Borbély Szilárd: Bukolikatájban | Borsik Miklós kritikája
Nem sokkal halála előtt állította össze a verseskötetét Borbély Szilárd, amely csak kilenc évvel később jelenhetett meg posztumusz kiadásként. A nagy sikerű regény, a Nincstelenek világát viszi tovább, amelyet a görög-római mitológia alakjaival népesít be. A versek régi kérdésekre válaszolnak a halál felől – messze nem a „futottak még” kategóriában.
Charlie Kaufman filmjében hangzik el, hogy David Foster Wallace öngyilkosságáról még az is tud, aki „soha nem olvasott tőle egy szót sem. Az öngyilkosság lesz a sztori” (I’m Thinking of Ending Things). Ettől függetlenül biztos akad olyan olvasó, aki Borbély Szilárd Bukolikatájban című posztumusz verseskötetét úgy veszi kézbe, hogy korábban nem értesült róla: „2014 februárjában önkezével vetett véget életének”. Az Utószó ebben is a segítségére siet, ahogy most ez a kritika, pedig érdemes túllépni a kognitív küszöbön. Igaz, csak az olvasás győzhet meg arról, hogy az új kötet messze nem a „futottak még” kategóriába tartozik a Borbély-költészeten belül.
Ezzel együtt a versek arra a régi kérdésre, hogy mi a nyelv, előszeretettel válaszolnak szintén a halál felől. Megszólalni – vagy írni – annyit tesz, hogy a gondolatot szóra, mondatra cseréljük, vagyis távozik tőlünk. Le kell mondanunk róla, mert „elillan”, mint az egyik szöveg zárlatában. Gyász és nyelvkritika kapcsolódik össze tehát emlékezetesen ebben a Borbély-könyvben is. De nem aránytalan-e a szertartásos búcsú, amikor (már vagy még) meg sem halt senki, csak épp megszólaltunk? Mindenképp túlzás. Viszont ez az egyik legfontosabb költői eszköz egy olyan szövegtérben, ahol a 2004-es Halotti pompa óta minden átvitt értelmű halál a szerző szüleire emlékeztet, akik rablógyilkosság áldozatai lettek. Sőt a tragédia visszhangja a 2004 előtti kötetekből is szól, szinte egy kiterjesztett ítélet részeként kaphatnak új olvasatokat, mintha az életmű fatális teherként viselné a saját tulajdonságait.
Determinált a bemutatott paraszti és panelvilág szereplőinek élete is. A szerző a görög-római mitológia kulcsfigurái segítségével ábrázolja, így a végzetszerűség mellett a fenséget is sikeresen ragadja meg.
Próteusz a pszichiátrián – elég egy ilyen címmel találkozni, hogy kikényszerített helyettesítéshez jussunk. Viszont embert tengeristenre, gondolatot szóra, halottat emlékre cserélni talán mégsem teljes veszteség. Lehet, hogy olyan átalakulás ez, ami megőriz valamit az eredetiből. Borbély könyvekből kirakott mauzóleuma nem zárja ki ezt az értelmezést sem.
De számot vet azzal is, amit Derrida úgy fogalmaz meg, hogy két hűtlenség közül választhatunk, ha valaki meghal (Mnémoszüné). Az egyik, ha a gyászt lehetségesnek tartjuk, mert mégis kivel ápoljuk a kapcsolatot, ha az illető nem létezik? A másik, ha lehetetlennek vesszük a gyászt, mert akkor ignoráltuk a halottunkat. Közben a „konok virághagymák a földben alszanak” a közöny zavarba ejtő látszatában. Egy filozofikus esszé retorikája így keretezi a Bukolikatájban anyagát a Szuromi-emlékvers két változatával.
Jó szerkesztői döntés volt ezáltal is hangsúlyozni, hogy milyen fontos volt a szerzőnél a variációkban való gondolkodás. Krupp József tanulmánya igazít el a kötet végén azzal kapcsolatban, hogy a különböző motívumok, hagyományok, áttűnések milyen összetett rendszert hoznak létre az életműben. Szerencsés, hogy Krupp hangsúlyozza, itt „elsősorban nem pásztori, hanem paraszti költészetről van szó […] A bukolikus költészetben meghatározó a pásztor rendelkezésére álló ráérő idő, melyben olyan dolgokkal foglalkozik, melyek a költőt érdeklik”. Így Borbély választott műfaja, a pásztoridill gúny tárgya is lesz, ahogy Valastyán Tamás mondja.
A versek a bukolikák számára kijelölt helyről szólnak. Ez a tér viszont korántsem üres, és a jelentéktelenség sem uralkodhat rajta kizárólagosan.
A paraszt vagy bárki más halála érdektelenné válhat, de mindez együttáll azzal az egyediséggel és nagyszerűséggel, amit bizonyos értelemben senki nem nélkülöz. „A feltámadást is hitték / Bizonyos megszorításokkal, / A tőzsdehíreket figyelték / S a másnapi időjárás-jelentést, / Amikor Krisztus Urunk / fejét széjjelverték”, olvashattuk a párhuzamosság tehertételéről már a Halotti pompában. Ez a Bukolikatájban legelső mondatában is visszaköszön, a halál „a létezésnek része csak”. Nem önmagában áll. De melyik halál nem Krisztusé, ha a részvét fogalmának határai elhalványulnak? Az új kötetben, ahol tesznek-vesznek „az istenek”, az egyén különleges, ugyanakkor jelentéktelen, tevékenységei között unalomig ismert tulajdonságaival együtt elsikkad.
