közegben edződött a színvonalas, önérzetes partnerekkel folytatott rendszeres vitákban. Azután pedig a pártközpont Agitációs és Propaganda Osztályának helyettes vezetőjeként, majd vezetőjeként a párt élvonalbeli propagandistájaként igyekezett eladni az országjáró pártvezetőket. A nyolcvanas évek elejétől ő volt a magyarországi állapotok és folyamatok egyik legélesebb kritikusa a pártapparátuson belül. Paul Lendvai tudósítása szerint az 1985-ös kongresszuson „kíméletlen nyíltságával és kritikus hangvételével felrázta a küldötteket”. Ugyanakkor 1987-ben Medgyesi szavaival: „a markánsan balos, ‘revizionistafaló’ imázzsal bíró budapesti első titkár, Grósz Károly lett a kormányfő”. Viszont az 1987-es kormányfői expozéja „reális nyelvezetével, modernnek tűnő kommunikációs paneljeivel” Kádár széteső beszédével szemben az ellenpólust képviselte.
Bátor, hatásosan kommunikáló, kritikus, balos, revizionistafaló fenegyerek… Ki jut eszünkbe erről a kombóról? Ki más, mint Marosán György?! Medgyesi egy helyen „a közpolitikai reformokat elindító miniszterelnök-pártfőtitkárként” említi Grószt. Anélkül, hogy szó esne a könyvben bármilyen közpolitikai reformról, amit Grósz indított el. Idéződik Nyers Rezső, aki szerint Grósz „olyan szocialista munkáspártot képzelt el, amely elszakadva a szovjet modelltől, nyugati mintára demokratizálja a pártot, azonban a kommunista hegemón szerepet megtartotta volna”. De ilyen állat nincs. Egy nyugati mintára demokratizált párt hegemón szerepét nem lehet intézményesen biztosítani, mert akkor az a párt már nem lehet demokratizált, nyugati mintára semmiképp.
„A sok szürkeség és semmitmondás után, amelyben az elmúlt években részük volt, Grósz Károly lendületességére és szókimondó stílusára mindazonáltal felfigyeltek az emberek. Fellépésének fogadtatása ezért kedvező, de legalábbis várakozásteljes volt.” Pontosan ez a kettősség kellett Kádárnak. Egy friss, erőt, tettrekészséget, lendületet, meggyőző képességet, céltudatosságot, bátorságot mutató megbízható balos „revizionistafaló”, aki nem követi a párton belüli és kívüli „revizionistákat”, reformereket, akik veszélyeztetik a pártállami diktatúra alapjait, és akik 1987-ben már elég hangosan dörömböltek a kapun.
Grósz Károly 1989-ben (FOTÓ: Fortepan / Szigetváry Zsolt)
A szerző sok mindent tesz annak érdekében, hogy Grósz balossága homályban maradjon. A munkásellenzék terminus vitatásával eltakarja azt, ami vitathatatlan, hogy ti. a hetvenes évek elején a kádári vonalat súlyos „balos” vádözön érte Moszkvából, amelyre építve erőteljes demagóg támadás bontakozott ki a magyar pártvezetésben, a Politikai Bizottságban Kádár és reformjai ellen. Ennek következtében széleskörű személycserékre került sor, és reformellenes kurzus bontakozott ki. Grósz pedig egyértelműen ehhez a „balos” szárnyhoz kötődött. Nem esik szó a könyvben sem Grósz hírhedt beszédéről, amelyben a fehérterror veszélyével fenyegetett 1988 végén, sem arról, hogy az állampárt szétesése után a diktatúra bukásába beletörődni nem tudó ortodoxok pártjához csatlakozott (Marosán György oldalán). Holott a könyv „árulásos” tematikájához nagyon is passzolt volna az 55. zsoltárnak az a szakasza, amelyet az „árulás” áldozati oldalára átesett Grósz idézett a régi-új MSZMP első kongresszusán: „De barátomnak az kit vélek volt, / Nagy nyájasságom kivel egyött volt, / Jó hírem-nevem, tisztességem volt, /Fő ellenségem, most látom, hogy az volt.”
A mű sajnos az olvasóbarátság tudományellenes felfogása jegyében szerkesztődött. Telenyomták olyan képekkel, amelyek többsége semmit nem ad hozzá a szöveghez. Tömérdek fölösleges kerettel terhelték meg a kötetet. Ráadásul ezek a legkevésbé sem makulátlanok. Hogy mást ne mondjunk, Aczél György keretéből csak életének legfontosabb funkciója, a KB-titkárság hiányzik… A szöveg egyes mondatait nagy vörös betűkkel kiemelve ismételgetik – aminek kizárólag újságban van funkciója, ahol az olvasó szemét meg kell akasztani – hogy ne lapozzon tovább. Könyvben semmi értelme.
De mindez még nem lenne végzetes. Az viszont már az, hogy a kötetből a névmutatóval együtt a teljes jegyzetapparátust is kispórolták.
Egyszerűen nem lehet tudni, melyik idézetnek, utalásnak mi a forrása. Hol lehet utána nézni? Idéződik például „egy tanulmány”, „egy fültanú”, és nem tudjuk, ki a fültanú, ki írta azt a tanulmányt, mert nincsenek jegyzetek.
A kötet végén ömlesztve találjuk a különböző témakörökhöz tartozó forrásokat, de ettől még nem tudjuk beazonosítani az idézetek, állítások helyét, nem tudjuk visszakeresni őket, nem tudjuk a munkáinkban felhasználni, megnézni a szövegkörnyezetüket stb. Arról már nem is beszélve, hogy a forrásként felsorolt könyvek leírása is hiányos, hiányzik a kiadásuk éve, holott az korántsem mellékes.
Így sajnos ezt a kötetet nehéz a történettudományi szakirodalom részeként értelmezni és használni. Erősen reméljük, hogy a készülő Grósz-monográfiát tudománybarát formában kapjuk majd a kezünkbe. Nagyon várjuk.