Ebből következik, hogy a biztonságérzet tapasztalata illúziókra vezethető vissza, amit a tudatosság tetézhet: „Délután öt óra volt, emlékszem, amikor a / bordó vakolatú, nemrég készült épület előtt / hozzákötöttem biciklimet az októberi ködhöz, / jó erősen.” Borbély humora nem késztet nevetésre, de emlékezetes. Van, hogy a direktebb mitológiával együtt érkezik a szövegbe. A Kirké-világ paradicsomi állapotát az ólban, a „hajnal szürkéjében” megidéző disznóvágás-versben nyolc szakasznyi késleltetést követ: „Még / csak az udvar fénylik, mint egy sziget, / amelyet körülvesz újra a csend, meg / az ég, a koromsötét éjszaka vége, a / félelemé és a gyilkosság utáni üresség.”
A vicc, ahogy jön, felszívódik, és a Bukolikatájban sokszor válik meggyőzővé az ilyen megoldások révén. A létezés tünékenységét modellezi, ahogy az esztétikai minőségek kiiktatják egymást, vagy a kettő egy harmadikká egyesül. Hasonló történik a rímekkel az időmértékes mintázatban: jelenlétük nem kérdőjelezhető meg, nem is tartós. Baljósak másutt a megtört szórendek, túlságosan mégsem szaporodnak el: „A népgazdaságot baj nehogy érje soha”.
Ezek az elmúlás rejtőzködései, a visszafogott agóniák, ha egy morbid udvariasság kifejezései felé mozdulunk, ami a szerzőtől korábban sem volt idegen.
„Az egyik szemed ’csukd be’ kérlek, / és én lábujjhegyen elosonok”, szólítja az Istent az Ami helyet című kötet. Az „osonás” a „bocs, hogy létezem” közhely rendkívül szép újra- és továbbgondolásainak egyike a szerzőnél, és rokon megoldásokra a Bukolikatájban is hoz példát. Nagyon sok szál végigfuttatásával jön létre az a fajta folytonosság az életműben, ami páratlan teljesítménnyé teszi. Az „osonás” diszkréciója pedig emlékeztet a már említett „illanás” csendjére, ahogy a „mosódásra” itt: „Csak / a nyelv marad talán, a grammatika eltűnő / személye a felelősség elmosódó tengerének / partján.”
Jól látszik, hogy Borbélyt erősen foglalkoztatja a megszűnés szemérmessége vagy alattomossága, készülődése vagy várakozása, legyen szó a felelősség, az idő vagy a Deukalion Termelő Szövetkezet pusztulásáról. A panelből kiugró öngyilkos, akire az Ikarosz a lakótelepen koncentrál, saját maga hatékony, gyors kiiktatásában érdekelt, de a versben inkább az oda vezető út, egy világ leépülésének bemutatása kap hangsúlyt. Borbély nem zsonglőrködik, de az erózió ábrázolásának virtuóza. A felszámol(ód)ás észlelésének határhelyzetei érdeklik, a halál ezer arca, már amennyire ezek kivehetők. Mert a veszteség tapasztalatát még a hétköznapi, ösztönös elemzés is részekre bontja, és ezeken keresztül szembesülünk az elérhetetlenséggel. Ott van például a magázás: a Próteusz a pszichiátrián váratlanul úgy érvel, hogy az idő elveszett, így a halott szülő már tegezhető, innentől nem lehet idősebb. Erős magyarázat, ahogy bocsánatkéréssel társul. Mond valamit a hatalom kéretlenségéről és látszólagosságáról.
Ahogy az is, amikor a Bukolikatájban a munkában való felszámolódásra irányítja a figyelmet, ha szövésről, fejésről van szó, vagy a „Nyakkendős Bikáról”, az inszeminátor „bizalmi állásáról”. Az emberek mintha szerepekben, rítusokban tűnnének el. „Mindent pont ugyanúgy kell, mert / ez a rendje. A mozdulatok sose vágytak lenni / mások, se az ugratások, a viccek, az átkok és / a remények se” (A paraszt Párkák). A tehén pedig lehetőleg Manci nevet kapjon. Ebből a közegből a tájszavak jobban kiemelkednek, mint az arcok („csinár”, „botóka”, „nyüst”, „lábtyű” stb.). A Nincstelenek építménye alatt is sok kicsi tartóoszlopnak számítottak, és talán azért szerepelnek nagy számban, hogy ne kerüljenek ki a látótávolságból, az is csak a kitörlődés egy változata lenne.
„A világ így ér véget: nem bumm-mal, csak nyüszítéssel”, írta T. S. Eliot Az üresek végén. De hogyan ábrázolja Borbély a macskakölyök kidobását a tizedikről? „Koppanása apró visszhang.” Utána patkányok érkeznek, „apró surrogás”. Se bumm, se nyüszítés nincs, bár ezek is hallhatók máskor, megtörténnek, sőt, meghatározóak. Ugyanakkor ez a költészet elsősorban arról ad különleges tanúságtételt, ami megelőzi és követi az agresszió központi eseményeit. A traumát övező, kiterjedt vidékről. A panelek Ikaroszának ugrása után sem a becsapódásról olvasunk, hanem egy dilemmáról. Hol válik el repülés és zuhanás?
BORBÉLY SZILÁRD legutóbbi művei: Kafka fia; Nincstelenek; Hungarikum-e a líra?
